Galenus,
Galenus, Claudius, Κλαυδιος, Γαληνος ο Περγαμηνος, az ókori görög orvosi tudomány legkiválóbb képviselője, a 130-ik évben született Kr. u. a kisázsiai Mysiában, Pergamum városában. Atyja Nicon jeles építész volt, ki fiát a lehető legjobb nevelésben iparkodott részesíteni. G. már ifjú korában alapos bölcsészeti oktatásban részesült, nevezetesen igen behatóan foglalkozott Plato és Aristoteles műveinek tanulmányozásával. Az orvosi pályát választván, G. nagy buzgalommal törekedett megismerni a különböző orvosi iskolák eltérő tanait és az ezen czélból szülővárosában megkezdett orvosi tanulmányait Smyrnában, majd Alexandriában folytatta, iskolai tanulmányainak befejezése után pedig nagy utazásokat tett. Huszonkilencz éves korában visszatért Pergamumba, a hol az Aesculapius szentélyével kapcsolatos gladiator-iskolában rendszeresített orvosi állást nyerte el, és ezen állásban, melyben főleg sebészeti gyakorlatra nyílt alkalma, öt éven át működött; azután becsvágyának engedve Romába ment. Romában nyilvános orvosi előadásokat tartott, és különösen állatkisérleteknek bemutatásával csakhamar nagy hírnévre, előkelő összeköttetésekre és nagyon jövedelmező orvosi gyakorlatra tett szert. Minthogy azonban az uralkodó orvosi iskolák tanait hevesen támadta, a római orvosok oly mérvű ellenségeskedést tanúsítottak vele szemben, hogy 168-ban visszatért Pergamumba. De a következő évben megint Romában telepedett le és ott mint a császárok udvari orvosa működött, egyaránt bírva négy egymást követő uralkodónak, ú. m. Marcus Auelius, Commodus, Pertinax és Septimius Severus császárok bízalmát és az orvosi gyakorlaton kivül bámulatos tevékenységet fejtett ki úgy az orvosi irodalom mint a tudományos búvárkodás terén. Haláláról nincs biztos adatunk, de minden valószínűség szerint 201 és 210 között halt meg Romában. – G., a ki, miként ez saját műveiből és az ókori írók nyilatkozataiból kitünik, nagy tehetséggel, ritka szorgalommal, csodálatos munkaerővel, bámulatos olvasottsággal, kiváló általános és orvosi műveltséggel felruházott, nemes jellemű és igaz emberszeretettől áthatott férfiú volt, arra a nagy feladatra vállalkozott, hogy véget vet az orvostan terén a különböző orvosi iskoláknak egymással ellentétes tanai által okozott chaosnak, és az orvosi tudománynak új és harmonikus rendszerét létesíti. E czélból felhasználta az ő korában létező egész orvosi irodalmat és az előző századok összes orvosi tudását egyesítette a saját megfigyeléseinek és kisérletezéseinek eredményeivel. Feladatát oly fényesen oldotta meg, hogy tudományos rendszere – a galenismus – másfél évezreden át szentirásként irányította sok százezer orvos felfogását és tevékenységét, és neve, mint az ismeretes közmondás «dat Galenus opes» mutatja, az orvosi tudomány személyesítőjeként szerepelt. G. óriási irodalmi munkásságot fejtett ki; a saját műveiről szóló egyik értekezésében (περι των ιδιων βιβλιων γραϕη), melynek kiadása után azonban még több műve jelent meg, azt állította, hogy orvos munkáin kivül 115 bölcsészeti, 10 mennyiségtani, nyelvtani és jogtudományi értekezést is írt. A nevét viselő művek közül 83 kétségtelenül tőle eredő megőriztetett az utókor számára, 48 elveszett, 19 a neki tulajdonított munkák közül kétes eredetű, 45 hamisítvány, 19 töredékes, 15 művében pedig Hippocratest magyarázta; ezeken kivül még kbl. 80, az eredetiben elveszett értekezésének zsidó vagy arab fordítását őrzik különböző könyvtárak kéziratgyűjteményeiben. G. az ő műveit nem egészen tiszta attikai dialectusban írta, melyben az alexandriai iskolát jellemző kifejezések és szólásmódok sűrűn fordulnak elő. Előadása igen terjengős, bőbeszédű és gyakran esik ismétlésekbe, de e mellett helyenként homályos is. Műveit az évszázadok folyamán számos keleti és nyugati nyelvre lefordították és igen sok kivonat és összefoglalás is készült belőlük. Nyomtatásban munkái legelőször latin fordításban jelentek meg Aldus Manutiusnál Veneziában 1490-ben, és ugyanitt jelent meg az első eredeti görög kiadás 1525-ben, öt nagy kötetben. Némileg javított alakban adta ki G. műveit görög nyelven, ugyancsak öt nagy kötetben Frobenius (Basileae, 1538). Igen híres volt Renatus Charterus (Chartier) kiadása, a ki Parisban 1679-ben tizenhárom nagy kötetben adta ki Hippocrates és G. összes műveit eredetiben és latin fordításban és ezen vállalatára negyven évi munkásságát és 50,000 franknyi vagyonát áldozta fel. G. műveinek legújabb teljes kiadását görög és latin nyelven Carolus Gottlieb Kühn rendezte sajtó alá 22 kötetben (Leipzig, 1821–23). Kisebb iratait Marquardt, Iwan Müller és Helmreich adták ki, eddig három kötetben (Leipzig, 1884, 1891, 1893). Német nyelvre Nőldeke, Sallaba, Sprengel és Pagel fordították le egyes műveit. Franczia fordításukat Cahrles Victor Daremberg kezdte meg 1854-ben «Oeuvres choisies de Galien» czím alatt, de e vállalat befejezetlen maradt és csakis boncz- és élettani műveit tartalmazza. Összes műveinek valamely modern nyelvre való lefordítása még megoldásra váró nagy feladat. – Nagy számú fenmaradt művei közül legnevezetesebbek a következők: 1) Boncztani mű: περι ανατομιχων εγχειρησεων βιβλια ι’, de anatomicis administrationibus libri novem. 2) Élettani művek: περι δυναμεων ϕυσιχων βιβλια γ’ de facultatibas naturalibus libri tres; περι χρειας των εν ανϑρωπου μοριων λογοι ιζ’ de usu partium corporis humani libri septemdecim; περι μυων χινησεων βιβλια β’, de motu musculorum libri duo. 3) Diaetetikai munka: υγιεινων λογοι ς, de sanitate tuenda libri sex. 4) Kórtani művek: περι των πεπονϑοτων τοπων βιβλια ς’, de locis affectis libri sex; περι των εν τοις νοσημασι αιτων, de causis morborum; περι διαϕορας νοσηματων, de differentiis morborum; περι συμπτωματων διαϕορας βιβλια γ’, de differentiis symptomatum libri tres; περι διαϕορας πυρετων βιβλια β’, de differentiis febrium libri duo; περι των παρα ϕυσιν ογχων, de tumoribus praeter naturam. 5) Gyógytani művek: ϑεραπευτιχης μεϑοδου βιβλια ιδ, methodi medendi libri 14; περι χρασεως και δυναμεως των απλων ϕαρμαχων βιβλια τα, de simplicium medicamentorum temperamentis et facultatibus libri XI; περι συνϑεσεως ϕαρμαχων των χατα τοπους βιβλια ι’, de compositione medicamentorum secundum locos libri X; περι συνϑεσεωως ϕαρμαχων των χατα γενη βιβλια ζ’ de compositione medicamentorum secundum genera libri septem; πεδρι ϕλεβοτομιας ϑεραπεμτιον βιβλιον, de ratione medendi per venaesectionem; περι αντιδοτων βιβλια β’, de antidotis libri duo. G. legismertebb és leggyakrabban tanulmányozott műve volt a υιχροτεχνη, ars parva, a mely 37 fejezetben, rövid összefoglalásban tartalmazza az ő fontosabb kór- és gyógytani elveit. Úgy G. éleslátását mint korának társadalmi viszonyait érdekes módon jellemzi egy értekezése, melyet a különféle betegségeket színlelő egyének leálczázásáról írt. Πωχ δει εξελεγχειν τους προςποιουμενους νοσουν, quomodo morbum simulantes sint deprehendendi; ezen művéből az derül ki, hogy az ókorban az orvosoknak épen oly gyakran volt dolguk tettetőkkel mint napjainkban. – G. követni akarta ugyan a nagy Hippocratest a természet elfogulatlan megfigyelésének és a kisérletezésnek útján, de az ő személyében a kitünő észlelő és leleményes kisérletező előnyei a túlzó dogmatikus hibáival egyesültek. Minthogy abból a teleologikus alaphitből indult ki, hogy az isten mindenben előre kitüzött czél és terv szerint jár el és czéljainak elérésére mindig a legalkalmasabb eszközöket választja, ennélfogva úgy a klinikai tapasztalatok gyűjtésekor mint anatomiai és élettani kisérletei közben gyakran egészen mást látott, mint a mit az elfogulatlan szem valóban láthat. Egyesíteni igyekezett Plato idealismusát Aristoteles realismusával, és hogy ekként az orvostant egy harmonikus bölcsészeti rendszerbe foglalhassa össze, irataiban minden fölmerülhető kérdésre a leghatározottabb hangon adta meg a választ; de igen sokszor erőszakosan járt el, a mennyiben positiv ismereteinek hiányát képzelő tehetségével pótolta. Műveiben minden természettudományi kérdést teljesen megoldottnak tüntetett föl és tanait csalhatatlan dogmákként hirdette. A tartós hatást, melyet G. gyakorolt, még fokozta az a körülmény, hogy műveiben a teleologikus világnézet már határozottan monotheistikus alakot öltött és ezért tanai a következő századokban úgy a keresztény mint a mohamedán egyház rokonszenvét, sőt hivatalos approbatióját is elnyerték. Rendszerének a teleologikus világnézeten kivül egy másik főhibaforrása az volt, hogy ő, mint ezt Cuvier és a jeles franczia orvostörténetiró Daremberg bebizonyították, sohasem bonczolt emberi hullát, hanem anatomiai és élettani vizsgálatait állatokon, még pedig leginkább az Africában gyakori macacus ecaudatus majmon végezte és zootomiai eredményeit azután ellenőrző vizsgálatok nélkül változatlanúl átvitte az emberre. Tekintélye oly óriási volt, hogy midőn a 14. században Mondino de Luzzi és a 16. században Vesalius az általuk végzett bonczolások alapján azt merték hangoztatni, hogy G. egyes boncztani leírásai tévesek, az orvosok hajlandóbbak voltak azt föltételezni, hogy az ember szervezete változott meg G. óta, sem hogy megengedték volna annak lehetőségét, hogy a nagy mester tévedett; sőt még 1556-ban is a 16. század egyik leghíresebb orvosa, a veneziai Biondo ezt írta G. tanairól: «Laudabillus cum his errare, quam cum ceteris parare laudem.» Az orvosi oktatás évszázadokon át főként G. tanainak ismertetéséből és magyarázásából állott és az orvosok úgy a bonczolások mint a betegek észlelése alkalmával az emberi szervezet szerkezetének óvatos és tárgyilagos megfigyelése helyett mindig csupán a már előzetesen megdönthetetlen dogmáknak elfogadott tételek igazságát törekedtek bebizonyítani. A galenismus annyira megkövesedett az orvostanban, hogy másfél évezreden át minden nevezetesebb haladást lehetetlenné tett, míg végre a 17. században Francis Bacon hatása alatt a józan scepcis, valamint a tapasztalati és kisérleti inductiv irányzat kezdett elterjedni az orvosok körében, a minek legfontosabb eredménye a vérkeringés fölfedezése volt, a melyet az angol William Harvey közölt 1628-ban. E nagy fölfedezés, melytől a modern orvosi tudomány kezdődik, felszabadította az orvosi világot G. uralma alól és az ezen időktől kezdve egymást gyorsan követő nagy anatomiai és élettani fölfedezések véglegesen lerombolták G. rendszerét. Míg a modern természettudomány már ismeri a typus fogalmát és ma tudjuk, hogy minden élő szervezetben a typus valósul meg és hogy a typusban csak hosszú idő lefolytával létesülhetnek változások a külső körülmények behatása alatt: addig G. azt tanította Aristoteles nyomán, hogy a lélek létesíti a testet, még pedig oly szerkezettel, a mely legalkalmasabb arra, hogy a test a lélek czéljainak szolgálhasson. G. meghatározása szerint az ember eszes állat (ζωον λογιχον), a melynek testét szilárd (στερεα), cseppfolyó (υγρα) és légnemű alkatrészek (τα πνευματα) alkotják. Hippocratest követve G. is négy ősnedvet tételezett föl az emberi szervezetben, ú. m. a vért, nyákot, sárga és fekete epét (αιμα, ϕλεγμα, ξανϑη χολη, μελαινα χολη); a vérben a négy őselem, t. i. a tűz, a víz, a levegő és a föld, egyenletesen vegyül, míg a nyákban a víz, a sárga epében a tűz, és a fekete epében a föld a túlnyomó. A négy őselem alaptulajdonságainak megfelelően a vér meleg és nedves, a nyák hideg és nedves, a sárga epe meleg és száraz, a fekete epe pedig hideg és száraz. A test életműködéseit G. szerint a pneuma, egy finom légnemű anyag kormányozza, a melynek három alakját különböztette meg. A hasüregben, nevezetesen a májban székel a πνευμα ϕυσιχον, spiritus naturalis, mely a tenyészerőben (δυμαμις ϕυσιχη, virtus naturalis) nyilvánul és az anyagcserét szabályozza; a mellüregben, a szívben van székhelye a πνεμυα ζωτιχον-nak (spiritus vitalis), a melynek nyilvánulása, az életerő, δυμαμις ζωτιχη, virtus vitalis, a vérnek a szervezetben való szétáramlását és a melegtermelést kormányozza; végre a koponyaürben, az agyban képződik a πνευμα φυχιχη, spiritus animalis, mely a szellemi erőben (δυναμις φυχιχη, virtus animalis) nyer kifejezést, mely a mozgást és érzést eszközli. Ezen háromféle főerő különböző nyilvánulásain kivül az egyes testeknek még egy sajátlagos magikus erőt is tulajdonított, mely az illető test egyéni szerkezetének (ιδιοσμγχρασια) specifikus eredménye és ezáltal G. tág teret nyitott az orvostanban mindenféle babonának. Műveiben, melyekben a ma is használt orvosi műkifejezések legnagyobb része már föllelhető, sok helyes boncztani és élettani ismeretet találunk, de a légzési és vérkeringési szervek szerkezetét és működését G. teljesen félreismerte, a mi azután számos tévedést és helytelen elméletet vont maga után. G.-nak a vérkeringésről fogalma sem volt, hanem azt tanította, hogy a vér, melynek mennyiségét a ténylegesnél sokkal kisebbre becsülte, az egyes testrészek táplálására teljesen felhasználtatik. A vérképzés központjának a májat tartotta, és azt hitte, hogy a vér, mely innen a szív jobb felébe jut, ebből a vivőereken át áramlik szét a testbe, holott ezekben az erekben a vér centripetalis irányban áramlik vissza a szív jobb felébe. Az ütőerekről viszont azt a téves tant terjesztette, hogy czéljuk nem a vért, hanem az éltető pneumát, melyet a tüdők vesznek föl a körlégből, az egyes testrészekbe eljuttatni. Téves volt az a tana is, hogy a szív két gyomrocsát elválasztó sövényen nyilások vannak, melyeken át a vér egy része a jobb gyomrocsból a bal oldaliba jut, hogy ott az éltető pneumával vegyüljön. G. fejtegetéseinek túlnyomó része nem igényli az eredetiség érdemét, de vannak teljesen önálló kutatások alapján készült dolgozatai is. E szempontból legbecsesebbek azok a művei, melyekben az idegrendszer szerkezetét és működését tárgyalta. G. különböző állatokon, főleg disznókon, kutyákon és majmokon vivisectiókat végzett és ezenkivül sohasem mulasztotta el az alkalmat, hogy élő emberen figyelje meg valamely belső szerv működését, így pl. hosszasan megfigyelte a szív mozgását egy gyermeken, a kinek mellcsontját előzetesen csontszú miatt műtéttel eltávolította. G. kisérleteivel bebizonyította, hogy a mozgás és érzés központja az agy és az ennek folytatását képező gerinczvelő; kimutatta, hogy az összes testrészek mozgó és érző képességüket innen nyerik a mozgató és érző idegek közvetítésével. Élő állatokon különböző helyeken átmetszette az agyat, gerinczvelőt és egyes idegeket, és azután megfigyelve az átmetszést követő tüneteket, ezekből az átmetszett részek feladatára következtetett. Míg Hippocrates a kórházban tisztán humorális alapon állott, addig G. eclectikus rendszere szerint a kóros elváltozások nemcsak a négy ősnedvet, hanem a szervezet szilárd alkotórészeit és a pneumát is illethetik. A betegeket G. a lehető legpontosabban megfigyelte, és semmiféle kórtünet sem kerülte ki a figyelmét, mely a rendelkezésére álló eszközökkel egyáltalában felismerhető volt. Gyógytani elveit illetőleg tény, hogy elfogadta ugyan Hippocrates azon tételét, hogy a betegségek orvosa első sorban maga a természet, de e mellett gyakran letért a gyógytanban a tárgyilagos megfigyelés biztos alapjáról és részint bonyolult okoskodás, részint durva empiria alapján sokszor igen kalandos, sőt undorító összetételű gyógyszereket is rendelt. Gyógyszereit többnyire az állat- és növényország köréből vette és főzés, leforrázás vagy borral való kivonás útján készítette és ezért az ily gyógyszereket – megkülönböztetésül az ásványi és vegyi szerektől – napjainkban is galenusi gyógyszereknek nevezik. A legahatátosabb gyógyeljárásnak mondotta azonban a testgyakorlatot, a massageot (kenést), a fürdőket és a kiürítő eljárásokat, mint a hashajtást, ízzasztást és vérbocsátást, melynek egyik módjáról, az érmetszésről három értekezést írt. Már G. is alkalmazta egyes betegségek, nevezetesen a tüdővész gyógyítására a climatotherapiát, és az ily betegeknek a tengeri utazást vagy a meleg és pormentes levegőben való tartózkodsát ajánlotta. G. idejében a leglátogatottabb climatikus gyógyhely Stabiae volt a napolii partvidéken, de sok beteget küldöttek Aegyptusba és Libyába is. Ha G. jelentőségét az utókorra általa gyakorolt hatás alapján akarnók megitélni, úgy azt kellene mondanunk, hogy nemcsak a legnagyobb orvos, hanem a világtörténelem egyik legkiválóbb alakja volt, mert a nagy vallásalapítókon kivül alig élt még nehány férfiú, kik oly nagy hatást gyakoroltak az emberiség szellemi életére, mint G. Tagadhatatlan ugyan, hogy G. óriási tekintélye másfél évezreden át leküzdhetetlen akadálya volt a haladásnak az orvostan terén, de ez nem G. hibája, hanem az utókor orvosaié, kik a természet megfigyelése és a kisérletezés helyett a nagy auctoritások cultusába merültek el, kiknek minden állítását ellenőrzés nélkül vak bizalommal igaznak fogadták el. G. tudományos és irodalmi müködése, melyben a görög orvosi tudomány kétségtelenül fejlődésének tetőpontját érte el, a művelődés történetének egyik legfontosabb mozzanatát képezi és G. művei, noha az orvostan modern haladása a bennük foglalt tanok jelentékeny részét megdöntötte, mindig olvasásra méltók maradnak és a legbecsesebb, legtanulságosabb ókori irodalmi emlékek közé tartoznak. – Irodalom: Kurt Sprengel, Pragmat. Geschichte der Heilkunde, 1821–28. Heinr. Haeser, Geschichte der Med. 1875–82. Jul. Pagel, Geschichte der Med. 1898. Ch. V. Daremberg, Historie des sciences médicales, 1870. Tihanyi Mór, Claudius Galenus, 1899. TI. M.
