zöldségtermesztés
zöldségtermesztés: 1. Szűkebb értelemben a sárgarépa, fehérrépa, zeller termesztése. – 2. Általános értelemben kertészeti ág, amely magról vagy platántáról nevelt, sok vitamint és ásványi sót, íz- és zamatanyagot tartalmazó, intenzív művelést kívánó, lágyszárú, emberi táplálékul szolgáló növények (zöldségfélék) termesztését végzi a veteményes kertekben. – Az ókori folyammenti birodalmak (Kína, Egyiptom) öntözött földjein már jelentős zöldségtermesztés folyt (i. e. 3–4000). A római birodalomban is ismerték az öntözéses és hajtásos zöldségtermesztést. A középkorban Európa-szerte a kolostorkertek voltak a zöldségtermesztés legfontosabb színhelyei. Vörös-, fok- és póréhagymát, zellert, petrezselymet, salátát, retket, káposztát és különböző répaféléket termeltek bennük. A későbbi polgári, majd a paraszti zöldségtermesztés túlnyomórészt innen vette a növényfajtákat és a termelési technikákat (→ melegágy, → hajtatás). A 16–18. sz.-ban az új, amerikai eredetű növények meghonosodása gyarapította jelentős mértékben az európai zöldségfélék számát (→ paprika, → paradicsom, → tök). – A honfoglaló magyarok ismerték a hagymát (→ fokhagyma, → vöröshagyma), a → borsót és a → tormát. Valószínűleg a szláv népektől vették át a → káposzta, a → répa, az → uborka termesztését. A fejlődő zöldségtermesztés mellett, amelynek nálunk is a kolostorkertek voltak a legjelentősebb helyei, mind az úri, mind a paraszti táplálkozásban még igen sokáig nagy szerepet játszottak a gyűjtögetett vagy félvad zöldségfélék (saláták, gyökerek). Az uradalmi kertek és a parasztgazdaságok alkalmi szállítások kivételével csak saját szükségletre termesztettek zöldséget a lakóházak mellett vagy a határban csoportosan elterülő → kertekben. A városok fejlődésével párhuzamosan alakult ki a polgári lakosság ellátására termelő zöldségkertész-réteg (15–16. sz.), ezeknek kertjei rendszerint a városfalakon kívül, a település közvetlen közelében terültek el. Az egyik legkorábban adatolt (16. sz.) zöldségtermelő vidék a Nyárád torkolata közelében → Murokország. A mo.-i zöldségtermesztési ismeretekről az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyv, Lippai János Posoni kert c. műve adott először átfogó képet (1664), amelyet mintegy százötven esztendeig használtak a hazai kertészek. – A hazai zöldségtermesztés a 18. sz.-dal beköszöntő békésebb korszakban erősödött meg. A Ny-mo.-i városok körül kialakult „zöldövezetek” kertészei túlnyomó többségükben német-osztrák eredetűek voltak. A pozsonyi kertész céh 1674-ben kapott szabályzatot. Ez szolgált mintául az 1764-ben alakult pesti kertész céhnek. A 18. sz. második felében a paraszti szárazkertészeti zöldségtermesztés is kilépett az önellátásból. Néhány későbbi neves belterjes kultúra alapjai ekkor rakódtak le (makói hagyma, szegedi paprika, hajdúsági káposzta, csányi dinnye, kolozsvári vegyes-zöldségtermesztés). Mo. zöldségtermesztésében a múlt század második felében következett be jelentős változás. Az 1870-es években megjelenő → bolgárkertészek megteremtették a nagyvárosi piacot ellátó zöldségtermesztést, amely a termelési tapasztalatok gyarapodását, a kertészeti kultúra intenzitását vonta maga után. Velük együtt terjedt a zöldpaprika és a paradicsom nagyarányú termesztése, nyersen fogyasztása. A hagyományos zöldségtermesztési ágak is fejlődtek. A makói hagyma, a nagykőrösi uborka stb. ebben az időben vált szántóföldi kultúrává. Ott, ahol nem telepedtek meg a kizárólag árutermelő bolgárok, a helyi piacokon nem sokkal túlemelkedő zöldségtermesztés alakult ki (pl. a Szigetközben és a Fertő-tó vidékén). A század második felében kezdődött a Bp. környéki zöldségtermesztő övezet kifejlődése. Némely község specializálódott egy-egy zöldségfajtára, pl. paradicsom (Fót), káposzta (Vecsés) stb. Az I. világháború idejére a bolgárkertészek sokáig féltve őrzött termelési ismereteit eltanulták a magyarok. Az öntözéses zöldségtermesztést saját tapasztalataikkal bővítve továbbfejlesztették. Az I. világháború – az exportpiacok elvesztése miatt – pár évre visszavetette a hazai zöldségtermesztést, de hamarosan újabb fejlődésnek indult, új körzetek alakultak ki, sőt Gyulán és Szentesen kedvező éghajlati adottságok folytán az 1930-as években jelentékeny melegágyi, hajtatásos primőr zöldségtermesztés indult. Az 1948 után bekövetkezett újabb föllendülést a piaci lehetőségek bővülése, a konzervgyártás fejlődése, új, nagyhozamú fajták meghonosodása okozták. – A mai Mo. zöldségtermesztő körzetei közül legjelentősebb a fővárost ellátó zöldövezet. A szentesi és békési körzet étkezési paprikát, paradicsomot, salátát, a szegedi és kalocsai fűszerpaprikát, a makói hagymát, a kecskemét–nagykőrösi paprikát, uborkát, paradicsomot termeszt elsősorban a vegyes zöldségfélék mellett. A Debrecen környéki zöldségtermesztésnek terménye a káposzta, a Heves megyeié (Hatvan–Gyöngyös környéke) a dinnye, paprika, paradicsom, uborka. Kisebb jelentőségű zöldségtermesztő helyek Nyíregyháza, Kisvárda, Győr, Sopron, Mohács, Cece környékén találhatók, ahol vegyes zöldségfélét termesztenek. Nevezetes magyar paraszti zöldségtermelő falvak a szomszédos országokban a Garam alsó folyásánál, a Zsitva és a Vág torkolatvidékénél, valamint a Csallóközben (Csehszlovákia), a Nyárád alsó folyása mentén, Murokország és Kolozsvár külvárosaiban, a Hóstátokban (→ hóstátiak) (Románia). – A zöldségkultúrák kifejlesztői szinte minden esetben szegényparasztok és zsellérek voltak, akiket kis földjük arra késztetett, hogy munkaigényes, de nagyobb haszonnal értékesíthető növényeket termesszenek. A több földdel rendelkező – korábban elsősorban önellátásra termelő – parasztok csak akkor kapcsolódtak be a zöldségtermesztésbe, amikor már általánosan elterjedt a vidéken és tartós piaci lehetőségek mutatkoztak. – A zöldségtermesztés kezdeti fokon női munka. A családi munkamegosztás keretében legtöbb zöldségtermesztő körzet első művelői az asszonyok voltak. Később az árutermelés növekedésével kapcsolódtak be a férfimunkaerők is. A paraszti zöldségtermesztés a magyar paraszti gazdálkodás legmagasabb szintű teljesítményei közé tartozik. A specialistává fejlődött, zöldségesnek, termelőnek, kertésznek stb. nevezett termesztők a magyar parasztság részletes termelési tapasztalatokkal rendelkező, polgárosult, vállalkozó kedvű, értékes rétegét alkotják. (→ még: tojásgyümölcs) – Irod. Sipos Zsuzsanna: Dunavecse. Adalékok egy alföldi község kertkultúrájának kialakulásához (Agrártört. Szle, 1957); Somos András: Zöldségtermesztés (Bp., 1961); Boross Marietta: A kecskeméti homoki zöldségtermelés (Ethn., 1963); Boross Marietta: Zöldségtermelés a Fertő-tó déli partján (Adatok Hegykő, Fertőhomok és Hidegség zöldségtermeléséhez) (Soproni Szle, 1965); Kósa László: A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása (Agrártört. Szle, 1967). – 3. A különféle kerti veteményekhez és a zöldségtermesztés minden munkamozzanatához nagy számban kapcsolódnak hiedelmek (→ hiedelem). A sikeres vetés érdekében a Márknapi (ápr. 25.) → búzaszentelésre vitt magokat a vetőmag közé keverik. – A vetés napjára nézve sok → előírás és → tilalom ismert; a holdjárásra, napszakra is figyelemmel kellett lenni. A káposztát pl. holdtöltekor kell vetni, hogy a feje tele legyen; hagymát pénteken, hogy jó növésű legyen; krumplit a mérleg jegyében (→ horoszkóp); lencsét éjjel vagy hajnalban; a mákot meztelenül, szótlanul és húshagyókor (→ farsang), hogy ne legyen benne féreg; uborkát → Szent György napján. – Tiltott időpontok: május hónapban tilos káposztát ültetni; salátát nem szabad kedden vetni, mert keserű lesz; borsót szombaton nem szabad, petrezselymet holdfogytakor nem tanácsos vetni. – Sok hiedelmet ismertek a zöldségfélék kártevőinek távoltartására és a kapálással kapcsolatban is egy sor előírást és tilalmat kellett betartani a jó termés érdekében. – Irod. Somos András: Zöldségtermesztés (Bp., 1961).
Kósa László–Hoppál Mihály
