Hieronymus
Hieronymus, ’Ιερωμυμος. – 1. Cardiából, történetíró és hadvezér, Nagy Sándor ifjabb kortársa, kinek halála után Eumenes táborához csatlakozott és követségi szolgálatot teljesített Antipaternél Kr. e. 320. (Diod. Sic. 18, 42), majd Eumenes legyőzetése után (Kr. e. 316) Antigonus foglya lett, ennek kegyét annyira megnyerte, hogy a Holt tengeren üzött halászat felügyelőjévé tette. Diod. Sic. 19, 100. Antigonus halála után ennek fia Demetrius Boeotia kormányzójává tette, megnyerte Pyrrhus barátságát, kit túlélt. Utoljára Antigonus Gonatas kegyét élvezé. Rendkívül egészséges testi szervezetének köszönheté, hogy 104 éves kort ért. Ps. Lucian. macrob. 22. Gondos adatgyűjtő volt. Műve ιστοριαι των διαδοχων a diadochus korszak megbecsülhetetlen forrása. Kezdődik Nagy Sándor fényes temetésének leírásával és végződik Pyrrhus italiai hadjáratán. Plutarchus felhasználta Pyrrhus életrajzában. Paus. 1, 9, 8 szemére veti ellenséges indulatát minden más király és részrehajlását Antigonus Gonatas iránt. Töredékeit kiadta K. Müller. Fragm. hist. Gr. 2, 450–461. – 2. Az emlékirat-irodalom legkitünőbb képviselője Rhodusból, kinek ιστοριχα υπομνηματα és περι ποιητων (περι χιϑαρωδων és τραγωδοπιων) czímű műveit Athanaeus és Diogenes Laërtius idézik. Cicero idézi mint olyant, kinek életczélja az απαϑδεια (fájdalommentes állapot) volt. Cic. fin. 2, 3, 8. 5, 15, 14. Tusc. disp. 2, 6, 15. Töredékeit egybegyűjté Hiller, H. Rhodii Peripatetici fragm. in Satura philol. Herm. Sauppio oblata. Berlin, 1879. p. 85–118. – 3. Gelo fia, II. Hiero unokája, ki Kr. előtt 216-ban Syracusae fejedelmévé lett. Kicsapongása és kegyetlensége miatt zsoldosai föllázadtak és tizenhárom hónapos uralom után életét veszté. A második pún háborúban a carthagóiakat segítette a rómaiak ellen. Pol. 7, 2 skk. Liv. 24 skk. Sil. It. 14, 79 skk. H. I.
4. H. Sophronius Eusebius, egyházatya, Eusebius fia, 340-ben született Stridonban, Dalmatiában. Romában tanult Donatus s Victoriusnál, majd Galliába megy Trierig s Aquilejában letelepedik. Egy keleti útja alkalmával az aesthetikai műveltsége s ascetikus hajlama közti összeütközés kitört, 374–79-ig visszavonult a chalcisi pusztába, de azután lassanként visszatért tanulmányaihoz. Antiochiában presbyterré szentelve 380–82-ig Konstantinápolyban nazianzusi Gregoriust hallgatta; 382–85-ig Romában élt, a hol tudományával s tollával Damasus pápa segítségére volt s több előkelő nőt fellelkesítet az ascesisre; majd beutazta Palaestinát s Aegyptust s 386-ban Bethlehemben zárdát alapított. Itt halt meg 420-ban september 30-án. Universalis tudású volt, jártas a görög és héber nyelvekben s korának legkiválóbb stilistája; ámbár nem volt gondolatvilágának mélysége se szívének nemessége, mégis éleselméjűségével, eleven képzelőtehetségével, vitatkozó elmeélével a legkülönbözőbb irányokban úttörőként műüködött. Thebaei Pál, Hilarion s Malchus eremiták életrajzával Nyugaton meghonosította a legendaírást. Eusebius (l. o.) évszámtábláinak feldolgozásával s folytatásával megalapította a keresztény annalistikát. De viris illustribus czímű munkájával (Suetonius mintájára) 135 életrajzi jegyzetben az egyházi irodalom történetét adta. Átdolgozta a latin bibliaszöveget (Vulgata), commentariust írt a prófétákhoz, Szt. Pál leveleihez stb. és számos fényes, de mértéken túl szenvedélyes vitairatot, részben párbeszédes formában. A tartalom gazdagsága, a forma választékossága s a kifejezés egyéni elevensége által kiváló levelezése a kor leggazdagabb kulturtörténeti ecsetelését nyujtja. – Irodalom: Op. ed. Vallarsi, Verona, 1734–42. Migue, patrol. Lat. 22–30. De viris ill. ed. Ernest Cushing Richardson. Bernoulli, Der Schriftstellerkatalog des heiligen H., Freiburg, 1895. Morin, Anecdota Maredsolana III (1897. Zöckler, H. sein Leben und Wirken, Gotha, 1865. Am. Thierry, St. Jerome, Paris, 1867. J. Dankó, Divum H. oppido Stridoni in regione interamna (Muraköz) Hungarica, CCCXXXI natum esse propugnat, Moguntiae, 1874. Nowack, Die Bedeutung des H. für die altest. Textkritik, Göttingen, 1875. Cutts, St. Jerome, London, 1877. Goelzer, Étude sur la latinité de s. J., Paris, 1886. Röhrich, Essai sur s. J. exégčte, Genčve, 1891. Morin, Revue d’historie et de littérature religieuses 1, 392–454. B. F.
