Paean
Paean, Παιηων, Παιων, Παιαν, a gyógyító. – 1. Homerusnál önálló személy, az istenek és istenasszonyok orvosa (Il. 5, 401. 899). Ősrégi mythusi alak, kinek egyéniségéhez fűzte a hellen hagyomány a gyógyító füvek ismeretét. Később is előfordult az orvosi rend hagyományaiban mint mesés gyógyító és híres orvosoknak törzsökös őse. Anthol. Palat. 3, 265. 270. 271. 3, 319. De már a régibb ókorban kezdték Apollóval egyazonosnak tekinteni, mihez képest lassankint elenyészik mint külön alak és állandó mellékneve lesz mindazoknak az istenségeknek, melyek testi bajoktól megszabadítanak és egészséget adnak. Ilyen első sorban Apollo (Soph. O. T. 154), a kinek állandó használatban marad. A P. szó mint az istentiszteletben és dalban dívó melléknév Apollónak azon a réven jut, hogy istene a harcznak és győzelemnek, tanuja az igazmondásnak (Plato, leg. 2, 664 c); veszély küszöbén őt szólítják, mert keze képes eltávolítani a halált, dögvészt és bajt. Eurip. Alcest. 91. 220. Her. 820. Apollónak P. melléknéven külön oltárai is voltak, pl. Athenaeben, Oropusban, Selinusban, sőt egy ez idő szerint lappangó gemma-képe is akad (olajfa koszorúval, Creuzer, Gemmenkunde, V. tábla, 31. ábra). Apollón kívűl P. még mellékneve volt Dionysusnak (Hymn. Orph. 52, 11), Asclepiusnak (Verg. Aen. 7, 769) és a minden földi bajtól megszabadító Thanatusnak. Eurip. Hippol. 1373. Ritkán, mondhatnók elvétve előfordul még Zeusnál, Helius és Athene, Pan és Hypnus neve mellett. L. Schwalbe, Über die Bedeutung des P. (Magdeburg 1847). Fairbanks, A Study of the Greek P. (Cornell Studies, Class. Philol. 2, 1900). Bruchmann, De Apolline et Graeca Minerva de Medicis, p. 49 skk. – 2. L. Lyrikus költészet. L. M.
