Euripides

Teljes szövegű keresés

Euripides, Ευριπιδης (Euripus szorosáról, mint Philochorus nyomán Suidas mondja, v. ö. Prisc. 2, 6, 79), a három legnagyobb görög tragikus egyike (310. á., a költő mellszobra a Vaticanban Romában), Sophocles ifjabb kortársa, kinek művei részben ránk maradtak. Életéről keveset tudunk s azt is bizonytalan és jobbadán oly forrásokból, melyek főleg a comikusok – Euripides ellenfelei – gúnyolódásain alapszanak s így részint anecdotaszerű, részint egészen eltorzított adatokat nyújtanak (v. ö. Lehrs, Wahrheit u. Dichtung in der griech. Litteraturgesch. Vischer, Üb. die Benützung der alten Komödie als histor. Quelle, Basel, 1840). A közönséges hagyomány szerint 480-ban (Vita 1. Diog. 2, 45. Plut. Symp. 8, 1, 1) született Salamis szigetén (Vita 2 skk. CIG 6052. Gell. 15, 20), hova szülei a perzsák közeledtekor Athenaeből menekültek, mások szerint pedig 485/4 a születésének éve (Marm. Par. 65. synchronismus miatt, Aeschylus u. is ekkor nyert először jutalmat; v. ö. Mendelssohn, Acta Lips. 2, 161 skk.). Atyja, a Phlyia községi Mnesarchus v. Mnesarchides – némelyek szerint nem athenaei, hanem boeotiai (Stobaeus) – eladósodott szatócs v. kocsmáros (χαπηλος), anyja Clito pedig zöldséges kofa (λαχανοπωλις) volt (Vita 1 sk. Aristoph. ran. 840. equit. 19. thesm. 387. v. ö. 456. ach. 478. Gell. 15, 20, 1. Suidas σχανδιξ), mi azonban bizonyára csak a comikusok otromba élcze; állítólag Boeotiába voltak kénytelenek számkivetésbe menni vagy oda menekültek s ezalatt vagyonuk veszendőbe ment (Nic. Damasc. Stob.-nál). Ezen anecdotával szemben állanak a tudósítások, miszerint szülei kisszerű viszonyok közt éltek ugyan, de nem lehettek tulságos szegények, a mi különben abból is látható, hogy E. gondos nevelésben részesült – mi akkor sem volt olcsó – továbbá egész életét a költészetnek szentelhette, a mi viszont nem volt jövedelmező vállalkozás. Más adatok meg azt mutatják, hogy Clito előkelő család sarja s gyermeke a Thargelia ünnepén a tánczosoknak bort nyujtó fiuk közt szerepelt, egy másik Apollo-cultusban pedig tűzhordó volt, mely körülmény nemes származásának és szülei mocsoktalan életének kétségtelen bizonyítéka. Suidas. Ath. 10, 424. EF. Vita 17 sk. Egy jóslat következtében buzgón taníttatták őt a gymnastikus művészetekre s különösen az athletikára, úgy hogy Eleusisban és a Theseus ünnepén jutalmat is nyert (Gell. 15, 20, 2 sk. Vita 5 sk.); állítólag a festést is gyakorolta és Megarában mutogatták is később egy festményét. Vita 16 sk. 113. Suid. Igaz ugyan, hogy költészetében a festői iránt kitűnő érzéket mutatott (v. ö. Ion 190–280), e tudósítás azonban valamint az athletává nevelésről szóló épen nem valószinű, mert a comikusok, kik annyit utaztak rá, bizonyára nem szalasztották volna el az alkalmat, hogy az athleta-költő és festő-költő felett gúnyolódjanak, de náluk ennek nem találjuk a legkisebb nyomát sem. Midőn Anaxagoras Atheanebe ment s ott nagy tetszés közt tanított, hozzája csatlakozott (Gell. 15, 20, 8. V. ö. Köhler, die Philosophie des E., 1, Bückeburg, 1873), később Prodicus (Vita 10. Suidas. Gell. 15, 20, 4) és Protagoras (Diog. 9, 54 sk. Vita 10) sophistákat hallgatta és Socratesszel a sirig tartó benső viszonyt kötött. Diog. 2, 18. Vita 11 skk. Cic. tusc. 4, 29, 63. Gell. 15, 20, 8. Ael. v. h. 2, 13. Nem volt ugyan tulajdonképi tanítványuk, hanem csak fölvilágosítást igyekezett tőlök szerezni azon magasabb problemákról, melyek az idétt a szellemeket foglalkoztatták, tanulmányozta irataikat, mert nagy könyvtára volt (Ath. 1, 3 A., v. ö. Aristoph. ran. 943. 1409. Eur. Alcest. 978. Herc. fur. 661. Hippol. 378. Iphig. Aul. 798) s ez eszmék – a philos, fölvilágosodás, rationalismus – hatalmas terjesztésre találtak tragoediáiban, mi a szinpad bölcselője – σχηνιχος ϕιλοσοϕος – nevet szerezte neki. Plat. Apol. 26 D. V. ö. Luc. Jup. trag. 41 C. Ueberweg, Grundriss der Gesch. der Phil. 17 81 és Eur. számos darabja. Ath. 158 E. 561 A. Vitruv. 8, praef. Sext. Emp. 1, 288. Clem. Alex. Strom. 5, 688. Plat. r. p. 8, 568 A. Mindezekből nyilvánvaló, hogy E. rendkivül érdeklődött a szellemi munkásság különböző ágai iránt, mindazáltal egyik sem tudta magához kötni, sőt inkább minden arra szolgált, hogy költői tudását s képességeit gyarapítsa. Politikai szereplésre nem vágyódott, legalább erre vonatkozó tudósítást alig találunk (v. ö. Aristot. Rhet. 2, 6, 1384B 16) s pusztán csak tragoediái mutatják, hogy a politika napi kérdései reá is megtették hatásukat, hogy szülővárosa dicsősége lelkesedéssel tölté el, ellenségei ellen pedig mindenkor síkra szállt. Med. Herc. Suppl. Phoen. Androm. Orest. Cresph. A szépet kedvelő athenaeiek előtt veszített értékéből E. nem épen megnyerő külsejével: bozontos szakálla, szemölcsös arcza és büzös szája volt. Aristoph. Thesm. 190. v. ö. 160. és 175. Vita 25 sk. Aristot. Pol. 5, 10, 1311B 30 Stob. flor. 41, 6. Ehhez járult még zárkózott, mogorva, rideg modora (υισογελως, Vita 64 sk. Gell. 15, 20, 8. Suidas) is; legszivesebben tanuló szobájában,vagy Salamis elhagyott tengerpartján tartózkodott (Gell. 15, 20, 5. Vita 65 skk. 7. 115 skk. Orest. 919. 113 frgm.), nyilvános helyen is csak felcsatolt jegyzőtáblájával lehetett látni. Ath. 13, 582C. Ő az első classikus költő, ki a világtól különválva működött, de bár visszavonultságban bölcseleti és költői tanulmányainak élt, éles szemeit nem kerülték ki az általános romlottság fenyegető jelei s a külső környezet, miként azon czélzások bizonyítják, melyeket tragoediáiban korára tesz; alaposan ismerte az emberi természet jó és rossz oldalait, nemes és nemtelen sajátságait s a maga valóságában vitte a szinpadra, beleértve a nőket is. Épen ez utóbbi körülmény szolgáltatta őt a comikusok kezébe gyakran otromba éczeik czéltáblájául. Cephisophon szinész – kit dolgozó társának mondanak (Aristoph. ran. 944 v. ö. 971. schol.) – és a költő neje között házasságtörésről beszélnek (Aristoph. ran. 1408. 1452) s az asszonyt χοιριλη-nak (Vita 67. v. ö. Wilamowitz anal. Eurip. 149), «malacznak» nevezik el (χο. ρινη hibás olvasás, Vit. 27. Aristoph. Thesm. 1 schol. Suidas). Ebből később az lett, hogy kétszer nősült; első neje Melito (Vita 26), a második Choerine vagy Choerile (Vita 27. Suidasnál fordítva) volt, de mindkettő megcsalta, majd pedig, hogy egyszerre két neje volt. Gell, 15, 20, 6. Bár a kérdés nincs egészen tisztában, de Aristophanesnek egy verse elég világosan szól, miszerint E. haláláig családja körében s Cephisophonnal benső barátsgában élt. Ran. 1408. V. ö. Fritzsche, Aristoph. Thesm. 111 és Luzac, de digamia Socratis 1, 12. Ipa volt Mnesilochus szinész, fiai Mnesilochus szinész és Euripides tragoediaíró. Darabjainak lyrikus részeiben állítólag Cephisophon és argosi Timocrates vagy Iophon voltak segítségére. Vita 15. Ath. 4, 134 C. Diog. Laërt. 2, 18. Halála előtt 408 nyarán a költészet- s művészetkedvelő Archelaus macedoni király pellai udvarába költözött (Vita 22 skk. Philod. de vitiis 10 Solin. 9, 16. Lucian. de paras. 35. Paus. 1, 2, 2. Plut. mor. 531 D), hol Agathon tragikus, Timotheus lyrikus és Zeuxis festő társaságában a királytól nagyrabecsülve érte el 406 tavaszán (70-nél idősebb korában Vita 34 sk. szerint, 57 Eratosth. Vita 35. Suidas szerint, 78 a Marm. Par. 77szerint) élete végét, mely a monda szerint Arethusában következett be, hol állítólag a király kutyái halálra marták (Stob. flor. 98, 9. Vita 15. Diod. 13, 103, 5. Vita 65 skk. 120. Gell. 15, 20, 9. Val. Max. 9, 12. ext. 4. Ovid. Ib. 595. Hyg. fab. 247), mások szerint asszonyok tépték szét (Suidas és Anth. 7, 51), de egyik állítás sem lehet igaz, mert Aristophanes nem hagyná említetlenül. Arethusában a király siremléket állíttatott neki e fölirattal: «E. a te emléked soha sem enyészik el», s e sir kegyelet tárgya volt az utókor előtt. Solin. 9, 15. Plut. Lycurg. 31. Anthol. 7, 51. Ammian. Marc. 27, 4, 8. Gell. 15, 20, 10. Paus. 1, 2, 2. Plin. h. n. 31, 19. Vitruv. 8, 3, 16. Halála elárvította Athenae tragikus színpadát, az ősz Sophocles kara gyászruhában, szinészei koszorutlan jelentek meg s Aristophanes is – legnagyobb ellenfele – tisztelettel emlékszik meg róla. Polgártársai, miután hamvait nem kapták vissza, cenotaphiummal tisztelték meg, melyre a feliratot: «Euripidesnek egész Hellas szolgál emlékül, Macedonia földje csak tetemeit födi», Thucydides v. Timotheus készítette, majd pedig Lycurgus indítványára a Dionysus-szinházban érczszobrot emeltek neki. Valószinüleg Pellába való költözése alatt időzött Magnesiában is, melynek lakói közvendégkép bántak vele. Vita 21 sk. – Mikor kezdte meg E. drámaírói pályáját, nem tudjuk eldönteni, bár elég korán, 455-ben 26 éves korában kapott már kart Peliadesével (Vita 21. 30. sk. 121 sk.), mely azonban csak a harmadik díjat kapta; az a tudósítás, miszerint már 18 éves korában irt tragoediákat, bizonyára tévedésen alapszik. Gell. 15, 20. Első fellépésétől fogva azonban a szinpadnak szentelte munkásságát s a Syracusaenál elesett polgárokra szóló elegián s egy Alcibiadesre vonatkozó epiniciumon kivül 92 drámát irt, vagyis 23 tetralogiát (Vita 33 cod. A – 98 cod. B, a β és η felcserélése folytán, és Thomas M.), bár csak 8 köztök a satyrusjáték, mert ennek helyébe szerencsés fejleményű tragoedia is léphetett. Ezekből az alexandriai korba 78 jutott el és pedig 75 valódi, 3 (Tennes, Rhadamanthys és Pirithous) nem valódi (Vita 33; Gell. 17, 4, 3. Wilamowitz anal. Eur. 144 sk.); általában 80 czím mutatható ki. Ránk csak 19 drámája maradt, köztök a Cyclops satyrusjáték, melyek úgy látszik két gyűjteményből származnak, és pedig egyik gyűjtemény a legjobb darabok választékát, a másik alphabetikus sorrendben valamennyit tartalmazta. Wilamowitz anal. Eur. 136 skk. Hogy E. ily sok drámát írt, s mégis oly kevés jutalomban és győzelemben volt része, bámulatos kitartásáról tanuskodik. Bár a versenybirák sokszor kedvezőtlenül itéltek darabjairól, a comikusok pedig művészetét sárba tiporni s őt magát gúnyukkal megsemmisíteni akarták (l. Aristoph. acharn., ran., thesm. sat.), kortársaira mégis nagy hatást gyakorolt, Socrates pl. csak olyankor ment szinházba, mikor E. darabjait adták. Bizonyára ez és több előkelő barátja, kik szintugy nem tartoztak az ochlocratiához, mit E-re ráfogtak, ápolták benne a kitartást és buzgalmat működésének folytatására. Igaz, művészete oly fénysugarakat lövelt s egyszersmind oly sötét árnyékot vetett, hogy szükségkép találkoznia kellett némelyek óriási tetszésével és másoknak elkeseredett támadásával. Csak 39 éves korában (441) nyert először díjat (Marm. Par. 75), elsőt pedig csak ötször (Gell. 17, 4, 3), úgy látszik azonban, hogy a peloponnesusi háború kedvezőbb volt rá nézve, mikor a hazafias allusiók s a philosophiai problemák felhasználása a fiatalabb nemzedéket részére hódították (v. ö. Aristoph. nub. 1370), mit az a körülmény is bizonyít, hogy a Siciliában foglyul esett athenaeiek közül sokan éltek Euripides verseinek szavalásából. Plut. Nic. 29. Az ujabb irány jobb indulattal itélt róla főkép a pathetikus hajlam növekedtével, sőt az ujabb vígjátékirók előtt valóságos bámulat tárgya lett. Vita 79. 84 skk. Quint. 10, 1, 69. Athen. 10, 422 B. Eusanth. de com. p. 6, 5 skk. Aristoph. ran. 99. 964 skk. Ezeknek hatása alatt a rómaiak valamint a közép- és újkor hasonló tiszteletben részesítették, úgy hogy a modern irodalomba előbb bejutott, mint Aeschylus és Sophocles. V. ö. Brambs, Ξρτστος πασχων, Lipsiae, 1884. Erasmus, Hecuba és Aulisi Iphigenia 1506. Grotius Hugo, Excerpta tragicor. et comicor. 1626. A művészetekre is gyümölcsöző hatást gyakorolt. V. ö. Vogel, Szenen euripideischer Tragoedien in griech. Vasengemälden, Leipig, 1886. – Euripides drámáinak hosszú sorában csak igen kevés van, melynek olvasása tiszta és zavartalan élvezetet nyújtana. Ő ugyanis a társadalmi szinjátékra született, de e műfaj még ismeretlen volt az 5. században, a traditióval még teljesen szakítani nem mert; midőn tehát herosait kivetkőzteti fenségükből, eltörpíti és a saját kora embereikép tünteti fel kicsinyes gyarlóságaikban (Aristot. poët. 25), arra pedig már nincs bátorsága, hogy a heroikus cselekményt is megváltoztassa (ilyen cselekmény pedig az ő korabeli élet emberétől alig volt véghez vihető): folyton leverőleg hat ránk a disharmonia a jellemek s cselekmény közt. Ehhez járult, hogy a heroikus drámától megkivánt hit a mondákban, jámborság s a költő egyéni érzelmeinek és felfogásának kizárása nála teljesen hiányzik, sőt nagyon is critikus és philosophus lélek volt s kételkedésével – akár tudatosan, akár nem – levonta magaslatáról a heroikus tragoediát. Ezek alapján legjobban azon drámái sikerültek, melyek minden isteni és látnoki mondástól távol állanak (Pl. Medea, Aulisi Iph.), a többiekben azonban gyakran minden illusio eltünik, mert szavaiból kiérezhető, hogy nincs meg benne az ősök jámbor hite s mintegy örül, hogy hallgatói hitét is megrendítheti; így aztán a későbbi kor hitetlenségét hatalmasabban elősegítette mint a philosohpusok. A dolog különben nagyon természetes. A kor áldatlan politikai viszonyai, a hazáját ért súlyos csapások a nagy műveltségű, széles látókörrel biró s élesen megfigyelő Euripidest szükségkép az eszményi világ iránt való fásultságra s a való élet megrajzolására vitték. Kiváló szeretettel vitt természetellenes botlásokat szinpadra, de nem ideális czéllal, míg elődeinek a mythusok alakításában rejlő fenséges erkölcsi szemléi előtte nem érvényesek. Nem erkölcsileg felemelni, hanem szórakoztatni, megindítani és megrendíteni akarja hallgatóságát ingerlő szereivel, habár a finomérzésű sőt sentimentalis scenák sem ritkák nála, miként általában bukás idején az érzéketlenség és érzékenykedés szélsőségekképen karöltve járnak. Hogy Euripidest nagy hibái mellett is utolérhetetlen drámairónak tartották, oly kiváló tulajdonságoknak köszönheti, melyek bennünket is lekötnek. Művészi jellemalkotó. Ha tekinteten kivül hagyjuk azt, hogy a drámáiban szereplő gonosz, bünös és gyámoltalan alakoknak az a rendeltetésök, hogy herosok legyenek, nem tagadhatjuk meg bámulatunkat a költőtől, ki e jellemeket elénk vezeti. Míg Sophocles, mint maga mondta, úgy ábrázolja az embereket, a minőknek lenniök kellene, E. úgy, a minők a valóságban. Aristot. poët. 25 1460B. végén. Szóval az ő jellemei egyéniek, ő hozott szinre legelőször valódi embereket, mi a legnagyobb dicséret egy drámairóra s az volna E-re is, ha a cselekményt is lehozta volna a heroikus korból a mindennapiba. Legkiválóbb jellemfestő a női szerepekben. Ismeri a nőt szive mélyéig. A legellentétesebb jellemek – egy Medea boszuvágyó lelke, Phaedra bünös szerelme, Alcestis odaadó hitvesi hűsége – a legigazabban jelennek meg nála. Ezen jellemei hatották meg legjobban kortársait; eddig ugyanis igazi nőt gyengéd érzelmeiben s a szenvedély vad hullámzásaiban nem láttak szinpadon, mert a női szerepekben Sophoclesnél is még mindig valami férfias van. Ezekben E. a drámai művészetnek új világot tárt fel, melybe szép alakjaiért a későbbi kor költői is folyton ujra meg ujra betérnek. A drámai szerkezet már gyengébb oldala. Aristot. poët. 13, 1453 A 29. A jelenetek fejlődése ritkán természetes. Ujításkép behozta a prologust, a deus ex machinát pedig sokszor alkalmazta és tovább fejlesztette. Az előbbire szükség volt, mert E. egyrészt kivette a tragoediát a trilogikus összefüggésből, másrészt meg szabadon változtatott a mythuson; de bár gyorsan elvezet a drámai cselekmény kezdetéig, egyébként száraz elmondása az előzményeknek s jelzése a következőknek. A deus ex machinát derüre-borura használja, sokszor még akkor is, ha a csomó megoldásának más módja is volna. Ehhez járul még, hogy a szerencsétlenségek bekövetkezése igen sokszor váratlan, új személyek föllépte kevéssé megokolt s cselszövényei a valószinütlenségbe csapnak át. Egyes scenák megalkotásában azonban valóságos mester. A megható s részvétkeltő scenák egész sorát tudja felmutatni, ezért tartja Aristoteles is a legtragikusabb költőnek (Aristot. poët. 14, 1453 A 30. Quint. 10, 1, 67); másrészt azonban ép ezek ismétlésre vitték rá. Ez különben sajátsága a görög művészetnek, még a képzőművészetnek is, hogy t. i. a már megtalált gondolatot és képzetet csekély változtatásokkal szivesen ismétli. A szinpadi hatás titkait egy görög drámairó sem ismerte úgy mint ő, s e tekintetben tőle tanultak legtöbbet a francziák s németek nagy tragikusai. Felülmulhatatlan E. a nyelv kezelésében, a görög nyelvnek ő a legkiválóbb mestere. Kifejezésmódjának könnyedsége, nyelvének világossága és szépsége, dictiójának ereje és tüze mintaszerű alkotásokká egyesül, bár néha bőbeszédűségre hajlik s nagyon kedveli a fogas beszédfordulatokat. A köznapi nyelvet használta, de szép kapcsolataival találó képeivel művésziesen megfinomítva, s így oly stilust létesített, a melyet a későbbi költők, irók és szónokok föltétlenül bámultak s követni törekedtek. Plut. Dem. 7. Cic. fam. 16, 8. Maga Aristophanes, a ki támadására minden alkalmat megragad, szintén elismeri, hogy tőle tanulta meg, hogyan lehet a nyelv szép, találó és megkapó; mindenekelőtt azonban az ifjabb comikusok állnak művészetének hatása alatt valamint a jellemek alkotásában s fejlesztésében úgy a könnyed beszédmódban is. V. ö. Schol. Plat. 6, 227 Herm. Aristot. rhet. 3, 2. Dion. hal. Vet. script. cens. 2, 11. Diog. 4, 26. Gell. 15, 20. Quint. 10, 1, 68. A mi a zenei részt illeti, E.-nél a kardalok már csak hagyományoknak tünnek fel s a cselekménynyel csak laza kapcsolatban állnak, sőt mintegy fölvonásközi szórakoztatókkép szerepelnek, mit Aristoteles meg is ró (poët. 18). Drámai szempontból mögötte maradnak ugyan a dialogikus részeknek, mert E. a pathetikus hatás kedvéért gyakran alkalmaz zenétől kisért lyrikus mértékeket, áriákat, amoebeákat, monodiákat, a hol feleslegesek és szokatlan lelki izgalom nem okolja meg (v. ö. Aristoph. ran. 1330 sk.); magukban véve azonban gyönyörüek, valamint sok kardala a chorikus lyrika gyöngyei közül való (pl. Iph. A. 1037–98 s küln. 1063–80., v. ö. Dio 52, 14) s E. kitünő zeneszerző voltát tekintve (Vita 124 sk., v. ö. Athen. 4, 175B), a szinpadon nagy hatásuk volt. Aristophanes gúnyolja ugyan dalait szabadabb rythmusuk, szótagkitartás és szóismétlés miatt (ειειειειλισσετε stbbi. ran. 1314. 1327. 1338. 1348. 1352 skk.), a fő ok azonban az, hogy a Timotheusféle ujabb irányhoz csatlakozva (Plut. an seni resp. ger. 23 végén) a régi zene fagyos szigorával felhagyott és népies melodiákat is használt. Aristph. ran. 1301 skk. pac. 532. Az ifjabb tragikus költőkre azonban ellenkező hatása volt E-nek mint a comikusokra, ép azért ő zárja be a görög tragoedia önálló fejlődését. Ujításai miatt nem lehetett visszatérni Sophocleshez, arra pedig nem volt tehetség, hogy E. nyomain tovább haladva ledöntse ama korlátokat, a melyek között az attikai tragoediát a vallás és szokás tartotta s így csak sinylődött a görög tragoedia a heroikus anyag és realistikus vagy tisztán rhetorikus kezelés közti meghasonlásban. – E. fenmaradt darabjai: 1) Hecuba Εχαβηη, mely valószinüleg 425 előtt került szinre. V. ö. Aristoph. nub. 1165 = Hec. 172. U. o., 718 = Hec. 162. Tárgya Polyxena áldozata Achilles sirján s Hec. boszuja Polymestoron, Polydorus gyilkosán. Megragadó pathosa jelentékeny sikert biztosíthatott neki a szinpadon, bár az egység hiányzik belőle. 2) Orestes, Ορεστης, mely 408-ban került szinre (schol. ad 371) s egyik leggyöngébb darabja; benne nyilvánul leginkább E. eljárása a heroikus kor hőseivel szemben. A darab meséje, melynek tárgya Orestes, Pylades és Electrának Menelaus ellen tervezett boszuja, E.-nek saját összeállítása; személyei póriasak, Menelaus szívtelen, gyáva, önző, Electra raffinált cselszövő, Orestes tolvaj s rabló. V. ö. Aristoph. Ach. 1166. av. 1487. Ο. μαινομενος, Aristot. poët. 15. Fényes sceneriája és zenei bravurja (1362–1502) nagy sikert szereztek neki (argum.). 3) Phoenissae, Φοινσσαι, mely a phoeniciai hajadonokból álló karról van elnevezve, a két ellenséges testvérnek, Eteocles és Polynicesnek halálát tartalmazza, tárgya tehát azonos Aeschylus επτα-jáéval, csakhogy E. annak szűk köréből, minden irányban kilépve rendkivüli változatosságot adott tárgyának. 409. táján Nausicrates archon alatt, kevéssel a Békák előtt adatott (Aristoph. ran. 53 schol., v. ö. av. 348 schol) s a második díjat nyerte, holott a grammatikusok méltán E. egyik legtökéletesebb alkotásának mondják (Argum. ran. 53 schol.), bár e tökéletesség inkább az egyes jelenetekben nyilvánul. 4) Medea, Μηδεια, egy régebbinek átdolgozása 431-ben került szinre, s bár a tetralogia többi darabjai, különösen Philoctetes is kiválóak voltak, a költő csak a 3. díjat nyerte. E., hogy a tragoediához alapot nyerjen, átalakította a hagyományt s központjává Medeának, a költő egyik leghatalmasabb alkotásának boszuvágy szülte borzasztó tettét választotta, melylyel saját gyermekeit s hűtlen férjének királyi aráját is elemészti. A vég már a hagyományt követi, mely szerint M. Athenaeba menekül. A kara gyönge. 5) Hippolytus, ’Ιππολυτος, στεϕανηϕορος, mely szintén egy régibb H.-nak, a Ι χαλυπτομενος-nak nem minden irányban szerencsés átdolgozása, 428-ban került szinre s az 1. díjat nyerte. Anyaga az attikai mondából van véve és sarkpontját ama tisztátalan sorvasztó szerelem alkotja, melylyel Theseus neje Phaedra mostoha fia H. iránt viselkedik. Ph. visszautasíttatván, bevádolja H-t Theseusnál s megöli magát, ez megátkozza fiát s vesztét okozza, ártatlansága azonban halála után Artemis révén kiderül. A darabot a régiek E. legjobb művei közé számították és csakugyan a legfinomabb psychologiával ecseteli a királynő szerelmi búját, úgyszintén a szerencsétlen királyfi borzasztó sorsa is elragadó hatásu. 6) Alcestis, ’Αλχρστις, 438-ban került szinre, mint comikus vonásokkal biró szerencsés kimenetelű dráma, satyrusjáték helyett a 4. helyen. Alcestist, ki halálra szánja magát, hogy férjének Admetusnak éltét meghosszabbítsa, Heracles visszahozza az alvilágból. E darab E-nek ránk maradt művei közül a legrégibb, valamennyi közt pedig a 16. (v. 17.) s oly egyszerű cselekményt mutat, hogy két szinész s egy mellékes is eljátszhatta. Müller A., Bühnenalt. 173, 3. j. 7) Andromache, ’Ανδρομαχη, kettős cselekményű dráma, melynek előadását 423–418 közé helyezik; főszemélyein a költő a spartaiak hűtlen csalárdságát akarja feltüntetni. Tartalma Neoptolemus halála, ki először Hector özvegyét Andromachét, aztán meg Hermionét, Orestes jegyesét, vette feleségül; Orestes ezért megharagudván, álnokul megöli őt s jegyesét Spartába viszi. 8) Supplices, ’Ιχετιδες, 421. v. 420-ban került szinre s Thebae ellen a legmélyebb gyülölettel van tele, minthogy a deliumi csata után vonakodott kiszolgáltatni a holtakat (Thuc. 4, 97 skk.). Tárgya az, hogy Theseus a keményszivű thebaeiek ellenére is temetésben részesíti a Thebae előtt elesett argosi vezéreket a könyörgők karának – a hősök anyái – kérésére, kikről a darab nevét is kapta. Eaudnénak, Capaneus nejének hatásos jelenete s az érzékeny kardalok, a számos kitérés és üres reflexiók daczára is nagy sikert szerezhettek a darabnak 9) Iphigenia in Aulide, ’Ιϕιγενεια η εν Αυλιδι, csak a költő halála után került szinre, a parodusban s különösen a végén számos pótlással. Iphigeniát Aulisban az áldozat elől egy szarvastehénnel felcserélve elragadja Artemis és Taurisban papnőjévé teszi. 10) Iphigenia Taurica, ’Ιϕιγενεια η εν Ταυροις, 412 előtt adatott. A költő templomi mondákból szőtte össze s mesterileg vitte keresztül meséjét; Artemis t. i. az Aulisból elvitt Iphigeniát Taurisban papnőjévé tette, honnan ez később oda vetődött testvérének Orestesnek segítségével az istenasszony képét Atticába hozza. A szemléltető, lebilincselő előadásnak valóságos mintáját nyujtja e darab a kis hirnökjelentésben (260–339. 1327–1419), de kiváló szép a két felismerési jelenet is, melyek már Aristoteles tetszését is kivívták (poët. 14), kardalai is jobbak a szokottnál (nev. a. 2. stasimon 1089–1152). 11) Rhesus, ’Ρησος, tartalma Odysseus és Diomedes éjjeli kalandja, Dolon és Rhesus thraciai fejedelem halála, az Il. 10. éneke szerint. Valódiságát már a régiek s nyomukon újabb critikusok is kétségbe vonták (schol. a 41. v-hez. Valckenaer, Diatribe in Eur. 80 skk. Hermann G. op. 3, 262 skk. Wilamovitz, De Rhesi schol.); annyi igaz, hogy eltér Eur. egyéb drámáinak természetétől s más tragikus is irt egy Rhesust, de valószinünek látszik azok nézete (Crates schol. az 529. v-hez Dionysodor. és Parmeniscus s őket követve Vater, kiad. Berlin, 1837. Hartung, Eur. restit. 1, 38), kik szerint E-nek ifjukori darabja, mire politikai háttere is vall. 12) Troades, Τρωαδες, 415-ben került szinre s a 2. díjat nyerte (didasc.); tartalma Ilium pusztulása és Priamus családjának szomorú sorsa. Epikus jelleget mutat és inkább csak egyes epizódok kapcsolata Hecuba személye révén, mintsem egységes egész. 13) Bacchae, Βαχηαι, a költő halála után került szinre (Aristoph. ran. schol. 67) s innen a darab vége felé észlelhető sok fogyatkozás (Böckh, De trag. Gr. princ. c. 24): tartalmát a Dionysus tiszteletét akadályozó Pentheus megbüntetése, tehát valóságos dionysusi anyag alkotja. 14) Heraclidae, ’Ηραχλειδαι, a pelop. háború első éveiben került szinre (421 körül, Böckh szerint 410). Erőtlen, bonyodalom nélküli dráma, a melyben a költő Athenaet akarja dicsőíteni s Argos és Sparta hálátlanságát megbélyegezni; tárgya Heracles utódainak gyámolítása Demophon athenaei király részéről. 15) Helena, ’Ελενη, 412-ben adatott Aristoph. Thesm. schol. 1021. 1069. E. a hagyományt szabadon átdolgozva romantikus darabot ad, melynek az a meséje, hogy Menelaus Aegyptusba vetődve megtudja, hogy Troja előtt ők csak egy álomképért harczoltak s az ottani király Theoclymenus elől, ki Helenát nőül akarja venni, csellel megmenekül s Helenáját haza viszi. 16) Ion ’Ιων, szinrehozatalát illetőleg 428–422 közt ingadoznak a vélemények (Böckh, Enthoven). Érdekfeszítő dispositio és finom feltalálás tünteti ki a darabot, melynek meséjét E. régi hagyományok összefűzésével alkotta. Ion, kit Apollo és Creusa, Erechtheus leánya nemzett, Delphiben a templom szolgálatában él; deus ex machina révén érdekes bonyodalmak után, midőn Xuthus és Creusa gyermektelenségök miatt a jóshelyre tanács végett jőnek, kiderül a származása, mire azután Xuthus utódjául jelöli ki. 17) Heracles, ’Ηραχλης (Seneca kora után Η. ραινομενος), a deliumi ütközet után került szinre 422 táján. Megrendítő pathosa s hatalmas tragikus helyei feledtetik velünk az egység hiányát. Az első részben Heracles váratlan megérkezése nejét Megarát halálos veszedelemből menti meg, a második részben az őrületbe esett Heracles megöli gyermekeit s Megarát, és midőn magához tér, Theseus Attica földjén engesztelést igér neki. 18) Electra ’Ηλεχτρα, 413-ban került szinre, s szintén világosan mutatja E. elbánását a heroikus korból vett alakjaival. Electra, kit egy paraszthoz adtak nőül, csellel a mezőre csalja anyját s büneit sorban szemére hányva levágja. 19) Cyclops, Κυχλωφ, az egyetlen fenmaradt satyrusdráma, mely e műfajról nem valami magas képzetet nyújt. Polyphemus cyclopsnak Odysseustól való megvakítását adja elő az Odyssea (9. én.) nyomán; karát satyrusok alkotják, kik vezetőjükkel Silenusszal együtt a szigetre vetődtek. – Irodalom: E. drámái két részletben jutottak ránk. Az első részlet, mely 9 darabot (Alc. Androm. Hec. Hipp. Med. Orest. Rhes. Troad. Phoen.) tartalmaz, a 12. századból származó 4 kéziratban, a második pedig a meglevő 19 darabbal 3 későbbi kéziratban maradt fenn. Az első részlet 9 darabjához scholionok is maradtak az ókorból, melyek Aristarchus, Callistratus, Crates és Didymus critikai tanulmányainak kivonatai. E scholionokat kiadta Dindorf (Oxford 1863. 4 köt.) s újabb gondos kiadása Schwarztól megjelenőben van (1. köt. 1888, 2. köt. 1891). A tulajdonképi Euripides-philologia Valkenaerrel kezdődik s kivüle E. megromlott szövegének megállapítása, critikája s magyaráazta körül nagy érdemeket szereztek Musgrave, Porson, Elmsley, Hermann G., Dindorf, Fix, Kirchhoff, Wilamowitz, Nauck és Prinz; a commentariusok jobbadán compilatiók, szótár Euripideshez még nincs. E. első kiadása 1496 táján jelent meg Firenzeben (4 db.) Janus Lascaristól, 1503-ban az ed. pr.-nek, a későbbi Vulgata alapjának vett Aldus-féle Musurustól, melyből azonban hiányzott az Electra, ezt kiadta 1545-ben Victorius. Scholiumokkal s commentariusszal kiadták az egész E-t: Barnes (Cantabrigiae, 1694), Musgrave (Oxonii, 1778, ujabban Morus és Beck, Leipzig, 1778/88), Matthiä (Leipzig, 1813/36), Dindorf (Oxonii, 1832/40); a Pflugk-Klotz-féle kiadást (1829–), mely 11 darabot tartalmazott, újra átdolgozza Wecklein. Szövegkiadásokat adtak: Dindorf (1825. 1869), Witzschel (1810. 1872/79), Kirchhoff (1855, 1867/68), Nauck (1854. 1869/70). Kitünő specialis kiadásokban nyújtották: Andromachét Lenting (Zutphaniae, 1829), Bacchaet Schöne (2. kiad. Belrin, 1858), Sandys (Cambridge 1885), Wecklein (Leipzig, 1879), Electrát Camper (Leyden, 1831), Fix (Paris, 1845), Hecubát Weil (Paris, 1871), Wecklein (Leipzig, 1880); Herculest Wilamowitz, (2 köt. Berlin, 1889, főmunka), Heraclidaet Beck (Cambridge, 1881), Hippolytust Fix (Paris, 1848), Weil (Paris, 1869), Badham (2. kiad. London, 1867), Herwerden (Utrecht, 1875), Freeland (London, 1876), Barthold (Berlin, 1880), Wecklein (Leipzig, 1876), Iphig. Aul.-t Firnhaber (Leipzig, 1841), Fix-Le Bas (Paris, 1868), Weil (Paris, 1870), Vitelli (Firenze, 1878), Iph. Tauricát Schöne-Köchly (3. kiadás Berlin, 1872), Wecklein (Leipzig, 1876), Weil (Paris, 1878), Medeát Wecklein (Leipzig, 1880. 2. kiad.), Verrall (London, 1881), Mekler (Gotha, 1886), Phoenissaet Gel (Leyden, 1846), Kinkel (Leipzig, 1871), Mahaffy (London, 1881), Rhesust Vater (Berlin, 1837). Fordították E-t: Donner (3 köt. 3. kiad. Heidelberg, 1876), Ludwig (Stuttgart 1837/73), Fritze-Koch (Berlin, 1857/69). Kiváló értekezések: Patin, Études sur Euripide (6. kiad. Paris, 1883). Wilamowitz, Analecta Eur. (a Supplices kiadásában Berlin, 1875). Kinkel, E. u. die bildende Kunst (Leipzig, 1872). Arnoldt, Die chor. Technik des E. (Halle, 1877). Nauck, E.-Studien (Petersburg, 1859/62). Decharme, E. et l’esprit de son théâtre (Paris, 1893). – Magyar fordítások: Molnár János egyes euripidesi mondásokat fordított különböző darabokból (Magyar könyvesház, Pozsony, 1783), Fabchich E. 10 darabját (Toldi szerint, kéziratban), Guzmics Izidor, Iph. Aulisban (Buda, 1840), Makáry György a Phoenissaeből részleteket adott (Magyar Verstan, Eger, 1842), Szabó Károly Iph. Aulisban és Iph. Taurisban cz. fordítása a Kisfaludy Társ. kiadványai közt (1849) jelent meg, Szabó István fordította Alcestist (Kisf. T. Évlapjai 1875/76), Radó Antal Iphig. Aulisban (Budapest, 1892) fordítását adta, melyből előbb részleteket közölt Görög Anthologiájában, Csiky G. Cyclops fordítása a Kisf. T. kiadványai közt (1890) jelent meg, Szabó Károly Electra-fordítása pedig a fordító halála után a Kisf. T. Évlapjaiban (1891/92). Magyar értekezések: Pecz Vilmos E. tropusairól írt (a M. Tud. Akad. nyelv- és széptud. értekezései közt és Görög tragoedia cz. munkájában, valamint németül Berlinben Calvarynál), Kont I. korrajzot adott E-ről (Kisf. Társ. Évl. 1880/81) és Krausz J. E. életéről s költészetéről irt (Egy. Phil. Közl. 6. k. és Tanulmányok cz. kötetében. Budapest, 1884). SZ. I.

310. Euripides márvány mellszobra (Vatican, Roma).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages