Hera,

Teljes szövegű keresés

Hera, Ηρα, Ηρη, Juno, ősrégi görög-italiai holdistennő, Cronusnak és Rheának legidősb leánya (azért egyik melléknevén Saturnia) Oceanus és Tethys házában nevelkedett. Hom. Il. 14, 200. Zeusnak testvérhuga is, felesége is egy személyben; de a helyi hagyományok szerint (Samus) kerek 300 évig éltek titkos házasságban, mielőtt Zeus H.-t nyilvánosan nejének elismerte. Ámde ezen körülmény daczára H. az istenasszonyok között mégsem az, a mi Zeus az istenek sorában. És Zeus is, bár H.-t nagyra tartja és fontos dolgokban nem egyszer tanácsát is kikéri, viszont kérlelhetetlenül megbünteti nejét, valahányszor az a neki juttatott hatalommal visszaél, a mai leginkább féltékenységből és makacsságból történik. Néha-néha ebből kifolyólag csak kisebb viszálykodás támad (Il. 1, 536), de mikor H. egyszer Heraclest a tengeren elveszteni akarván, isteni férjét Hypnusnak (l. ϒρνος) segítségével elaltatta és Heracles körül veszedelmes tengeri vihart támasztott, Zeus rettentő haragra gyulladt és H.-t példásan megbüntette. Feloldhatatlan arany bilincsekkel kötötte oda az Aetherhez, lábaira két nehéz üllővasat függesztett és ott hagyta lógni. Hasztalan siettek segítségére a többi istenek, Zeus mindenkit, a ki keze ügyébe került, kihajigált az égből. Il. 14, 249. 15. 18. Ilyen tapasztalatokon okulva, nem is mert többé az istenek atyjával nyiltan ellenkezni, e helyett inkább cselhez folyamodott. Il .14, 159. 19, 97. Igy üldözte mindazokat, kikre akár sértett hiúságból, akár féltékenységből haragudott. Haragjának erejét leghatározottabban és legtovább Heraclesszel és a trójaiakkal éreztette, kiket Paris itélete óta gyűlölt, holott az achaeusokat (Argos, Mycenae és Sparta városoknak, a H.-tisztelet fészkeinek urait) annál szenvedélyesebben pártolta. Így lett aztán egyik főokozója Troja vesztének. Il. 4, 750. 24, 25. – Mindezen és más mythusokból kifolyólag H. és a vele mindenben rokon italiai Juno (l. alább) először is mint a házasság által megszentelt szerelem, s a belőle fakadó családi áldás istenasszonya lép elénk. Védője és szerencsés intézője a szüléseknek (τελεια, γαμηλια, ξυγια, ειλειϑυια), melyeknek pártfogói, az Ilithyiák, a homerusi genealogiában az ő gyermekei. Il. 11, 270. H. továbbá általában védi és őrzi az asszonyokat, kiket egészséggel és szépséggel ruház fel, a mint hogy maga is a képzőművészetben (l. alább) mint a házasság ethikus harmoniájában kifejlett női szépségének, a családanya komoly bájának typusa szerepel. Ezen jellemvonásoknak megfelelőleg alakult ki H.-nak tisztelete is, melynek főfészkei a Peloponnesusban: Argos (innen Αργεια, Argiva), Corinthus, Olympia, Sparta (hol αιγοϕαγος, «kecskeevő» volt a mellékneve, mert kecskét áldoztak neki), Arcadia; Közép és északi Görögországban: Attica, Boeotia, Euboea; továbbá a szigetek és gyarmatok közül: Samus, Creta, Croton, Sybaris és Tarentum. Mindezen helyeken kizárólag neki szánt szentélyek mellett és körül (Heraeum) mint a nász istenasszonyát ünnepelték. Az ünnepség (’Ηραια) egyik főmozzanata volt H. és Zeus nászának utánzása (ιεροσ γαμος) igazabban az emberek nászánál szokásos szertartásoknak Zeusra és H.-ra való alkalmazása. Ez az ünnep Atticában Γαμηλωιχν havára, annak is első napjaira esett, a mikor a múgy is a házasságok java részét kötni szokták. A ιερος γαμος-on kívül egyes helyeken még különleges szertartások is voltak (az argosi Heraeumban versenyek, melyeknek díja valamelyes érczedény és myrtuskoszorú; Olympiában hajadonok fáklyaversenye). A palataeai (s általában a boeotiai) H.-ünnepségekre nézve l. Daedala. Rituális állatai és növényei voltak: a cyprus és liliom; a gránátalma (a házasság és szerelem jelképe), a kakuk (a tavasz hirdetője, mely évszakban Zeus és H. egymásé lettek) és a páva (mely állítóalg a sokszemű Argusnak véréből támadt). Áldozati állatai első sorban a tehenek. – A képzőművészet H.-t nagyon jókor kezdette ábrázolni. Már az őskori (képfaragást nem ismerő) időből tudunk egy samusi H.-képet, mely festett deszkából (σανις) állott; Samus ezután is kimagasló szerepet játszik az istenasszony legrégibb ábrázolásában. Az egyik képnek, melyet az ion vándorlás idején állítottak fel, leírását is birjuk. Menyegzői ruhában ábrázolta H.-t, mely felfogás a H.-szobroknál később a virágzás korában sem épen ritka. Ilyen felfogású volt pld. Phidias kortársának Callimachusnak Hera-szobra, mely a plataeaei Heraeum dísze volt és Νυμϕευομενη melléknéven ismeretes. De bár úgy ez mint az idősb Praxiteles H.-ja ugyancsak felébresztette a kortársak bámulatát, az igazi H.-ideált, az asszonyi szépség typusát mégis Polycletus alkotta meg kinek H.-szobra az Argos és Mycenae között fekvő Heraeumban állott és aranyból és elefántcsontból alakítva mutatta be az istenek anyját. H. thronuson ült; teljes, érett szépségében, szeliden gömbölyded, tiszteletet gerjesztő arczczal, szép homlokkal és dús hajzattal; szeme nagy, tágra nyilt (βοωπις). Fején korona volt (στεϕανος), melyet a Horák és Charisok képei diszítettek; egyik kezében gránátalmát tartott, a másikban királyi jogart, melynek tetején egy kakukmadár ült. Testét hosszú chiton fedte, mely csak nyakát és karjait hagyta szabadon, s melyre csak a derék táján borult egy könnyedén odavetett himatium. Strab. 8, 372. Paus. 2, 17, 4. A napjainkig megmaradt H.-szobrokat legalkalmasabban két csoportba lehet besorozni: olyanokra, a hol H. fátyolosan és olyanokra, a hol fátyol nélkül van ábrázolva. Az első csoportot az 5-ik század attikai typusa és több római kori szobor képviselik, de az egész felfogásnak korántsem találjuk olyan jeles alakításait, mint a fátyoltalan H.-nak. Kiemelendők: egy ephesusi H.-torso Bécsben és az úgyn. Barberini-féle H. a Vatikán rotundjában (447. á.). Külön kell megemlékeznünk H.-nak mellszobrairól, melyek között az istenasszony ábrázolásának hármas változata három classikus példában jelenik meg. Ezek: H. Farnese (fátyol nélkül, egyszerű pártával lekötött hajjal, 448. á.), H. Ludovisi (a Museo della Terme-ben, fején a stephanusszal, 449. á.) és ugyancsak H. Ludovisi (stephanusszal és azonkivül fátyollal). Érdekes még H. képe egy pompejii falfestményről (Baumeister, Denkm. 1, 649), melyen az «ökörszemű» (βοωπις) jelleg különösen érvényesül. A vázafestészet termékei túlnyomólag H.-nak mythusaival foglalkoztak (H. a Paris itéletében, stb.). – A rómaiak Junója (egyazon tőről fakadt a Jovis szóval) ősrégi latinus istenség, melynek a római hagyomány szerint T. Tatius sabinus király állított legelébb oltárt. De nemcsak a sabinusok, hanem az összes őslatin törzsek tisztelték, róla nevezték el nemzeti naptáruk egyik hónapját (Junius = Junonius) és csakis összes tulajdonságainak meglepő megegyezése alapján azonosítták a syncretismus korában a görög H.-val. Juno is holdistenség (Lucina, v. ö. lu[c]na = hold), gondját viseli a gyermekágyas asszonyoknak (Fluviona, Ossipaga), pártfogója a násznak és házaséletnek (Juga, Matrona, Domiduca, Pronuba). Szüleinek Saturnus és Ops istenasszonyt tekintették, őt magát Juppiter nőtestvérének és feleségének egyszersmind. E tekintetben igazi királynője az égnek és Juppiter Capitolinus mellett mint valóságos uralkodó lép fel (Capitolina és Regina; Liv. 5, 22. 22, 1). De nemcsak uralkodik, hanem védi is a római államot, mint a hármas capitoliumi istencsoport egyik tagja (Jupiter, J., Minerva). Ilyen minőségben politikai szerepre is jut, még pedig mint J. Sospita, kinek lanuviumi templomában hol egy külön flamen hol maga a dictator mutatta be az áldozatokat. Liv. 22, 1. 8, 4. Később Romában is volt két temploma; az egyik a Forum Olitoriumon, a másik a Palatinuson, a Magna Mater templomának közelében. J. Sospitához hasonlított a J. Curitis, Quiritis, a kihez harczias időkben fohászkodtak és a kinek bort és vizet áldoztak. J. ünnepségeiről jóformán egészen az asszonyok gondoskodtak, kiknek védő szellemeit (mint a férfiak genisuait) Junonesnek hívták. Nők ülték meg martius 1-én (calendae feminarium) a Matronaliákat, melyeknek alkalmával koszorúsan mentek J. Lucina templomába az Esquilinusra, a hol a házaspárok boldogságáért imádkozván virágokat áldoztak, a mi állítólag még Romulus parancsára és annak emlékére történt, hogy Romában a házasélet meghonosodott. Ov. fast. 3, 179. Hasonló ünnepséget ültek a római családanyák és rabnőik J. Caprotina tiszteletére a Palus Capreae mellett. Plut. Cam. 33. V. ö. Caprotina. Attributumai voltak: a liba, páva, kigyó és varjú; azonkívül különleges melléknevei révén különleges attributumai is voltak: Reginának fátyol, királyi pálcza, csésze, villám; Sospitáé pajzs, lándzsa, kecskebőr és kocsi; a Lucináé pólyásbaba vagy másfajta kis gyermek. J.-nak képzőművészeti ábrázolásait az elhatalmasodott görögség annyira elnyomta, hogy igazi szobrot csakis J. Sospitáról vagy Lanuvináról mutathatunk fel (vaticáni colossus). Kecskebőr van felső testére vetve, mely a fejen a stephanust is eltakarja; jobbjában hajításra kész dárda, baljában a jellemzetes római pajzs (ancile), lábánál a kigyó. Ezen typus uralkodik az éremképeken is, melyekre J. római ábrázolásait illetőleg utalva vagyunk. Csak a capitoliumi trias Junóján látunk némi eltérést (kecskebőr nélkül áll és dárdájára támaszkodik). Egészen különös mythologiai alak a J. Caelestis, mely a carthagóiak főistenségének (Astarténak?) római alakra fordított typusa. Herodian. 5, 6, 4. Érmeken oroszlánon nyargalva látjuk, két kezében lándzsával és villámokkal. Africában és a szomszéd szigeteken (Melita stb.) tisztelték, de Scipio kezdeményezésére Romában is. Serv. Aen. 12, 84. – Irodalom: Heráról és Junóról l. Roscher, Ausführliches Lexikon d. griech. und röm. Mythol. 1, 2075–2134 2, 574–615. Baumeister, Denkm. des klass. Alterthums. 1, 644–651. Overbeck, Kunstmythologie, 3, 1–205. Roscher, Studien zur vergleichenden Mythologie der Griechen und Römer 2. kötet. Leipzig, 1875. Preller, Griechische Mythologie,4 1, 171. U. a. Römische Mythol.3, 1 271–279. Förster, Die Hochzeit des Zeus u. d. H. (Breslau, 1867). Förster, Über die ältesten H.-bilder (Breslau, Progr., 1868). Schwegler, Römische Gesch., 1, 532 skk. Petiscus-Geréb, Az Olympus, 42 skk. Récsey, Pannoniai mythol. emlékei, 32 sk. Horváth Balázs H. és Zeus temploma Olympiában (a «Görög földön» cz. emlékalbumában, Budapest, 1895). L. M.

447. Hera Barberini. Márványszobor (Vatican, Roma).

448. Hera Farnese. Márvány mellszobor. Nápoly (Museo Nazionale).

449. Hera Ludovisi. Márvány (Roma, Museo Boncompagni).

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages