Daemon
Daemon, δαιμων. A szó értelmének a görög vallásban nagyon sokféle árnyalata van. Homerusnál ép olyan a jelentése, mint ϑεος-nak; Hesiodus szerint (Opp. et dd. 122) a d.-ok az aranykorszak elhunyt nemzedékének lelkei, melyek védő szellemek gyanánt vigyáznak a földiekre, mint a rómaiaknál a geniusok (l. e.) tehát istenek és emberek között álló lények, kik őrködnek a jogosság fölött és gazdagságot adnak. A görög iróknál azonban tényleg sok helyen alig van különbség δεος és δαιμων között; legfölebb annyi, hogy az utóbbi gyarkan az isten személyétől elvontan az isteni lény hatását fejezi ki. Socrates pl. az ő δαιμονιον-járól mint valamely isteni sugallatról beszélt, s gyakran gondoltak d. alatt arra a hatalomra, mely az ember sorsát intézi. A szó eredete bizonytalan; Plato a δαημων-ból (= okos) származtatja; jelenleg némelyek a δαιω ige tövét látják benne (értelme e szerint: a ki a sorsot osztja), mások a διƒ gyökérrel hozzák rokonságba, s e szerint eredeti jelentése «csillogó.» A szó később az alsóbbrendű isteneket jelölte, a főistenek kisérőit vagy elvont isteni lényeket, milyenek a csillagok, satyrusok, Αιδως (szemérem), Eleoς (könyörület) stb., a kiknek Athenaeuben és másutt oltáraik voltak. A philosophusok hatása alatt fejlődött ki azután a védő d. fogalma; lénye az isten és ember köztöt áll, s mindkettőnek természetében osztozkodik. Plato szerint (Symp. 220 E) a d.-ok hozzák le a keresztény angyalok módjára az istenek parancsait és adományait, s ugyanők juttatják az emberek kéréseit és imáit az istenekhez. A neoplatonikus iskola terjesztette azt a hitet, hogy minden embernek van egy d.-a, mely őt születésétől kezdve védi, erkölcsileg vezeti; s a mint megkülönböztettek jó és gonosz d.-okat (αγαϑοδαιμων és κακοδαιμων), úgy juttattak idővel minden halandóank egy jó és gonosz d.-t. – A rómaiaknál hasonló lények a dii Indigetes, mint Romulus, Aeneas, Latinus. A zsidók és keresztények később minden pogány istent gonosz d.-nak, ördögnek tekintettek. G. J.
