Előszó
Előszó
Nem könnyű dolog egy lexikon megalkotása. Nem szükséges bizonyítani ezt azoknak, akik már részt vettek ilyen jellegű munkálatokban, de tisztában vannak a feladat nehézségeivel a lexikonokat több-kevesebb gyakorisággal használók is.
Időről időre mégis akadnak olyanok, akik úgy érzik, hogy aprólékos munkájuk szükséges és haszonnal jár, s nekilátnak a szócikkek, a kronológia, a mutatók megírásának, a képek, a vázlatok elkészítésének, a szerkesztésnek és a számítógépes előkészítésnek. Vállalják a feladatot, a kihívást azért is, mert meggyőződésük szerint a történettudomány előrehaladása, eredményeinek beépülése a közgondolkodásba elképzelhetetlen a szigorúan tényközlő, összefoglaló jellegű munkák időről időre való megjelenése nélkül.
Olyan munkák megjelenése nélkül, amelyek a történettudomány pozitivista irányzatának módszerével rendszerbe foglalják az addig ismert adatokat, s hozzáteszik azokat, amelyek korábban nem voltak ismertek, vagy nem voltak – úgymond – publikusak. Olyan munkák megjelenése nélkül, amelyek a könyvtárak szabadpolcain várják, hogy szakemberek, kutatók, tanárok és diákok haszonnal forgassák őket szakmai továbbhaladásuk elősegítésére, érdeklődők vegyék kézbe tudásvágyuk kielégítésére, az események átélői lapozgassák emlékeik felfrissítésére.
E lexikon, legalábbis a szerzői kollektíva szándékai és reményei szerint, egy időben több elvárásnak kíván eleget tenni. Mindenkinek szólóan igyekszik összefoglalni a Magyarország második világháborús szerepléséről szóló, könyvtárnyi irodalom ismeretanyagát, terjedelmének hozzávetőleg 35%-ában. Kb. 40%-ban új, eddig még nem publikált adatokat jelentet meg, s további mintegy 25%-ban igyekszik – szigorúan a pozitivizmus múlt század második felében kialakult szabályai szerint – „helyére tenni” korábban helytelenül megjelent tényeket, eseményeket, folyamatokat. Sok szerző itt publikálja első ízben, a műfajhoz illő tömörséggel sokéves kutatásainak eredményét. Mindezt kiegészíti az a minimálisan szükséges nemzetközi kitekintés, amelynek felvázolása nélkül Magyarország második világháborús szereplése nem érthető meg a maga teljességében.
A szerzők az 1938-as évet választották kezdőpontként, miután a győri fegyverkezési program, a fegyverkezési egyenjogúság megszerzése, a visszacsatolások megindulása és a betagolódás ezzel összefüggő kezdete a német szövetségi rendszerbe már egyértelműen a háborús szereplés részének, pontosabban annak előkészítő, bevezető szakaszának tekinthető. Még akkor is, ha a második világháború a nemzetközi szakirodalomban elfogadottan 1939. szeptember 1-ével vette kezdetét.
Magyarország második világháborús szereplése részben politikai döntéshozó folyamatok eredménye, részben kényszerpályák meghatározta történések sorozata volt. Hiszen az első világháborút lezáró versailles-washingtoni békerendszer, s azon belül a hazánkat tragikusan érintő trianoni békediktátum meghatározta az egész kelet-közép-európai térség helyét a világ- s az európai politikai felépítményben.
Ebben az európai politikai konstellációban támogatóra az országon belül egyetlen politikai csoportosulás sem számíthatott, ha nem ostorozta a magyar nemzetet drasztikusan megcsonkító trianoni békét, s nem hirdette annak revízióját. A hatalmon lévő politikai elit legkoncepciózusabb képviselői, elsősorban Teleki Pál és Bethlen István – ellentétben a szélsőséges politikai propagandával – Trianon totális revízióját lehetetlennek tartották. A reális erőviszonyokkal számolni képes politikusok voltak, akik világosan látták, hogy Magyarország még a nemzetközi közvélemény által ha el nem is fogadott, de méltányolt jogos revíziós érdekeinek sem tud egyedül, szövetségesek nélkül érvényt szerezni. Pontosabban, a magyar revíziós érdekérvényesítés sikerrel csak abban az esetben kecsegtethet, ha az szervesen beleilleszkedik az első világháborút lezáró békerendszer általános revíziójának keretébe. Az 1920-as évek végétől egyre nyilvánvalóbbá vált az is – nem számítva az olasz orientáció időszakát – hogy ebben a folyamatban Németország lehet a meghatározó tényező.
A kérdés az volt – és itt rendkívül fontos, későbbi időszakok döntéseire is kiható, azok minősítését, történelmi megítélését is nem egy esetben meghatározó dologról van szó –, hogy Németország politikája mennyiben irányult, s ha irányult, vajon meddig csak az első világháborút lezáró békerendszer általános revíziójára. A hazai, az angolszász és a német történészek között is komoly viták folynak e kérdésben. Abban azonban többségük közös véleményen van, hogy Hitler hatalomra kerülését követően, az 1930-as évek végére, olykor a látszat ellenére is – s ez tulajdonképpen a kelet-európai kis nemzetek tragikus, a nemzetpusztulás veszélyét is magában rejlő csapdahelyzete – az általános revízió, a nemzeti sérelmek orvoslása nem egyszerűen háttérbe szorul a német politikában, hanem egyértelműen és drasztikusan alárendelődik minden olyan politikai, katonai célnak, amely a nácizmusnak a kontinentális egyeduralomra törekvését mozdítja elő. Megítélésem szerint Teleki Pál öngyilkosságának mélyebb gyökereit is ebben kell keresnünk.
A korszak felelős politikusai annyiban is reálpolitikusok voltak, hogy már csak a Honvédség gyengesége miatt sem törekedtek okvetlenül a fegyveres revízióra. Magyarországon kialakult a békés revízió, illetve a fegyveres semlegesség politikája. Ez a politika a második világháborút közvetlenül megelőzően, s a világháború első időszakában még eredményeket is tudott felmutatni. Eredményeket tudott elérni, hiszen a revízióra törekvő nagyhatalmak dokumentált és az antifasiszta nagyhatalmak hallgatólagos beleegyezésével 1938-ban megvalósította a Felvidék déli, zömmel magyarlakta sávjának, 1939-ben a magyar etnikai többséggel már nem bíró Kárpátalja, s 1940-ben az ugyancsak nem magyar etnikai többségű Észak-Erdély visszacsatolását.
A békés revízió és a fegyveres semlegesség lehetőségei azonban 1941-re kimerültek. 1939-ben Magyarország még távol tudott maradni a háborútól. A kormány erejéből arra is futotta, hogy elutasítsa a német csapatszállításokat magyar területen keresztül. 1940-ben a korlátozott háború európaivá szélesedett, de hazánkat ez nem érintette. Amikor azonban a konfliktus világháborúvá eszkalálódott, Magyarország – vitáktól sem mentes döntési folyamatok eredményeként – 1941 tavaszán bekapcsolódott Németországnak Jugoszlávia, az év nyarán Szovjetunió ellen indított hadjáratába.
Magyarország 1941-től 1944 tavaszáig, a német megszállásig a béke szigete maradt, annak ellenére, hogy a 2. hadsereg doni pusztulása és a magyar megszálló erők kiküldése Ukrajnába és Fehéroroszországba a magyar (és nemzetiségi) családokhoz már elhozta a háború jeges lehelletét. Az ország a körülötte zajló küzdelemhez képest békés hétköznapjait élte. Menedékre találtak nálunk lengyelek, franciák, hollandok és más államok polgárai. A kormányzat kereste a háborúból való kiválás lehetőségeit.
A zsidók jogait 1944-ig négy ún. zsidótörvénnyel is korlátozták, de a német megszállásig túlnyomó többségük fizikai létét veszély nem fenyegette. Kivételt jelentettek az 1941-ben Kamienec-Podolszkba deportáltak, az újvidéki vérengzés, valamint a munkaszolgálat áldozatai. A határon túlról is menekültek hozzánk zsidók. A szuverenitás elvesztésétől viszont megindultak a deportálások. Az 1944 nyarán rövid időre még magára találó kormányzó leállította azokat, de az ősszel hatalomra került nyilasok alatt a zsidók sorsa megpecsételődött, lényegében csak a budapesti gettóba szorultan az ostromot végigszenvedők élték meg a háború végét.
A háború 1944 tavaszától a levegőből már a magyar földet is sújtotta. Ekkor még sokan bíztak abban, hogy a front nem lépi át a Kárpátokat, s az ország területe nem válik hadszíntérré. Az arcvonal azonban a román átállás nyomán összeomlott, a hadműveletek 1944. augusztus végére hazánk területére tevődtek át, s a török kor óta először ismét hadszíntérré változtatták az ország minden négyzetkilométerét. Két megszálló hatalom vívta magyar földön (is) élethalálharcát.
Magyarország 1944. március 19-én elvesztette függetlenségét. A nyilas hatalomátvétellel kialakított Hungarista Munkaállam német oldalon a végsőkig kitartó politikai és katonai vezetői nem akarták tudomásul venni, hogy Németország esetleges háborús győzelme esetén (amire az ő hatalomátvételük pillanatában már semmi néven nevezhető esély sem volt) Magyarországra nem a délkelet-európai térség regionális középhatalmának „boldog” jövője vár. Figyelmesebben olvasva Hitler Mein Kampfját, pontosan követni lehetett, hogy a németek következetesen törekedtek az abban leírtak megvalósítására (legalábbis addig, ameddig katonai erejükből arra futotta). A Renner-féle Európa-tervezet szerint, amely a totális diktatúrák belső logikáját követve lényeges vonulataiban nem térhetett el a Vezér elveitől és elképzeléseitől, a közös német-magyar államok területéről magyarok százezreit telepítették volna Keletre, hogy ott földművesekként szolgálják az „Élettér” érdekeit, helyükre pedig német telepesek érkeztek volna.
A honvédek a kiugrási kísérlet kudarcával a török korra emlékeztető válaszút elé kerültek. Ha vállalják a további harcot a lelkiismeretük diktálta oldalon, azzal valamelyik nagyhatalom érdekeit is szolgálják. Azok a honvédek (s nem az államot vezető politikusok), akik 1945 májusáig folytatták a harcot, az erre tett esküjük szellemében védték hazájukat egy idegen hatalom beözönlő hadseregével szemben. Ezzel persze – akaratlanul – a hitleri Német Birodalom továbbélését is elősegítették. A „debreceni honvédség”-be jelentkező honvédek esküjük (s a kormányzóhoz való hűségük) szellemében úgy gondolták, hazájukat szolgálják, hiszen az új kormány az antifasiszta koalíció oldalán kötelezte el Magyarországot, s felmérték, hogy a háború utáni Európában csak úgy találhatjuk meg helyünket, ha szembefordulunk Hitlerrel. Ez persze – akaratlanul, s nem gyakorlati értelemben – a sztálini Szovjet Birodalom terjeszkedését is elősegítette. A honvédnek – mindkét oldalon – alapvető kötelessége volt hazájával szemben a háború lerövidítése.
A polgári lakosság egy része felszabadításként élte meg azokat az eseményeket, amelyek a hadműveletek eredményeképpen bekövetkeztek, így a nyilasok vagy a gestapósok eltűnését. A beérkező vöröskatonákban akkor még nem a terjeszkedő Szovjetuniót látták. Más részük ugyanezt a történést kezdettől újabb megszállásnak érzékelte. Egy harmadik részüknek pedig mindez eleve a fogságot hozta el.
A románok Erdély ismételt megszerzéséért harcoltak, a bolgárok azért, mert fegyverszüneti szerződésük alapján besorolták őket a 3. Ukrán Front kötelékébe. A Tito vezette Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg célja a Délvidék ismételt hozzácsatolása volt Jugoszláviához, azon belül Szerbiához. A magyarországi hadműveletek során a románoknak és a bolgároknak a szovjet haderő rendszeresen segítséget nyújtott, enélkül nem egy esetben a szovjet arcvonal is összeomolhatott volna. A jugoszlávoknak ilyen segítségre kevésbé volt szükségük.
Tárgyilagosan el kell ismerni, hogy az itt harcoló szovjet katonák komolyan hittek felszabadító küldetésükben. Akármi is történt időben és térben a front mögött (s tudjuk, sajnos történt), ők a hitleri Németország legyőzéséért, a fasizmus és a nemzetiszocializmus megsemmisítéséért harcoltak; ugyanazért, amiért a napjainkban több síkon is irányadónak tekintett nyugati demokráciák.
A háború Európában alig egy hónappal a magyarországi harcok vége után befejeződött. A Nagynémet Birodalom kapitulációs okmányát kétszer is aláírták. 1945. május 7-én 02.41-kor és május 9-én 0.16-kor. Volt, ahol ettől eltérő időpontban hallgattak el a fegyverek. Észak-Itáliában már április 29-én aláírták a fegyverletételt, az E Hadseregcsoportnál Horvátországban és Szlovéniában 15-éig tartottak a harcok.
E lexikon tulajdonképpen kísérletként is felfogható. Kísérlet annak megvalósítására, amit a kollektíva fentebb jelzett céljainak elérésére maga elé kitűzött. Tagjai ennek megfelelően – az 1. kiadáshoz hasonlóan a jelen utánnyomásban is – kérik az Olvasót, tartozzon bár a kutatók, a tanárok, az érdeklődők, a szemtanúk kategóriájába, hogy így fogadja a lexikont. Így olvassa, s ha észrevétele, kifogása merül fel, azt ilyen értelemben jelezze a kollektíva számára. A kollektíva számára, amelynek tagjai ezúton is ígérik, minden építő jellegű észrevételt, kritikát megfogadnak, s az esetleges újabb kiadás előkészítésében messzemenően figyelembe vesznek. Kérik is az Olvasó észrevételeit, hiszen a történettudomány történetében nem született még, s feltehetően nem is fog születni olyan munka, amellyel szemben nem lehet észrevételeket vagy kritikát megfogalmazni.
Ha az Olvasó kifogásolja, hogy e lexikon alapvetően a politikatörténetre és a hadtörténelemre összpontosít, azt joggal teszi. Ám kérjük, vegye figyelembe, hogy a kollektíva ezt a célt tűzte maga elé. Ezt a célt, hiszen történelem nincs események, adatok nélkül. Természetesen azt a szerzők és a szerkesztők is elismerik, hogy a történelemnek nem kevéssé fontosak a nem politikatörténettel és hadtörténelemmel foglalkozó ágai, hogy csupán kettőt: a kultúrtörténetet vagy a mindennapi élet történetét említsük. Ám végiggondolták azt, hogy a történettudomány jelen lexikonban kevésbé érintett ágait az azokat kutató szakemberek más kiadványokban már feldolgozták, s ennek eredményeként azokról értékálló lexikonok, enciklopédiák találhatók a könyvtárakban.
A kollektíva összetétele is arra predesztinálta a lexikont, hogy elsődlegesen a politikatörténet és a hadtörténelem eseményeit dolgozza fel, illetve foglalja rendszerbe. A szerzők döntő többsége a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának szakemberei közül került ki. Ez az összetétel adta meg számomra is a döntő érvet ahhoz, hogy – hosszas vívódás után – a kollektíva felkérését elfogadjam, s a Magyarország a második világháborúban címet kapott lexikon előszavát megírjam. Az előszót, amelynek megírására személyemnél a történettudomány méltóbb személyiségeit is felkérhették volna.
S ha ez a lexikon sikeres lesz – amit majd az Olvasónak kell eldöntenie –, akkor terveink szerint újabbak fogják követni. Újabbak, hiszen az ebben a lexikonban feldolgozott korszak csak egy szűk szelete a magyar nemzet történetének. Elképzeléseink szerint már az idén két újabb munka előkészületei indulnának meg. Az egyik Magyarország első világháborús szereplését mutatná be, s ahogy a jelen lexikon kitekintést nyújt az 1930-as évekre, az kitekintést adna az 1920-as évekre is. A másik Magyarország 1945 utáni 45 évének történetét foglalná össze. S aztán? Évtizedek alatt megszülethet egy olyan lexikonsorozat, amely a honfoglalástól az 1914-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt XIX. század végéig dolgozná fel Magyarország és a magyarság viharos történetét.
Nem könnyű dolog manapság egy lexikon – többszöri – megjelentetése. E közös vállalkozás első kiadását, valamint annak utánnyomását is csak a Magyar Könyv Alapítvány, a Honvédelmi Minisztérium és annak intézményei, a Magyar Hadtudományi Társaság és annak hadtörténelmi szakosztálya erkölcsi és anyagi segítségével sikerült megjelentetni. E szervezeteknek – valamint a kiadás és a terjesztés gondjait felvállaló Petit Real Könyviadónak – ezúton is köszönetet mondunk. Nélkülük e lexikon nem juthatott volna el immár javított és bővített formájában a tisztelt Olvasóhoz.
Budapest, 1997. március 24.
Korsós László dandártábornok,
a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója
a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója
