Dionysus
Dionysus, Διονυσιος. – 1. A phocaeai, ki az ion városoknak a perzsa hatalom elleni fölkelésben vezér volt és a Lade melletti csata után a Földközi tengeren a tyrrhenusi és carthagói kalózok ellen harczolt. A beszéd, melylyel az ionokat az ellenállásra lelkesíti, egyike Herodotus legszebb beszédeinek. Hdt. 6, 11. D. előbb több kalózhajót elsülyesztett és zsákmánynyal megrakodva tért Siciliába, honnét folytatá a kalózok elleni küzdelmét. Hdt. 26, 17. – 2. Az idősebb, Hermocrates fia, született 431-ben Kr. előtt, diadalmasan harczolt a carthagóiak ellen a siciliai görögök sergében Kr. e. 410. Majd Syracusae vezérei Agrigentum elvesztése miatt vád alá helyeztetvén, miután sikerült magát előbb vezértársukká választatnia, majd részint fondorlattal részint kitünő hadvezéri tényeivel társait a hatalomból kiszorítania, pártját a számüzöttek visszahivása útján megerősíté, a katonákat magasabb zsolddal a maga részére megnyerte, testőrséget teremtett és végre Syracusae urává lett Kr. e. 406. Cic. tusc. 5, 20. Tyrannist alapít, zsoldosokat fogad, főként Campaniából. Egy csatavesztés következtében lemondani kénytelen Himera és Agrigentumról, de annál jobban megerősíti Syracusaet, kivált Ortygiát. Diod. Sic. 14, 7. Szerencsés hódításai után Kr. e. 399-ben Sicilia görög városait kézre keríté. Ekkor hatalmas hadi készülettel indult a carthagóiak ellen. Ő építtetett először 5 evezősoros hajókat és látta el romboló gépekkel. Himilco carthagói vezérrel szemben csatát vesztett ugyan, sőt magának Syracusaenek védelmére szoríttatott, de ezt oly ügyesen védte, polgártársai bizalmát annyira megnyerte, hogy mintegy tyrannisát jogossá tette. Egy a carthagói táborban kiütött dögvész feloldá az ostrom alól Kr. e. 396. Diod. Sic. 14, 45. Himilco hazájába tért vissza, de helyébe Mago folytatta a háborút, mely 392-ben Carthago vereségével végződött. A carthagóaiak átengedték Tauromeniumot. Ekkor D. a Graecia Magna városai ellen lépett föl. Crotont legyőzte, Rhegiumot kiéheztette és megadásra kényszeríté 387-ben. Diod. Sic. 14, 10 s köv. 111 s köv. Egy harmadik háborút kezdett Carthago ellen, melyben Magót Cabalánál legyőzte; de Cronium mellett szenvedett veresége következtében békét volt kénytelen kötni, melyben a Halycus lett birodalmának határa 383-ban. Diod. Sic. 14, 13 s köv. Majd az adriai tengeren is tengeri hatalomra tett szert. Merészelt Epirus ellen is támadást intézni, de nem aratott sikert. Egy negyedik hadjáratot indított Carthago ellen, de szerencsétlenül, mert az eryxi kikötőben megsemmisítették hajóhadát. Nemsokára hirtelen meghalt. Két versio forgott halála felől, vagy megmérgezték, vagy egy tragikai költeményével nyert diadala feletti örömében szakadt meg a szíve. E diadalt 367-ben nyerte Hector válsága czímű tragoediájával. Sokszor embertelen kegyetlenségre, istentelen önhittségre ragadtatta magát, ezért a moralista írók mint a zsarnokság fajképét emlegették. Val. Max. 1, 1. 4, 7. 9, 17. Plut. dion. 5. Cic. tusc. 5, 21. 22. De világtörténeti jelentőséget ad szereplésének, hogy a hellenismust védte és megmenté Carthago ellen. Beteges hiúsága, költői babér iránti esengése is azt bizonyítja, hogy a hellen culturát becsülte és szerette. Tragoediájából töredékeket közöl Nauck, trag. Graec. fragm. p. 616. Róla monografiát írt Bass 1881-ben. – 3. Az ifjabb, ez előbbinek fia második nejétől a locrisi Doristól, atyját a trónon követte 367-ben. Minthogy nem volt harczias természete, a carthagóiakkal a háborút csakhamar befejezte. Nevezetessé vált a Platóval szőtt viszonya, melyet Dion, atyja másik nejének Aristomachénak fivére, közvetített. Nem kevesebbről volt szó, mint egy eszményi állam megalkotásáról. Mi volt természetesebb, mint hogy ez államberendezés már alapjában lehetetlennek bizonyult. Dion felett diadalmaskodott a hízelgő Philistus. Diont száműzték. Plato kedvetlenül távozott, bár D. ragaszkodott hozzá. Sok hivásra ismét meglátogatta Plato, de ismét nem csekély veszélyek közt kellett távoznia Kr. e. 360-ban. D. ezután mindenféle kicsapongással és önkényeskedéssel tette uralmát gyülöletessé. Dion lépett föl ellene egy, a lucaniai városok ellen intézett támadás után. Magát Syracusaet fogta ostrom alá, D.-t menekülésre kényszeríté. Ekkor Locriba ment, hol hasonló kegyetlenséggel uralkodott, majd 346-ban újból hatalmába ejté Syracusaet. Zsarnoki uralma ellen az elégületlen syracusaeiek föllázadtak, az anyaváros Corinthushoz folyamodtak oltalomért. Ekkor jön egy hadsereggel Timoleon, megostromolja Syracusaet, D. végkép lemond 343-ban. Kincsekkel megrakodva megy Corinthusba és ott silányul végzi életét. Cic. tusc. 3, 12, 27. Diod. Sic. 15, 16. 16, 69 s köv. Plut. Dion és Timoleon. Kivált az utóbbi forrásban találunk egy pár adomát, mely azt mutatja, hogy D.-nak volt szelleme, sőt volt moralis érzéke is, csak szerencséje vagy helyzete rontotta meg. Így följegyzésre méltó az a válasza, melyet egy gunyolódó azon kérdésére adott, hogy mi haszna volt a Platóval való barátkozásában: «Azt hiszed, hogy mit se köszönhetek Platónak, holott ily módon tűröm a sors forgandóságát.» Aristoxenus hírneves zenésznek pedig azt mondá, hogy a zsarnokság minden rossz oldala mellett legrosszabb, hogy a barátot nem lehet megkülönböztetni a hízelgőtől. «Ép ezek fosztottak meg Plato barátságától.» Plut. Tim. 15. – 4. Colophonból, l. Festők, 1. – 5. Miletusból, logographus, Hecataeus ifjabb kortársa, élt Kr. e. 500 körül, ki περσιχα cz. alatt 2 könyvben első kisérletet tett meg a közelmúltban történt események történelmi tárgyalására. Suidas összetéveszti egy sokkal később élt Dionysiusszal. Töredékei találhatók Müller, fr. hist. Graec. 2, 5 s köv. l. Paris 1841–1870. – 6. Samusból vagy Rhodusból, írt egy művet χυχλος ιστοριχος alatt 7 könyvben, mely mythusokat tartalmazott és innét Cyclographus nevet kapott. Élt a késő alexandriai korszakban. Suidas neki tulajdonít még helyi mondákra vonatkozó munkát is (ιστοριαι τοπιχαι) és egy ιστορια παιδευτιχη-t, mely úgy látszik gyermekeknek való történetkéket, mythusokat tartalmazott. Welcker, Der Epische Cyclus I2, 70–75. C. Müller, fr. hist. Graec. 2, 9–11. Cyclographus néven már Euripides scholiastája idézi Or. 988. sorához=fr. 3. Írt volna egy álmoskönyvet is, mely teljesen feledésbe ment. – 7. Sinopéból, új-comoedia író Kr. e. 350 körül. Töredékei, köztük egy 43 versre terjedő nagyobb (melyet Athenaeus 9, 404 idéz) Meineke, fragm. com. Graec. 3, 543 skk. Kock, com. Att. fr. 2,423 sk. lapjain található. – 8. D. Thrax, grammatikus, ki nemzetségéről nevezé magát Thraxnak. Sz. 166-ban Kr. e., Aristarchus tanítványa volt. Tanított Rhodusban, hol tanítványaitól gyűjtött pénzből mintázta a Nestor serlegét a homerusi leírás után (Il. 11, 632 sk.), mi mutatja, hogy műkedvelő szobrász is volt. Fennmaradt tőle egy rövid nyelvtan: τεχνη γραμματιςη, mely századokon át kézikönyvül szolgált, mert a nyelvtani terminologiát megállapítá. A felosztás a stoikus logika formuláinak hatása alatt keletkezett. E grammatikához számos commentariust írtak. Kiadta Bekker Anecd. 2, 645–672, kiegészíté Cramer, Anecd. Ox. 4, 308–330 a British Mus. egy codexe alapján. E nyelvtan főkiadása Uhligtól van, Leipzig, 1883. A commentariusokról írtak: Hoerschelmann, De Dionysii Thracis interpretibus, Leipzig, 1879. Hilgard, De artis gram. a D. Th. compositae interpretibus veteribus. Mor. Schmidt, Dionys der Thraker, Philol. 7. (1852). 360–382. 8, 231–253, 510–520. A grammatika részei: αναγνωρισις, εξηγησις, γλωσσων και ιστοριων αποδοσις, ετυμολογια, αναλογιας, εχλογισμος, χρισις ποιηματων. Beszédrészek: ονομα, ρημα, μυετοχη, αρϑρον, αντωνυμια, προϑεσις, επιρπημα, συνδεσμος. Valószínűleg írt az Odysseához, Iliashoz és Hesiodus Op. et. Dieséhez commentariusokat. – 9. Mytilenéből, kinek Σχυτοβραιχων (a bőrkarú) vagy Σχυτευς mellékneve volt, Alexandriában Antonius Gniphónak, Cicero egyik mesterének volt tanítója, a Kr. e. első században élt, mulattató mythikus elbeszéléseket írt és pedig euhemeristikus szellemben. Diodorus főforrása volt, mint 3, 52, 3. maga mondja. Régi költőkre hivatkozik mint forrásokra, pl. Linusra, Thyamotesre. Írt τπωιςα czím alatt 3 könyvet, írt egy Bacchsu regényt, írt 6 könyvben αργοναυτιχα-t. Az argonauták vezérévé Herculest teszi. Welcker, Der epische Cyclus 12, 76–82. Müller, fr. hist. Gr. 2, 6–9. Hachtmann, De Dionysio Mytilenaeo seu Scytobrachione, Bonn, 1865. Ed. Schwartz, De Dionysio Scytobrachione, Bonn, 1880. – 10. Halicarnassusból, mint maga elbeszéli, az Antonius és Augustus közti polgárháború végén került Romába körülbelül 30-ban Kr. e. 22 évet töltött itt mint a szónoklat tanára, megtanulta a latin nyelvet és tanulmányozta irodalmát, mert Roma világuralmát mint az idők kikerülhetetlen végzetét fogadta el. Meghalt Kr. e. 8 körül. Írt πωμαιχη αρχαιολογια cz. alatt egy 20 könyvre terjedő művet, mely Roma történetét az ősidőktől levezeti a pún háborúk kezdetéig, hol Polybius folytatta. Megmaradt 10 könyv és a 11-ikből egy rész, mely épen a decemvirek történetét kezdi meg. A 9 utolsó könyvből csak Constantinus Porphyrogenitus kivonata maradt fenn. Roma alkotmánya iránt nagy csodálattal van eltelve, a vallásos és moralis szempontokat hangsúlyozza, a történetet az emberi tettek irányadó kalauzául tekinti. Minthogy római forrásokat alaposan kutatott, becse van a római alkotmány történetére nézve, bár Niebuhr alább szállítá a megbízhatóságában vetett hitet. Előadásán, művének stilusán megérzik, hogy ő első sorban rhetor, mint ilyen érdemli a legnagyobb figyelmet. Az előtt kevéssel még Cicero harczolt az ú. n. attici-ták ellen, kik Lysias hímezetlen, egyszerű, magvas irályát tűzték ki a legjobb rhetorikai ideának (stilusnemnek); D. szintén a Demosthenes pártjára kelt és a περι των αρχαιω ρητορων υπομνηματιοσμοι cz. műve az attikai szónokok életét és jellemzését ily irányban tárgyalja, és habár a második rész nem maradt ránk, egy külön műve, a περι της λεχτιχης Δημοσϑενους δεινοτητος, mely Demosthenest a legtökéletesebb szónoknak tünteti föl, megmutatja D. rhetorikai ízlését. Méginkább erre vall a Thucydidesről ejtett nézete. A római archaeologia elé bocsátott, Pompejushoz intézett levelében szemére veti Thucydidesnek, hogy történetének oly kisszerű tárgyat választott. Valóban Livius irányát: rhetorikai virágokkal felcziczomázott tárgyalást tartá a valódi történetnek. Τεχνη ρπτοριχη-je voltakép négy, az elméleti rhetorika körébe vágó értekezés 11 szakaszban. Szól a dicsbeszédek topikájáról, a rejtett czélzatú beszédről (oratio figurata), a stilushibákról és a stilus ciritkájáról. A stilusnemeket (λεξις ανϑηρα, γλαϕυρα, χοινη) egy kétségen kívül legértékesebb munkájában, a περι συνϑεσεως ονοματων-ban fejti ki. Érdekes és a gyakorlott rhetor módszerére vall a λεξις ειρομενη és εστραμμεννη közti párhuzam a megvilágító példákkal. A περι μιμησεως cz., 3 könyvből állt művének vázlatát maga adja a Pompejushoz intézett levelében. Nem az aristotelesi mimesisről van szó, de a költők, történészek, bölcsészek és szónokok műveinek megvizsgálása alapján (2. könyv), mely emlékeztet Quintilianus 10. könyvére, igyekszik a legjobb stilusnem megválasztására. A περι Θουχυδιδου χαρα χτηρος Thucydidest elfogultan hibáztatja, kevesli benne a rhetorikai kerekdedséget, de érdekes ép a D. történeti felfogásának jellemzésére. Levelei védekezést és polemiát tartalmaznak. Ammaeushoz intézett levélben védi Demosthenest a peripatetikusok azon vádja ellen, hogy a mi benne jó, azt Aristotelestől tanulta, kimutatván, hogy Aristoteles rhetorikája Demosthenes beszédei alapján készült. Pompejushoz írt levélben még Platót is Demosthenes alá helyezi. Herodotus, Thucydides, Xenophon, Philistus, Theopompus nyelvezetét állítja párhuzamba. Ammaeushoz írt második levele ismét a Thucydidesről kifejtett nézetét igyekszik védelmezni. Összkiadása: Sylburg, Frankfurt 1586. Reiske, Leipzig, 1774. 6 köt. Legjobb művét, De compositione verborum cz. alatt kiadta Kiessling (1860), újra átdolgozta Jacoby (1885), critikai műveit Gros, Exam. crit. de Denys d’Halic. Paris, 1826. Leveleit Herwerden, Gron. 1861. Forrásairól Ammon, De D. H. scriptorum rhetoricorum fontibus, München, 1889, progr. – 11. Periegetes, egy περιηγησις της οιχςουμενης cz. 1187 hexameterre terjedő tanköltemény írója. A sok Dionysius közt a legújabb időig vita tárgya volt származása és kora. Ma már egy Leuetól (Philol. 42, 175 sk.) felfedezett acrostichon alapján tudjuk, hogy Alexandriából származott és Hadrianus alatt írt. Különben is az 1051. és 256. versek a parthusoknak Domitianus alatti legyőzésére vonatkoznak. Mint iskolai kézikönyvet paraphrasisokkal látták el, Priscianus latinra fordítá. Kiadta commentariusostúl Bernhardy, Leipzig, 1820. C. Müller, Geogr. Gr. min. 2, 102–457. A paraphrasisokhoz adalékokat csatolt Ludwich, Arist. 2, 553 sk. – 12. D. Cato, l. Catonis disticha és Gnomikus költészet. – 13. Byzantiumból, 16-ban Kr. u. a thraciai Bosporusról egy αναπλους Βοσπορου cz. művet írt, melyből részint eredetiben részint fordításban töredékek maradtak fenn. H. I.
14. D. Areopagites, Διονυσιος ’Αρειοπαγιτης álnév alatt írt egy eddigelé ismeretlen keresztény theosophus a Kr. u. 4-ik században négy, ουρανιας ιεραρχιαχ, περι εχχλησιαστιχης ιεραρχιας, περι ϑειων ονοματων és περι μυστιχης ϑεολογιας czímű, rokon tartalmú iratot, és ezekkel rokon szellemű 10 levelet. A négy iratban az új platonikus tan alapján mystikus módon szól istennek mennyei és földi országáról; a szerző valódi nevét azért titkolja, hogy az ezen művekben kifejtett hierarchiát egy tekintélyes régi, Pál apostol idejéből való intézménynek tüntesse föl. – Irodalom: Kiadások: Morel, Paris, 1562. Corderius, Venezia, 1756. Engelhardt, Die angeblichen Schriften des Areopagiten Dionysius, Sulzbach, 1823. Jahn, Dionysiaca, Alt. 1889. Hipler, Dionysius der Areopagite, Regensburg, 1881. P. V.
