Theseus

Teljes szövegű keresés

Theseus, Θησευς, a hellen mythus legnépszerűbb alakjainak egyike, Atticának és különösen Athenaenek nemzeti hőse, a kit úgy a szorosan vett mythus, mint a belőle táplálkozó művészet Hercules versenytársává, sőt valóságos második Herculessé (αλλος ουτος Ηρακλης) fejlesztett. Atyja Aegeus athenaei király (Soph. Oed. Col. 69. 545 skk. V. ö. Il. 1, 265. Paus. 10, 29 extr.) vagy maga Posidon, kinek az Aegeus név hypostatikus (önállósított) melléknevét képezi. Anyja Aethra, a Pelops nemzetségből sarjadt Pittheusnak Troezen bölcs királyának leánya. Ebből a vérségi kapocsból eredt Th. két mellékneve: Ερεχϑειδης (Paus. 5, 17, 3) és Πελοπιδης. Paus. 1, 41, 4 skk. 5, 10, 2. A hagyomány szerint Aegeus királynak sem első feleségétől Metától sem második feleségétől Chalciopétól (Apollod. 3, 207) nem volt gyermeke. Kérdést intézett tehát a delphibeli jóslóhelyen, ám ennek jóslata szokás szerint homályos és kétértelmű volt, úgy hogy Aegeus semmiképen sem tudott rajta eligazodni (a jóslat versét l. Apollodorusnál 3, 207. V. ö. Eur. Medea 674. 676). Elment tehát vendégbarátjához Pittheus troezeni királyhoz, kinek bölcsessége széles e világon ismeretes volt, és magyarázatot kért tőle. Pittheus magában elmélyedve azt hámozta ki a jóslatból, hogy Aegeus legközelebbi szeretkezéséből hatalmas hős támadand, de magának tartotta a megfejtést és Aegeusnak nem szólt semmit. E helyett lerészegítette barátját és hogy a születendő hősnek dicsőségét Troezen számára biztosítsa, saját leányát Aethrát csempészbe a mámorosan alvó mellé. Ámde ugyanakkor Posidon is megkivánta Aethra bájait, felkereste a szép királyleányt és így a mythusban voltakép ő lett Th.-nak atyja. Búcsúzva ő is Aegeus is megemlékeztek a születendő gyermekről. Posidon előre is biztosította neki három kivánságának meghallgatását (Eur. Hipp. 46), Aegeus pedig kardját és saruit hagyta Aethrának azzal, hogy Troezen és Hermione között egy nagy sziklát (később Zeus Sthenius oltára) hengerített erre az apai örökségre. Ha majd a gyermek, úgymond, fiú lesz és olyan erőre kap, hogy a sziklát felemelheti, akkor hadd jöjjön Athenaebe és a kardot és sarukat ismertető jelül hozza magával. Apollod. 3, 208. Hyg. fab. 37. Aethra csakugyan fiúgyermeket szült, a kit Th.-nak nevezett. Plut. Thes. 2. A kisded azon az úton látott napvilágot, mely Troezenből Celenderis kikötőbe vezetett (Genethlium, Paus. 2, 32, 8). Neveltetéséről anyja és nagyatyja gondoskodtak; vadászni Chirontól tanult (Xenoph. de ven. 1), felügyelője Connidas volt, ugyanaz, a kinek az athenaeiek a Th.-ünnepségek előestéjén kost áldoztak. Plut. Thes. 4. A gyermek szépen fejlődött és bátor voltának jókor jelét adta (Heraclesnek Troezenbe jöttekor a kis hét éves Th. volt az egyetlen, a ki a félelmetes oroszlánbőrtől meg nem ijedt, Paus, 1, 27, 2). Mihelyt ifjuvá felserdült, elment Delphibe és homlokfürteit felajánlotta Apollónak (innen ered a művészetben a homlokfürtöknek jellemző hiánya). Visszatérte után anyja a tizenhat éves Th.-t elvezette a fentebb említett sziklához, melyet minden fáradság nélkül felemelt, s a mely alatt megtalálta a kardot és a sarukat, melyek származását igazolták. Aethra ekkor közölte vele atyjának nevét és elküldte Aegeushoz, a hová Th. el is indult. A kényelmesebb tengeri út helyett a terhesebb szárazföldit választotta, a föld népét meg akarván szabadítani azoktól a gonosztevőktől, a kik a vándorokra lestek és az utast gyötörték. Th. valamennyit kiirtotta. Epidaurusnál Periphetes akadt utjába, a sánta Hephaestusnak és Anticleának fia, a ki mivel maga is biczegett, buzogányra támaszkodott. Erről a buzogányról Corynetesnek is hivták («buzogányos»). Ezzel a buzogánynyal gyilkolta a védtelen utasokat, Th. ugyanezzel a fegyverrel vette el életét, sőt ezt az ártatlan vértől párolgó fegyvert vitte magával a többi utonálló ellen. Az Isthmuson a zsivány Sinis (Sinnis) garázdálkodott, az egyik hagyomány szerint Polypemonnak, a másik szerint magának Posidonnak fia. Apollod. 3, 218. Hyg. fab. 38. Ez nem elégedvén meg azzal, hogy az utasokat kifosztja, kegyetlenül meg is kinozta őket fiatal fenyőfák segítségével (azért Pityocamptes = «fenyűhajlító»). Th. ugyanúgy bánt el vele, de leányát Perigunét megszerette és tőle Melanippusnak (l. ezt) atyja lett. Majd megölte a crommyoni Phaeát (a szürkét), a ki a mythusban hol valóságos disznó, hol pedig (kivált a művészetben) fehérhajú rabló nympha, Typhon és Echidna leánya (Apollod. ep. 1, l. Plut. Thes. 9), a ki a disznót felnevelte. Megaris és Attica határán, a róla elnevezett sziklán egy Sciron nevű óriás tartózkodott, kit a hagyomány (Apollodoros, ep. 1, 1) hol Pelopstól hol Posidontól származtat. Sciron a vándorokat egy szűk helyen, a meredek hegyoldal és az alant zúgó tenger között megállította, kirabolta és kényszerítette, hogy lábait megmossák. Azután a tengerbe rúgta őket egy óriási teknősbéka prédájául, mely odalent terpeszkedett. Th. annál a tagjánál ragadta meg, a melylyel rugdalózni szokott, aztán odateremtette a sziklákhoz, melyek még piroslottak áldozatainak vérétől. Már Atticában járt, midőn félelmetes birokmester Cercyon, a ki Arcadiából származott és birokban ölte meg az embereket, őt is birkózni hivta. Cercyon is Posidon fia volt (Hyginusnál, fab. 38 Hephaestusé) és Triptolemusnak féltestvére. De ez nem sokat segített rajta, valamint az sem, hogy a birkózásban egy különös fogással remekelt. Eustath. p. 1327, 8. Th., a kit az utókor a rendszeres, szabályszerű birkózás megalapítójának tartott (Schol. ad Pind. Nem. 5, 89), hirtelen karjaiba kapta, magasan a levegőbe emelte és aztán a földhöz csapva összeroppantotta. Ugyancsak Eleusisben (a Cephissus partján) bánt el Th. Damastesszel (Polypemonnal), a kit Procrutesnek (nyujtogatónak) hívtak, mert a vándorokat olyan ágyba fektette, mely senkinek sem volt alkalmas. Azután csonttörő kalapácscsal illegette hozzá az embereket (Diod. 4, 59. Plut. Thes. 11 két ágyról beszél, egy rövidről a jól megtermett emberek, s egy hosszúról a tömzsiek részére). Miután Damastest is érdem szerint megbüntette volt, Th. arra gondolt, hogy megtisztittatja magát a kiontott vértől, különösen rokonainak vérétől (Sinis is Scion is Posidon fiai, tehát Th. féltestvérei voltak). Elment tehát a Phytalidákhoz (l. Phytalus) a Cephissus mellékére, a hol Zeus Milichius oltáránál megtisztult és így kereste fel földi atyját. Paus. 1, 37, 4. Plut. Thes. 12. Midőn Athenaebe ért, ott találta Medeát, a ki Corinthusból odaszökött volt (l. Argonauták). Aegeus nem ismert fiára, annál inkább azonban a colchisi boszorkány, a ki a királyt rábirta, hogy Th.-nak méregpoharat nyujtsanak. De mikor asztalhoz ültek és Th. a húst kardjával akarván felapritani, hüvelyéből kivonta, Aegeus felismerte a fegyvert és a fegyverről fiát, kinek ajkaitól még kellő időben ragadta el a méregpoharat (a műemlékeken külön megörökített situatio). Medeának menekülnie kellett, magával vitte Aegeustól született fiát Medust is és hazament Colchisba, hol atyját, a ki időközben a főhatalmat elveszítette volt, ismét a trónra segítette. Aegeus viszont bemutatta a népnek fiát és utódát Th.-t. Ezután a marathoni bikának elfogása következett, a melyet a régebbi monda Medeának egy tervezett cselével hozott összefüggésbe, melyet az a jövevény Th. megrontására forralt. Ezen régebbi mythus szerint Aegeus nem tudván azt, hogy Th. az ő fia, a győzelmei által alkalmatlan népszerűségre jutott hőst veszni küldötte a szörny ellen, mely az attikai földet pusztította. Th. útközben betért egy öreg anyókához Hecaléhoz, a ki az ifjú hőst vendégszeretettel fogadta, s a kit a kalandból diadalmasan (az élve elfogott bikával) visszatérő Th. már halva talált, miért is tiszteletére később Zeus Hecaleusnak emelt oltárt és a Hecalesiák ünnepségét alapította. Athenaebe visszatérve Th. a bikát Apollo Delphiniusnak áldozta. Plut. Thes. 8 skk. Eközben elérkezett az idő, midőn harmadszor kellett Cretába küldeni azt a szégyenteljes véradót, melyet Minos király Athaneaetől fiának Androgeosnak (l. ezt) haláláért minden kilencz évben megkövetelt. Már-már kiszemeltélk a hét ifjut és hét szüzet, kiknek sorsa volt, hogy a hirhedett cretai útvesztőben éhen elveszszenek, vagy a Minotaurus (l. ott) áldozataivá legyenek. A nép békétlenkedett, szemére vetette Aegeusnak, hogy könnyü neki ezt az állapotot eltűrnie, hiszen úgy sincs gyermeke, kire koczkát vessenek. Ekkor Th. önként ajánlkozott, hogy elmegy Cretába, atyjának pedig megigérte, hogy megöli a Minotaurust. Elutazása előtt Aphroditénak kecskét áldoz, mely a felajánlás állapotában bakká változik (azért Aphrodite Epitragia). Aztán útra kelnek, Aegeus megparancsolja a kormányosnak, hogy a kedvező siker esetén feszitsen ki visszatérőben fehér vitorlát (a gyászos utra készülő hajó vitorlái fekete szinüek voltak). Utközben (ujabb keletü monda szerint már Creta szigetén) Th.-nak a hatalmas királylyal (Minosszal) olyan mérkőzése van, mely alkalmat ad Posidonnak, hogy Th. érdekében közbelépjen. Minos az áldozatául szánt leánykák egyike ellen erőszakot forral, mire Th. fölpattan és atyjára Posidonra hivatkozik. Minos ezt gúnyosan kétségbevonja, mire Th. a tengerbe veti magát, hogy isteni atyját felkeresse. Delphinek (Bacchyl. 17, 97; egyes műemlékeken Triton isten) elvezetik Posidonhoz, a ki tanuságot tesz fia mellett és ezzel betölti a Th.-nak biztosított három kivánság közül az elsőt. A hős Amphitritétől koszorút (biborpalástot) kap igazolványul (Bacchylidesnél ezenkívül felhozza Minos gyűrűjét, melyet a király a tengerbe ejtett). Midőn így isteni származása immár kétségtelenné vált, Th. saját rejtekében támadja meg a Minotaurust. Iasonhoz hasonlóan őt is az ellenséges király leánya segíti veszedelmes utján. Ariadne (attikai vázaképeken Αριαγνη = αγνος-tól; ritkábban Αριαννη és Αριανη is) nyujtja neki a tündöklő koszorút, mely a Labyrinthus borzalmait felderíti, későbbi hagyomány szerint a gombolyagot, melynek fonala az eltévedéstől megóvja. Igy ellátva hatol be Th. a szörnyetegnek rejtekébe, melyet megöl (eltérő hagyomány szerint elfog és Posidon oltárán feláldoz, Pherec. Fragm. hist. Graec. 1, 97, 106). A győzelem után Th. éjnek idején elutazik Ariadnéval. Apollod. 1, 9. Diod. 4, 61. Útközben megállapodnak Delos szigetén, majd a Naxusban, a hol Ariadne elbolyong, eltéved, vagy maga Th. hagyja el őt. Okul erre isteni tanács szolgált (Athenáé avagy Hermesé, Pherec. l. c. Serv. Georg. 1, 222). Az Ariadne elvesztése felett való bánatában, vagy a szerencsés visszatérés felett való örömében Th. is társai is megfeledkeznek róla, hogy fel kellene húzni a fehér vitorlát, a mely Aegeusnak jelzi majd a kaland szerencsés sikerét. Diod. 4, 61. Apollod. 1, 10. Myth. Vat. 2, 125. Plutarch. Thes. 22. Igy aztán az apja, ki fiát holtnak véli, vagy a később róla elnevezett tengerbe öli magát, vagy pedig szörnyet hal, mialatt az Acropolisból a kikötőbe siet. Plutarch. Comp. Thes. cum. Rom. 5. Atyja halála után Th.-nak még meg kellett küzdenie Athenae trónjáért. Aegeus három testvérének egyike, Pallas, a ki azt hitte, hogy a gyermektelennek tartott királynak örökébe léphet, fegyverrel támadt Th.-ra és cselt vetett neki. Sphettus felől rohanta meg Athenaet, abban a reményben, hogy a bátor Th. majd elébe jön és akkor kelepczébe kerül Gargettusnál, a hol Pallas fiai (a Pallantidák) leselkedtek rája. Ámde Th. egy áruló hirmondó, hagnusi Leos szájából értesült mindenről és saját hálójukban fojtotta meg a leselkedőket, s alig hogy trónján erőre kapott, megint nagy és merész vállalkozásban vett részt: Heraclesszel együtt fegyverrel támadták meg az Amazonokat. A két hősön kívül mint társaik részt vettek még a kalandban: Pirithous, Phorbas, Thoas, Euneus, Solo[i]s és mások. A háború az Amazonok vereségével végződött. A hősök feldúlták Themiscyra városát, de Th. ezzel nem érte be, hanem az Amazonok királynőjét (Antiopét v. Hippolytét) Athenaebe hitestársul hozta magával. Itt aztán megismétlődött a harcz, és e második mérkőzésnek okát a hagyomány különféleképen adja elé. Aesch. Eum. 688. Pind. fragm. 174. Herod. 9, 27. Isocr. 4, 68. 12, 193. Az egyik változat szerint az Amazonokat haragos bosszúvágy kergeti. Meg akarják boszúlni testvéröket, ha erőszakkal elragadták, vagy rajta akarnak boszút állni, ha önként az ellenséghez pártolt. És az elrabolt koronás Amazon kitartott férje oldalán. A harczról, mely hosszú volt és kemény, a hagyományok (különösen Plut. Th. 27) részletesen beszámolnak. Szerintök az Amazonok seregének balszárnya az úgynevezett amazoneumra támaszkodott (Diod. 4, 28. Steph. Byz. és Harpocrat. s. v.) az Aeropagus tájékán; jobb szárnyuk a Pnyxre; velök szemben délnek az athenaeiek állottak. Az utóbbiak eleinte vereséget szenvedtek, de később sikeres oldaltámadást intéztek az Ardettus, Lyceum és Palladium felől. A döntő csapást Th. mérte az ellenségre az Aeropagus tájékán. Apollod. ep. Vat. 1, 16. Csata után esküvel pecsételték meg a békét a Horcomosium nevű helyen (Plut. Thes. 27), az elesetteket pedig díszesen eltemették (Antiope és Molpadia sírját még Pausanias is látta, 1. 2, 1). Egy másik változat értelmében viszont maga a királyasszony támadt fel férje ellen, a miért az a trónt Phaedrával Ariadne hugával készült megosztani. Egy ókori költő, kinek neve ismeretlen (Apollod. ep. Vat. 1, 17. 5, 2), leírta az Amazonok által megkisérlett támadást. Szemünk elé állítja a termet, melyben már összejött a násznép, s a melybe a bosszútól lihegő Hippolyte berohan. Hirtelen becsukják a kapukat és csapás csapásra hull, a míg csak Hippolyte el nem esik (némelyek szerint férje kezétől, mások szerint a násznép csapásától, ismét mások szerint valamelyik Amazon eltévedt fegyverétől, Apollod. ep. Vat. i. h. Ov. her. 4, 117 skk. Hyg. fab. 241 skk.). Phaedrán és Th.-on a Nemesis úgy állt bosszút, hogy az elébbinek szivébe bűnös és végzetes szerelmet oltott Th.-nak az Amazon királynétól született fia Hippolytus iránt (l. o. az egész tragikus kimenetelü episodiumot). Th. azonban még mindig nem fáradt bele a kalandokba. Részt vett az Argonauták regényes utjában és a calydoni vadászatban. De tán egy kalandja sem hagyott a mythusban akkora nyomot, mint Pirithousszal való pokoljárata. Th. és Pirithous mythikus viszonya eléggé változatos. Harczban, ádáz küzdelemben ismerkedtek meg egymással és ellenségekből testi-lelki jó barátok lettek. Az első alkalom, a hol Th. barátságát tettel kimutathatta, akkor volt, mikor Pirithous lakodalmát ülte Hippodameával és a részeg Centaurusok a menyasszonyt megbántották. Később kölcsönösen segédkeztek egymásnak, hogy megszerezhessék szerelmük tárgyát, Th.-nak Helenát, Pirithousnak magát Persephonét. Hellan. Fragm. hist. Graec. 1, 55. 74. Schol. Ap. Rhod. 1, 101. Pind. fragm. 258. De sem az egyik, sem a másik dolog nem ment simán. Mert bár Helenát sikerült elrabolniok (Th. először Corinthusba vitte, azután Athenaebe, utoljára Aphidnaeba, a hol zár alatt tartotta), de a Dioscurusok Th. távollétében megtámadták Aphidnaet, testvéröket kiszabadították, sőt elfogták Th. anyját Aethrát. még rosszabbul járt a két jó barát az alvilágban. Th. ugyan megpróbálkozott vele, hogy barátját a vakmerő vállalkozásról lebeszélje, de hasztalan. Isocr. 10, 20. Diod. 4, 63. Akkor azután, mivel különben is eskü kötelezte rá, hogy Pirithousnak segítségére legyen, sőt a mythus egyik változata szerint maga Zeus is biztatta (Hyg. fragm. 79), tényleg lementek Pirithousszal az alvilágba és Hadestől elkérték feleségét a «sötétpillájú» Persephone istenasszonyt. Hades felszólította őket, hogy foglaljanak helyet Lethe trónján, mely kőből volt kifaragva. Alig hogy leültek, büntetésül odanőttek (vagy pedig kígyókkal bilincselték őket) és semmiképen sem tudtak elszabadulni. Már-már úgy volt, hogy ott maradnak lekötve az idők végéig (Verg. A. 6, 617 skk. v. ö. Diod. 4, 63), de aztán Heracles szabadította meg őket. Panyas. fr. 9. Pseudoeurip. Heracl. fr. 591–600. Midőn így Th. a Hadesből megszabadult és országába visszatérhetett, trónján is a nép szivében is másokat, idegeneket talált. A trónon Menestheus ült, a kinek a Dioscurusok az uralmat átadták volt, mikor Athenaeben ünnepies fogadtatásra találtak, holott Th. fiai, Acamas és Demophon elmenekültek. Plut. Th. 33. Apollod. 1, 23. Th. nem volt elég erős, hogy az uralmat Menestheus kezéből kiragadja; azért átengedte a trónt szerencsésebb ellenfelének. Fiait Eboeába küldötte Elephenorhoz Chalcodon fiához, maga pedig Scyrusba ment Lycomedes királyhoz, de előzetesen Gargettusban átkot mondott a hálátlan athenaeiekre. Plut. Th. 35. Etym. magn. Αρητσιον, 140, 45. Scyrusban halt meg, az egyik hagyomány szerint szerencsétlen esés következtében, más hagyomány szerint Lycomedes király ölette meg, a kit erre Menestheus biztatott. Később azonban Th. fia Demophon visszakapta Athaenae uralmát, sőt magát Th.-t is mint törzsökös herost tisztelték. Ez a tisztelet különösen azóta emelkedett nagyobb fontosságra, mióta a helyi mythus azt tartotta, hogy a marathoni csatában szelleme a görög hadak előtt vonult. Hamvait Scyrusból hazaszállították (468-ban Kr. e.), azonkívül külön ünnepélyt szenteltek emlékének. Ez az ünnepély (Θησεια) nemcsak Pyanepsion havának 8-ik napján volt, de megülték havonkint minden hónap nyolczadikán, még pedig egyenlőképen úgy Th.-nak mint Posidonnak tiszteletére. Monumentalis szempontból tekintve a dolgokat, világos, hogy ha nem is ritualis alapon, de eszmei alapon Th. cultusa inspirálta azokat a művészeket, kik az úgyn. Theseumot építették és faragott díszszel ellátták (l. az Attica czikket). A reliefek, melyek Th. hőstetteit Heracles tetteivel vegyest ábrázolják, valami olyan törekvésről tanuskodnak, mely Th. hősi szerepét a Heraclesével legalább egyenértékűnek akarta feltüntetni. Csakhogy ez az egész görög nép lelkében nem talált kellő viszhangra; a dór Heracles az ionoknál is volt olyan népszerű, mint Th., de viszont nem áll a dolog. A dórok nem igen törődtek Th.-szal, e kinek tetteivel az ionok Heracles fényes műveit akarták felülmúlni. Egészben véve Th. ép úgy nemzeti herosa Athenaenek, mint a hogy nemzeti istene Posidon. Állami életük alapítóját, intézményeik szervezőjét is benne keresték és találták az athenaeiek. Ő a tulajdonképeni democratiának alapvetője; ő hozza divatba az ostracismsut és szervezi a synoecismust. Fragm. hist. Graec. 1, 384, 4. Themistocles kortársai Posidon fiában egyuttal Athenae tengeri hatalmának megalapítóját látták, az Amazonokkal folytatott küzdelembe a perzsa háború emlékei kapcsolódnak, és az idők folyamában Th. egyszerre úgy lép elénk, mint az ázsiai barbárság leküzdője. Mikor aztán herouma menedékhelylyé vált (Philocl. Frg. hist. Gr. 1, 392, 47) Th. lett és maradt a legnépszerűbb attikai heros. Költők és szónokok fejlesztették tovább mythusát; az epos kapta először szárnyaira, csakhamar követte ezt aztán a tragoedia is. Sophocles lappangó művei között találkozunk egy Aegeusszal és egy Phaedrával (Welcker, Gr. Tr. 1, 394–402); Euripides viszont a reánk jutott Hippolytus stephanephoruson kívül írt egy Aegeust (reconstruálta Wagner, Ep. Vatic. p. 124), Theseust és Hippolytus anacalyptomenust, melyeket Wilamowitz Möllendorff (Hermes, 15) trilogiává állított össze. Az epikus és tragikus hagyomány együttesen hatolt be aztán a logographusok és atthidographusok műveibe; Pherecydes, Clitodemus és Demon nyilván még olvasták az ős Theseist, melynek reconstructiójára felhasználhatók. Az ő munkáikon táplálkozott Istrus, a ki után Plutarchus indúlt, holott Diodorus (4, 59) a mythographusok kézikönyvéből merített. Igy vándorolt által Th. a mythusból a történetbe. – Th. a művészetben ép úgy második Heracles (αλλος συτος Ηρακλης) mint a népmondában és különösen Atticának népmondáiban. Csakhogy azért a két hősnek alakításában mégis lényeges és nagy különbség a második virágzás kora óta, határozottan a végletekig fokozott izomerőnek, a szertelenség határán járó, tovább már nem is fokozható izomhalmozódásnak typusa (v. ö. a Heracles czímszónak műtörténeti részét); Th. testalkotásán a birkózás által szerzett ruganyosság tünik fel, tagjai karcsúk, fiatalosak, arcza derült, tetszetős, hajzata rövid, göndör. Egy szóval: Heracles idősb athleta, Th. fiatal athleta. Természetes dolog, hogy ennek a fiatal athletának, ennek a nemzeti hősnek kialakításában a legkiválóbb athenaei művészek már korán versenyre keltek egymással. Egyik-másik ábrázolás azután nagy hírnévre is jutott. Ilyen volt a Phidias Th.-a, a mely mint fogadalmi ajándék került Delphibe (Paus. 11, 10, 1), ilyen volt a Silanion híres Th.-szobra (Plut. Thes. 4), melyet magában Athenaeben rendkívül sokra tartottak. A szobrászokon kívül szivesen foglalkoztak vele a festők; így Polygnotus és Micon, nemkülönben Parrhasius és Euphranor, a kiknek képein Th. felfogása nyilván nagyon eltérő lehetett, mert hiszen Euphranor saját szavai szerint a Parrhasius Th.-a rózsalevelekkel táplálkozott, holott a magáé hússal élt (Plinius 35, 129): Theseus in quod [opus] dixit eundem apud Parrhasium rosa pastum esse, suum vero carne). A tényleg ránk jutott eredeti emlékek száma nem áll arányban a nagy nemzeti hősnek népszerűségével. A nagystilusu művészetből ránk maradt a Parthenon nyugati oromcsoportozatának egyik alakja és a Theseum metoponképeinek megfelelő alakjai (l. alább a műemlékek részletes megbeszélésénél). A szobrokon és domborműveken Th. mindig a hőskor felfogásában, tehát ruhátlanul jelenik meg; attributumai a buzogány és oroszlánbőr. A vázaképek az Amazonokkal küzdő hősök jellemzetes ruháját mutatják; helylyel-közzel látunk rajta köpenyt is, kalapot is, továbbá dárdát, kardot és sarut. A régebbi vázaképeken sajátszerű hajviselete van (elül rövidre szabva, hátul hosszan leeresztve), míg aztán a vázaképek mesterei is rákaptak a rövid, természettől fodorodó hajra, a melylyel a plastika a hőst ábrázolni szokta. Miután így a lehetőséghez képest a külső attributumokat összefoglalták (az ifju Heraclest a fiatal Th.-tól igen gyakran csak a környezet különbözteti meg, tegyünk egy kisérletet arra nézve, hogy az emlékeket röviden összefoglaljuk. Czélszerű lesz e tekintetben az egyedül álló Th.-t a csoportokban szereplőtől elválasztani. Az egyedül álló Th. (a mely különben nem épen gyakorta fordul elő) legszebben és legtetszetősebben egy márványszoborban testesül meg, melyet Hadrianus villájának romjaiból ástak ki, s a mely ez idő szerint Ince Blundell Hallban van (Anglia). Anyaga penteliconi márvány, magassága 2,035 méter. Nyugvó helyzetben mutatja a hőst, de sisakosan, s jobbjában a buzogányt szorongatva, melylyel Attica földjét a szörnyetegektől megtisztította. Bal karját fatörzsön pihenteti, melyre kardját függesztette. A meglepően szép arányok Lysippusra emlékeztetnek, az arcz kifejezése derült, megelégedett önérzésre valló. Azok a műemlékek, melyek Th.-nak élete folyására vonatkoznak, mind-mind mozgásban, élénk tevékenységben mutatják a hőst. Első csoportjukban Th.-t anyjánál látjuk Troezenben. Ezeknek a műemlékeknek motivuma az, hogy Aethra az immár felserdült ifjunak tudtára adja, mikép atyjának Aegeusnak kardja és sarui egy odahengerített szikla alatt vannak, mihelyt a fiu oly erős lesz, hogy a sziklát elhengerítheti, az apa ráfog ismerni akár a kardról akár a sarukról és tárt karokkal fogja fogadni. Az ide tartozó emlékek közül méltán jutott hírnvére a villa Albani egyik reliefje, mely az elhengerítés jelenetét ábrázolja bámulva figyelő hajadonok jelenlétében (Braun, Museen Roms, 710). Ugyanezen jelenet volt látható érczbe öntve az athenaei fellegvárban (Paus. 1, 27, 8), napjainkig fennmaradt agyagreliefeken, érmeken és pénzeken. Athenae pénzein ez a jelenet, Troezen pénzein az volt megörökítve, midőn Th. atyjától búcsúzik. Ennél a motivumnál jóval sűrűbben dolgozta fel a művészet Th. kalandjait az Isthmuson. Különösen a Theseum szoborművei és a vázafestés emlékei jönnek itt tekintetbe. Sorban vonulnak el szemeink előtt ezeknek az eseményeknek művészileg alakított typusai. Igy Periphetes, a ki két karját könyörögve emeli fel Th. felé, de azért mégis halált szenved (Gerhard, Auserlesene Vasenbilder 233. Baumeister, 1873. ábra). Majd Sinis, a fenyőhajlító (πιτυοκαμπτης), kinek alakját kivált a vázák mesterei a legkülönfélébb helyzetekben mutatják be. Néha csak úgy látjuk, a mint Th.-t egészen barátságosan fogadja, máskor utasítást ad neki a fenyőpróbára, megesik az is, hogy együtt tartják a fenyő sudarát (Millin, G. M. 129, 483). Legtöbbször azonban Sinis már a földön hever és csak az van hátra, hogy Th. a fenyőszálhoz kösse. A crommyoni vaddisznót külön nem igen ábrázolták, annál gyakrabban Sciront és Cercyront. A rablót, ki a jámbor vándorokat fosztogatta és gyáván megölte, Th. ügyessége és hajlékonysága által győzi le, és ezen győzelme az ókori írók szemében az athletika fennsőbbségének jelképe a nyers erő felett. Paus. 1, 39, 3. A Duris-mester csészéjén (l. alább is) hirtelen fordulattal kezén-lábán ragadja meg és oldalt teríti le Th. a rablót, a ki látható ijedelemmel kapaszkodik egy sziklába, míg Athena bámulatot kifejező kézmozdulattal áll ottan. Végül Damastest (Procrutest) saját kalapácsával üti agyon, a mit a művészet helylyel-közzel meglehetősen drasztikus módon ábrázolt, például azon a vázaképen, melyet Millingen közöl (Peint. de vases, 9. tábla). Th. még csak kardot sem rántott, mintha a zsiványt a becsületes aczélra érdemetlennek tartaná; e helyett a kalapácsot vette el tőle, mely elől Damastes nyakra-főre menekül. Phidias korának vázafestői csoportosan tárgyalják az Isthmus mentén véghez vitt hőstetteket (hol három fordul elő, hol hét). Kiváló művészi értékű a Duris csészéje (Baumeister, 3, 1873. ábra), melynek közepén a Minotaurus kalanddal is találkozunk, a mi így legjobb alkalmul szolgál, hogy az idevágó műemlékekre térjünk által. Duris a Minotaurus alakját művésztársainak példájára szintén úgy fogta fel, hogy emberalakot adott neki bikafejjel, testét pedig pettyekkel rajzolta tele, miket ép úgy mint Argusnál szemekre szoktak magyarázni. A helyzet is typikus: Th. a támadó, a ki baljával fején (szarván, kezén) ragadja meg a szörnyet és kivont kardját halálos döfésre készíti elő. Duris festményének egyik eléggé nem méltányolt finomságával (a Minotaurus élénél fogva ragadja meg Th. kardját) egy másik vázaképen is találkozunk (Gerhard, Auserlessene Vasenbilder, 161). Igen népes a Glaucytes és Archicles-féle nagyon is archaizáló vázakép (Gerhard, 3, 235). Th. és Minotaurus mérkőzésén kívül, mely a középső csoportot alkotja, nemcsak Ariadnét látjuk dajkájával és Athenával egyetemben, hanem még hat fiút és hat hajadont, a Th. által megmentett áldozatokat. A François váza viszont (v. ö. Thetis cz. műtörténeti részét) baloldali legfelső szalagján az ünnepi tánczot mutatja, melyet a szörnyeteg elejtése után lejtenek. A plastika a Minotaurus-kalanddal kevésbbé foglalkozott. Annak a szoborképnek, mely az athenaei fellegvárat díszítette és Myron híres csoportjával (Athenae és Marsyas) szemben állott (Paus. 1, 24, 1), csak a híre maradt meg; az meg, hogy a villa Albani márványműve (Clarac, 811. A) épen azt a képet variálná, csak a Michaelis ötlete (Arch. Zeit. 1867, p. 31). Domborművek közül említendő a Theseum képe, továbbá az az ázsiai bronzcsoport, melyet relief módjára alkalmaztak (ez idő szerint Berlinben). Ennek a bronzcsoportnak (Baumeister, 3, 1875) különös érdeket kölcsönöz az, hogy Th. se kardot se buzogányt nem használ, hanem öklének erejével a gulyások és bikaviadorok máig ismert bravúros mozdulatával szarván ragadja és legyüri a szörnyet. Későbbi ábrázolások (kútfigurák, pénzek, mozaikok) egy elveszett vagy lappangó eredetire mennek vissza, mely a mérkőzést kevésbbé biztos kimenetelűnek mutatta (Jahn, Arch. Beitr., p. 270). Lassankint a művészek egészen elhagyták magát a küzdelmet és vagy előzményeivel vagy pedig következményeivel (eredményével) foglalkoztak. Pompejiből falképek szivesen mutogatják Ariadnét, a mint Th.-nak a mentő-gombolyagot kezébe adja (Helbig, 1211, 1212), egy campaniai freskó pedig, melynek magyarázatára nem kisebb ember vállalkozott mint Goethe (Werke, 30, 425 skk.), azt a jelenetet mutatja be, midőn az áldozatra kiszemelt és Th. által megmentett ifjak a hősnek köszönetet mondanak (reproductióját l. a Minotaurus czimszónál, 535. ábra). Th.-nak mythusából mint rendkívül népszerű epizód nyúlik által a műtörténetbe az elhagyott Ariadne alakja, a kit az utókor egészen Euripidesnek és érzelmes publikumának szellemében ismert és a kit még Philostratus idejében (1, 15) elsirattak a dajkamesék. Pompejiben ott találjuk az alvó kedvestől alattomban menekülő Th.-t (Museo Borb. 11, 34), míg a fölébredt és a bánatában tanácstalanul álló Ariadne a képfaragó művészeknek volt kedves motivuma (híres a drezdai, mely sokáig Agrippina néven szerepelt. Becker, Augusteum, 17. tábla). De bizonyára egyetlen Ariadne-szobor sem vetekedhetik népszerűségben azzal a vaticani szoborral, (827. á.), melyet régebben Cleopatrának neveztek (a balkarján lévő kigyóalakú pereczről; Winckelmann aztán alvó nymphának jelezte, igazi értelmére Visconti talált, kinek véleményét aztán egy perinthusi bronzérem (Wieseler, Alte Denkmäler, 2, 417) teljesen alaposnak mutatta. Az érmen ott látjuk Dionysust is, a ki az elhagyatott Ariadnét, önfeledt szépségének teljében kiséretével együtt (Pan, Satyrusok) ugyancsak bámulja. Ugyanilyen környezetben, mely azonban mintegy parancsait lesi a már-már ébredőnek, Dionysus nélkül látjuk az alvó Ariadnét egy vázaképen (Mon. Inst. 10, 51). Párduczbőrön pihen, testének felső része fedetlenül mutatja bájait. Kevésbbé sentimentalis, de nem kevésbbbé kalandos episodiuma Th. mythusának az, midőn a hős a tenger tükre alá merül és felkeresi atyját Posidont. A mythusnak ezen részletén alapult Micon festménye a Theseumban, s ennek a kedveért őrizte meg Pausanias (1, 17, 3). Az ide vonatkozó hagyomány szerint ugyanis Minos akkor, mikor a Th.-t a többi áldozatra szánt ifjúval együtt Creta szigetére vitte, kigunyolta az ifju hőst, a miért hogy azt mondotta magáról, hogy Posidonnak fia. Gúnyját tetézte azzal, hogy a tengerbe aranygyűrűt dobott, Th.-t pedig felszólította, hogy ha csakugyan az istennek fia, akkor ám hozza ki. Th. tüstént utánna ugrott a gyűrűnek és nemcsak hogy kihozta, hanem még egy aranykoszorút is hozott fürtein, melyet Amphitrite istenasszony ajándékozott volt neki. Th.-nak ezen látogatását a tenger mélyén szép és izléses compositióval örökítette meg Euphronius vázafestő (Baumeister, 3, 1877) egy csésze belsejében, mely csésze külseje Th. hőstetteinek rajzával volt díszítve. A mester, midőn Th.-t egészen gyermekifjunak rajzolva Amphitrite előtt állva mutatja be, elejti a a hagyományos gyűrűt, de beéri az Amphitrite kezében lévő koszorúval, melyet az istenasszony Th.-nak mint isteni eredetének bizonyítékát nyujt által. A vázaképek valamelyik modern magyarázója ebben Athena tengeri hatalmának dicsőitését látja. Egy másik vázakép (828. á.) az ifju Theseust Posidon és a koszorút tartó Amphitrite előtt állva ábrázolja. Míg Th. ezt a tengeralatti kalandot Amphitrite jóságos beavatkozása alapján állotta ki győzelmesen, egy más veszedelmes kalanddal csaknem elvesztette egy másik asszony, a művészek érdeklődését állandóan és sokszorosan lekötő Medea. Euripides óta a görög művészet állandóan szőnyegen tartotta a marathoni bika megfékezésének kalandját, melyet Medea eszelt ki, hogy általa megszabaduljon Th.-tól. Azért hitette el Aegeusszal, hogy Th. trónjára tör és hogy jó lesz őt a veszélyes állat ellen küldeni. Mythogr. Vatic. 1, 48. Az emlékek világosan mutatják, hogyan hatol be a mythus a tragoediából a képző művészetbe. A Theseum metoponján Th. még egymagában küzd a bikával, melynek hurkot vet a lába körül és úgy lesi a pillanatot, hogy fölülkerekedhessék. De már egy kercsi (panticapaeumi) vázán ugyanennél a jelenetnél ott látjuk Medeát, ázsiai köntösében, kezében bűbájos szekrénykéjével. Archaeol. Zeitung, 1877, 75. Még világosabb a Medea veszedelmes szerepe az úgynevezett Codrus csésze képén (Baumeister, 3, 2149. ábra). Th.-nak, a ki már útra készen áll, hogy a bikával küzdeni menjen, Medea nyujtja a sisakot. Ajándékot nyujt, de szándéka jó nem lehet; ezt világosan leolvashatjuk Aethra arczáról, a ki bánatosan komoly gondolatokba merülten áll a háttérben. A művészek azonban tovább is szőtték Medea gonosz terveinek fonalát. Mikor Th. a bikát szerencsésen legyőzte, a szép boszorkány Aegeus bizalmatlanságát még nagyobb fokra tudta felcsigázni. Az öregedő királyt nem volt nehéz rábirni, hogy beleegyezzék, mikép a hősnek mérget adjanak. Már-már Th. ajkán volt a méregpohár, de akkor a döntő pillanatban fiára ismert Aegeus, még pedig arról a kardról, melyet maga hagyott hátra fia részére Troezenben. Ov. met. 7, 404 skk. Ezt a mozzanatot ábrázolja a British Museumnak egyik agyagreliefje (Combe, Terracottas, 12, 20 után Baumeister, 3, 1878. ábra). Ennél a Medea episodiumnál még sokkalta népszerűbbek az ókori művészvilágban s különösen az attikai vázafestők körében Th. harczai az Amazonokkal. A régebbi művészek abból az irodalmi hagyományból merítettek, a mely szerint Th. elrabolta Antiopát. Schol. ad Pind. Nem. 5, 89. Paus. 1, 2, 1. Az ide tartozó emlékek közül különös figyelmet érdemel az a díszedény, melynek főtárgya Croesus a máglyán (Mon. Inst. 1, 55). Th. Antiopát karjaiban viszi; a nő jajveszékelve terjeszti ki karjait; utánuk Pirithous halad. Az Amazonok boszúló hadmenetét athenaei falképek tárgyalták: az egyik (Micon féle) a Stoa Poecilében, a másik a Theseumban. Arist. Lysistr. 679. Arr. an. 7, 13, 10. Paus. 1, 5, 2. 17, 1. Innen meritettek a vázák ujabb mesterei, a kik azonban csakis kisebb csoportokat mutattak a harczból. Nagyobb szabású compositióra méltatta az Amazonok harczát Phidias, még pedig Athena szobrának pajzsán. Plut. Pericles, 31. Ezt már a kora ókorban is utánozták (Paus. 10, 34, 8) és a British Museum egyik töredékes emléke (Baumeister, 1, 65. ábra) nagyon alkalmas arra, hogy Phidias felfogását belőle megismerjük. A British Museum itt említett márványreliefjének központját Medusa feje foglalja el. Körülötte élénk, szinte szenvedelmes jelenetekben folyik a harcz. Érdekes, hogy az egyik küzdő görögben (csákányt emelő kopaszfejü aggastyán) Phidias saját magát örökítette meg. Az amazoncsatát Olympiában is alkalmazta Phidias, még pedig Zeus szobrának zsámolyán és úgy mint az athenaeiek legelső nemzeti hőstettét a barbárok ellen. Paus. 5, 11, 2. Míg az Amazonok harczát egy Phidias használta művészi tárgynak, addig Th. utolsó kalandja (Pirithousszal való pokoljárata) kevésbbé foglalkoztatta a nagy művészeket, hanem inkább a vázaképek festőit. A nagy művészek közül tulajdonkép csak Polygnotus említendő, a ki az alvilágot festette a delphibeli lesche falára, még abban a régi felfogásban, mely mitsem tud Heracles felszabadító szerepéről (ennek a felszabadító Heraclesnek szinrehozója az irodalomban és ennek folytán a művészetben különben is csak Panyasis). Polygnotus képén a két jó barát mereven az őket lenyügözve tartó trónusokon ült és ki-ki szomorú tekintettel nézett kardjára, melynek hasznát nem vehette. A vázaképek mesterei (v. ö. az «Unterwelt» cz. Baumaisternél, 3, p. 1929 skk.) nagy művészi szabadsággal variálták a kalandos jó barátoknak elhelyezését, de egyben mégis egyetértének: a kinzásnak sehol semmi nyoma, magára a kalandra is csak a vándorúton szokásos ruha (saru, istáp, petasus és chlamys) emlékeztet. De már az etruscus vázaképeken ott van a büntetés motivuma is (pld. azon, melylyel az Arch. Zeitungban, 1844, T. 15 találkozunk). Hades és Persephone jelenlétében az Erinysek lefegyverzik s megkötözik a két jó barátot. Utoljára Heracles is megjelenik mint szabadító és ez a helyzet ismét talált a reliefek mesterei közt ábrázolókra. Némelyik szoborművön a megszabadított Th. (Pirithous) Heraclesszel együtt a Hades kijárata felé indul vagy pedig egészen nyugodtan áll ott, mintegy ezzel is jelezvén, hogy immár semmitől sem kell tartania. Ilyen pld. annak a szép reliefnek a felfogása, melyet Baumeister az 1880. ábrán közöl. Középen Pirithous ül, a kinek hajviselete a belvederei Apollo fürteire emlékeztet: egyfelül Heracles, másfelül Th., a ki kardját kezében tartja és buzogányára támaszkodik. Testének java részét palást fedi, ám azért mégis pompás alkalma volt a releifet alkotó mesternek, hogy a Heracles és Th. közötti különbséget anatomiai alapon feltüntesse. Pannoniai emlékeink közül Récsey gyakran idézett művében kettőt közöl, mely Th.-t tárgyalja. Az egyik (829. á.) a váczi sírládán fordul elő és Th.-t Ariadne mellett mutatja be, kinek kezében ott a mentő fonál. A másik (830. ábra) aquincumi sirkőlap három alakkal. Th. térdre nyomta Minotaurust, egy harmadik alak (tartása után itélve Posidon) nyugodtan nézi a küzdelmet. Midőn a Th.-ra vonatkozó emlékek főbbjeit így tárgyi csoportokban összefoglaltuk, a teljesség kedveért meg kell emlékeznünk a modern remekekről is, melyek Th.-ra és kalandjaira vonatkoznak. A festők sem késtek a hőst ecsetjükkel megörökíteni, de az igazán nagy alkotások mégis a képfaragás terére jutnak. Kiválóbb festmények: Th. harcza az Amazonokkal (Pierino del Vaga műve a Louvreban), Th. fölemeli a követ (Poussin, Uffizii), ugyanezen tárgygyal Kaufmann Angelica is foglalkozott (metszette Feilding, 1784), Aegeus fiára ismer Th.-ban (Paul Jourdy képe a dijoni múzeumban). De míg ezek az erős Th. ideálját szőtték tovább, minden idők egyik legnagyobb művészének Canovának volt fenntartva, hogy új életre keltse a szép Th.-t. Világhírű csoportja: «Th. Minotaurus tetemén ülve» és «Th. küzdelme a Minotaurusszal» (mindkettő Wienben). Amott modern vonás a győztes Th. arczán a szánalom, emitt egyéni felfogás az, hogy a Minotaurust Centaurusnak mutatja be. Kétségkívül Canova nagy sikerei csábították utánzására a franczia mestereket, Baryet és Rameyt. Mindakettő a legyőzött Centaurust variálja, de Minotaurus néven. 1830-ban a prix de Rome versenytárgya volt: Th. legyőzi a Minotaurust, és az első dijat Aristide Husson nyerte el. Igy élt Athenae hőse az európai kulturnépek lelkében. – Irodalom: A szakszótárak czikkein és a kézikönyvek megfelelő helyein kívül l. különösen: Heydemann, Analecta Thesea (Berlin, 1865). Volkmann, Analecta Thessea (Halle, 1881). Harrison, Myth. and monum. 47–155. Prigge, De Th. regus gestis (Marburg, 1891). Wulff. Zur Th.-Sage (Dorpat, 1892). A Th.-t és kalandjait tárgyaló műemlékekre nézve l.: Sarnow, Die cykl. Darstellungen d. Th.-Sage in d. antiken Kunst u. ihre litterarische Quelle (Leipzig, 1894). Gurlitt, Das Alter d. Bildwerke u. die Bauzeit des sogenannten Theseion in Athen (Wien, 1875, az összes régebbi irodalom felsorolásával. Müller, Die Th. Metopen vom Theseion in ihrem Verhältniss zur Vasenmalerei (Göttingen, 1888). Sauer, Sogenanntes Theseion u. sein plastischer Schmuck, 1899. A kisebb monographiákat és értekezéseket Baumeister sorolja fel szakszótárának 3. kötetében és Gruppe a Th.-t tárgyaló fejezet jegyzeteibe. L. M.

827. Az alvó Ariadne, márvány (Roma, Vatican).

828. Theseus Posidon és Amphitrite előtt (vázakép).

829. Ariadne átadja Theseusnak a gombolyagot, domborkép a Nemzeti Múzeumban.

830. Theseus megöli Minotaurust, domborkép a Nemzeti Múzeumban.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages