Vallás.
Vallás. – 1. A görög nép istenei eredetileg természeti erők megszemélyesítői, működésüket megszabja az a természeti határ, a melynek jelenségei őket a nép képzeletében megteremtette. Minthogy e jelenségeket mint az illető isten tetteit vagy szenvedéseit fogták föl, a mythusok egész köre fejlődött ki. A nép körében e mythusok igazi értelme szükségkép elhalványodott, a mint az istenek eredeti kapcsolata a természeti jelenségekkel lassanként háttérbe szorult. Mindinkább kialakult az istenek olyan képzete, hogy mint egyéniségek tartják fönn hatalmukat, kezdetben a saját természeti határaik között, később rajtuk túl is, s nem csupán a természeti erőkkel kapcsolatban. A görög nép szellemi életének legrégibb emlékében, a homerusi költeményekben, ez az átmenet már megvan. Homerus istenei kizárólag az emberek kormányzásával vannak elfoglalva, az emberek pedig úgy vannak feltüntetve, hogy hatalmuk alatt állanak. Az isteneknek a természeti jelenségekkel való kapcsolata alig érezhető, a régi mythusok régóta érthetetlen mesékké váltak, melyekben az istenek cselekedetei nem okszerűek, s mióta valóságos értelmük elhomályosult, erkölcsteleneknek tünhettek föl. Homerus eposai, mint más tekintetben, úgy vallás szempontjából is nagy hatással voltak a népre. Mert ha a történeti korban bizonyos egyöntetüség fejlődik ki az istenek felfogásában, az jó részben Homerusnak és a hatása alatt álló költőknek, főleg Hesiodusnak tulajdonítható. Ők formálták át egy régibb, praehistorikus kor ingatag istenfogalmait határozott typusokká. Mindazáltal csak a főbb vonásokban van meg az egyöntetűség, részletekben a legnagyobb változatosság uralkodik, mert a görögök sohasem ragaszkodtak egységes vallásos rendszerhez, sem pedig megállapított hitbeli dogmákhoz. Ép ellenkezőleg, mythologiájukban igen sok az ellenmondó és ingadozó elem. Csak egyben látható némi megállapodottság, t. i. a hagyományos istentiszteletben, de ebben is nagy különbséget tüntetnek fel egyes vidékek meg a történeti fejlődés. A görögök közös hite szerint az istenek emberfölötti lények, de azért emberi testük van; ők is rászorulnak ételre, italra és álomra. Hatalmuk alatt áll az emberiség meg a természeti világ. Tőlük ered minden jó és rossz. Pártfogásukat ki lehet eszközölni nekik tetsző viselkedéssel, de haragjukat is magára vonja az ember, ha tetteivel megbotránkoztatja őket. A görög istenek között nincs a rossznak külön képviselője, szintúgy nincs közöttük absolut tökéletes és szent lény. Azt a hitet pedig, hogy az istenek olykor letérnek az erkölcs és igazság örvényéről, a hagyományos mythologia táplálta. Az istenek halhatatlanok, mert nectar és ambrosia a táplálékuk, de nem voltak mindig a világ létezése óta. A hit szerint az uralkodó istenek, kik az Olympus csúcsain laknak, már a harmadik isteni nemzedék. Az első isten volt Uranus (az ég), kit anyja Gaea (a föld) magától szült, s a kivel együtt nemzette a Titanokat. Uranust az uralomban fia Cronus váltotta föl; felesége volt testvére Rhea, leányai Hestia, Demeter és Hera, fiai Hades, Posidon és Zeus. Ez utóbbi letaszította atyját a trónról, a midőn a Titanokat, kik a dolgok uj rendje ellen föllázadtak, testvérei támogatásával legyőzte, megosztotta velük a világ uralmát. A föld és az Olympus közös birtok maradt, az alvilág Hadesé lett, a tenger Posidoné, az ég pedig Zeusé, s minthogy ő volt a legbölcsebb és leghatalmasabb, az összes istenek elismerték a felsőbbségét, teljesítették akaratát, s tőle nyerték tevékenységük körét. Igy lettek ők munkatársai a mindenség kormányzásában, s működési körük alapján három csoportra oszthatók: égi, földi (chthonius) és vízi istenekre. Mint minden természeti vallásban, ugy a görögben is az égi istenek a leghatalmasabbak, s főleg ezeket értették az olympusi istenek alatt; a földi és vízi istenekkel szemben ezeket felsőbb isteneknek hívták. A főistenek itt Zeus körül Hera, Pallas Athena, Phoebus Apollo, Artemis, Hermes, Hephaestus, Ares, Aphrodite, Hestia. Köréjük csoportosulnak kisebb istenek, akár mint kiséretük (így Nice, Iris, Hebe, Ganymedes, Themis, a Horák, a Múzsák, Eros, Hymen, a Charisok), a kár mint az ég egyes jelenségeinek a megszemélyesítői: Helius (a nap), Selene (a hold), Eos (a hajnal). A vízi istenek: Posidon és a felesége Amphitrite, fiuk Triton; Oceanus és az Oceanisok, Nereus és a Nereisek, Proteus, Ino Leucothea, Melicertes Palaemon, Glaucus, Pontius. A földi istenek: Gaea, leánya Rhea (Cybele); Dionysus, Pan, Priapus, a Satyrusok és a Nymphák, Demeter és az Erinnysek (Furiák). Az isteni lények száma sohasem volt pontosan megállapítva. A legrégibb időktől fogva voltak istenek, a kiket bizonyos helyeken tiszteltek, másutt viszont alig ismerték Görögországban. Némelyikük azonban, így pl. Dionysus és Pan, idők folytán mindenütt tiszteletben részesült. Minél állandóbb és kiterjedtebb lett az idegen népekkel való közlekedés, főleg a gyarmatosítások révén, annál készségesebben fogadták be az idegen isteneket, a mennyiben vagy már tisztelt istenekkel azonosították, vagy meghagyták eredeti tulajdonságaikkal, a mennyire t. i. azok a görög szellemmel megfértek. Ilyen istennő pl. Aphrodite. Viszont némely eredeti isten elvesztette független életét és más istennek a lényében olvadt föl. Igy Helius és Semele teljesen beolvadt Apollo és Artemis lényébe. A homerusi kor után a néphit uj emberfölötti lényeket tisztelt közvetítők gyanánt istenek és emberek között. Ezek a herosok (l. o.). Természetüket és számukat illetőleg még nagyobb közöttük az eltérés mint a tényleges isteneknél. A herosoknak csak helyi tiszteletük volt, de velök szemben még a legkiválóbb istenek sem részesültek mindenütt nyilvános tiszteletben. Egyes isteneknek csak kivételesen áldoztak, a kiknek tiszteletét pedig az állam hivatalosan rendelte el, nem voltak mindig a legelőkelőbbek. Maga Zeus, a kit pedig mindenütt a legfőbb istennek ismertek el s a kit majdnem minden görög állam tisztelt, nem volt mindenütt a tisztelet középpontja. Azok az istenek, a kiket az illető állam hivatalosan tisztelt, előnyben részesültek vele szemben, pedig nem voltak mindig elsőrangú istenek. Athenaeben Pallas Athena volt a főisten, Argosban Hera, a dórok közt és Delphiben Apollo, az ionok között Posidon, Rhodusban Helius, Naxusban Dionysus, Thespiaeben Eros, Orchomenusban a Charisok. Megtörtént az is, hogy ugyanazon isteneket illetőleg még ugyanazon helyen is változtak olykor a szokások, a jelzők, az istentisztelet módjai. E változásokat részben helyi viszonyok és felfogások, részben idegen hatások idézték elő. A hit szerint az istenek nagyon szerették, ha pontosan megőrizték hagyományos szertartásaikat. E régi ritusok egynémely részletei gyakran különösek voltak, az alapul szolgáló vallásos eszmével való kapcsolatuk gyakran érthetetlen. Az erkölcsiség haladásával mindinkább terjedt ugyan az a felfogás, hogy az állam és embertársak iránt tartozó kötelesség teljesítése kedves az istenek előtt, kik a világrend gondviselői, de a tömeg szemében az ευσεβεια (jámborság) értelme főleg az istenek hagyományos tiszteletének a fenntartása volt. Az állam felügyelete is a vallás külső formáira szorítkozott, hogy fenntartsa a hagyományos ritust. Ujítás, vagy új ritus behozatala csak a törvényhozó hatalom beleegyezésével volt lehetséges, s ekkor is megkérdezték a jóshelyet. Az állam által elismert istenek tiszteletén kívül mindenütt voltak magánjellegű tiszteleti tárgyak. Athenaeben pl. mindig sok idegen tartózkodott, akár rövid időre, akár állandóan; itt tehát eltűrték az idegen isten tiszteletét, míg ez a görög hitet nem veszélyeztette, vagy nem idézett elő nyilvános zavargást. Ily módon sokféle szertartás lett otthonossá; hódítások is sok ujításra adtak okot, mert új területek szerzése vele járt az ott uralkodó vallásos tiszteletek befogadásával. Végre némely régi ritusok, melyeket szenteknek tartottak ugyan, de idők folytán idejöket multák, más ujabb szertartásokkal szemben háttérbe szorultak. Oltárok, ereklyeszekrények és a bennök őrzött kis istenszobrok voltak az egyes istenek tiszteletének központjai. Míg az isteneket nem ábrázolták emberi formában, kövek (főleg meteorok) és fatörzsek voltak a tisztelet tárgyai, a fejlődés különböző fokán át végre szobrok léptek helyükbe. Kezdetben fából faragták őket, később kőből vagy érczből. Agyag- vagy viaszszobrokat csak magánjellegű szertartások számára készítettek. Bár e szobrok czélja nem volt más, mint az istent láthatólag ábrázolni, azért a néphit mégis úgy imádta őket, mintha az istenség tényleg bennök lakoznék. Ezért füzték gyakran az állam üdvét ahoz, hogy e szobrok el ne hagyják helyüket. A görög vallásos hit a peloponnesusi háború után a közügyekkel együtt hanyatlásnak indult. Már előbb is megtámadták a philosophusok a népies vallást, mely anthropomorphismusában és következetlenségeiben könnyen czéltáblájává lehetett a critikai szellem nyilainak, de azért a tömeg hite régi isteneiben sokáig rendületlen maradt. Hatalmuknak és jóságos beavatkozásuknak tulajdonította a perzsák ellen kivívott diadalokat. De a Kr. e. 4. században a philosophusok eszméi mind mélyebb gyökeret vertek és aláásták a régi hitet, a nélkül azonban, hogy helyettesítették volna olyan eszmékkel, melyekben a vallásos érzés megnyugvást talál. A hitetlenség ezért tág kaput nyitott a babonának, melyet szaporított a macedoni korszakban a barbár cultusok betódulása, főleg az Aegyptusból és Ázsiából átvett mysticismusnak elsatnyult formái. V. ö. Mysteria és Mythologia. – II. A rómaiak vallása, valamint az italiai néptörzseké, abból a forrásból fakadt, a honnan a görögöké, mivel fajrokonok voltak, a kik egy törzsből származtak. De Italiában a vallásos eszméket lényegesen eltérő vonás jellemzi. Mint a görögök úgy az italiaiak is emberi alakban fogták fel az isteneket; voltak istenek és istennők, a kik házasságra is léptek. De míg a görögök eleven képzelete isteneikben eszményi lényeket látott tele egyéni élettel, az italiai törzsek főleg pedig a rómaiak józan gondolkodása csak elvont lények gyanánt fogta fel őket. E lényeges állásponthoz hiven az istenekben elvont természeti erőket tiszteltek, a hitük szerint az ember folyton hatalmuk alatt áll. Az eredeti italiai istenek komolyak, tisztesek, bizonyos tekintetben erkölcsösebbek, mint a görögök, de nincs bennök plastikus forma és költői szépség. Ezért csak bizonyos határok közt lehet szó a göröghöz hasonló értelemben római mythusoktól és mythologiáról. A római népnek nincs Olympusa, sem Hadese, nem beszélt istenek származásáról, rokonságáról, szerelmes kalandjaikról. A római istenek elvont jelleméből folyt, hogy Roma első két századában nem voltak istenszobraik, csak jelképekben tisztelték őket. Igy Juppiternek kovakő volt a symboluma, Marsé dárda vagy paizs, Vestáé (olykor még a későbbi időkben is) a tűzhely. Roma legrégibb vallásában két italiai törzs, a latinus és sabinus nép istenei egyesültek; az etruscusok, úgy látszik, csak külsőleg hatottak a római vallásra, főleg a szertartások formáinak a megállapítására. A legkiválóbb istenek: Janus, a világosság és a kezdet istene; Juppiter, az ég istene és Roma legfőbb védője, vele párosul női fele Juno, valamint Janusszal Jana (Diana); Mars, a római nép isteni őse, eredetileg a férfiasság és a földmivelés védője; Quirinus, a sabinusoknak Marshoz hasonló istene; Vesta, az állami tűzhely istene. E főisteneken kívül kisebb isteneket is tiszteltek, mint a gazdaság és állattenyésztés pártfogóit. Működésük helye a szántóföld, erdő és mező, megáldották a kerti és mezei termést, és szaporává tették az állatokat. Ilyenek: Tellus, Ceres, Saturnus és felesége Ops, Liber és Libera, Faunus, Silvanus, Flora, Vertumnus, Pilamnus, Pomona. A tengeri istenek, a kiknek oly nagy jelentőségük van a görög vallásban, a rómaiak hitében csekély szerepet játszanak, mert a rómaiak kezdetben nem voltak hajós nép. A vallásos tisztelet másik köréhez tartoztak a ház és a család istene, a Lares és Penates. De rajtuk kívül igen sok istent tiszteltek, mert a rómaiak hite szerint minden élő és élettelen lénynek, sőt minden tettnek és eseménynek van külön istene. Nemcsak minden emberre vigyáz a maga külön geniusa (l. o.), hanem egész sereg isten őrködik testi és lelki fejlődésére fogantatásától kezdve egészen haláláig. Szintúgy voltak védő istenek az élet különböző eseményeiben. Tutanus és Tutilina veszedelmes helyzetekben kaptak imákat; Orbonához gyermektelen párok fohászkodtak, Febrishez a lázbeteg rokonai. Az egyes foglalkozásoknak is külön isteneik voltak, meg az illető helyeknek, a hol azokat űzték. Igy a földmivelés különböző feladatait más-más istenek gondozták. Robigus védte a vetést üszög ellen; Bubona pártolta a szarvasmarha-, Epona a ló-, Pales a juhtenyésztést. Forculus védte a kaput, Cardea az ajtósarkat, Limentinus és Limentina a küszöböt. Ezen isteni lények száma folyton szaporodott, mert a római lélek nagyon hajlott arra, hogy minden dologban isteni befolyást lásson; az isteni hatalom valamely új vagy meglepő megnyilatkozása új cultust teremtett. Az érczpénz behozatalakor született meg Aesculanus, ezüstpénz verésekor Argentinus. Történeti események szülték értelmi és erkölcsi tulajdonságok isteni megszemélyesítőit, minők Concordia, Pax, Honos, Virtus, Mens stb. Ez az álláspont, mely annyira hajlott ahoz a felfogáshoz, hogy még léteznek istenek, a kiknek Romában nincsenek tiszteletük, szükségkép tolerantiát fakasztott idegen istenekkel és idegen ritusokkal szemben. Innen volt az, hogy a meghódított országok isteneit befogadták az államvallásba, s a régi isteneket csak az különböztette meg, hogy oltárait a pomeriumon belül, míg az új isteneké a pomierumon kívül voltak. A római vallás azonban fokozatosan és lényegesen átalakult a görög vallás befolyása alatt. Már a Tarquiniusok korában érezhető volt a görög hatás; az utolsó király alapította meg a főistenek tiszteletének formáját, ezek: Juppiter, a legfőbb hatalom, Juno, a legfőbb nőiség, Minerva a legfőbb bölcsesség képviselője. E három istenség szoros kapcsolatának jelképe gyanánt emelkedett tiszteletükre a capitoliumi templom, ők voltak a capitoliumi istenek. Görög hatás alatt nyertek tiszteletet a Sibyllai könyvek (l. o.), a melyek kisázsiai eredetűek, s ezután szakadatlan a görög istenek bevándorlása Romába. Delphi főistene Apollo már Kr. e. 432-ben egy pestis alkalmából kapott mint vészelhárító isten templomot; a Dioscurusoknak 304-ben emeltek oltárt; Aesculapiusért 291-ben mentek követek Epidaurusba, s 204-ben nyomult Romába a kisázsiai Cybele vagyis Bona Dea lármás és érzékies tisztelete. A görög isteneket felületes módon azonosították a rómaiakkal (Demeter = Ceres, Dionyus = Liber, Persephone = Libera), s velök együtt a régi istentisztelet is módosult. Midőn a második pún háború után a görög eszmék áradata zúdult Rómára, mind közönségesebbé lett a latin és a görög istenek azonosítása. Igy sok római isten eredeti jelentősége elhomályosult vagy teljesen elveszett. A régi tisztes istenek cultusa háttérbe szorult, kisebb jelentőségüek nyomultak előre, mert ezekben véltek látni a régi főistenekkel analog vonásokat. Megalakult ekkor görög mintára a 12 főistenség tisztelete, ezek pedig Ennius felsorolása szerint:
Juno, Vesta, Ceres, Diana, Minerva, Venus, Mars, Mercurius, Jovi’, Neptunus, Vulcanus, Apollo
(Zeus = Juppiter, Hera = Juno, Pallas Athena = Minerva, Apollo neve nem módosult, Artemis = Diana, Hermes = Mercurius, Hephaestus = Vulcanus, Ares = Mars, Hestia = Vesta, Demeter = Ceres, Aphrodite = Venus, Posidon = Neptunus). A 12 főisten fejét 859. ábránk mutatja a párisi, ismeretlen rendeltetésű, tévesen arának nevezett márványemlék felső lapja után; ezen emlék oldalait ugyancsak a 12 főistennek egész alakjait föltüntető reliefek díszítik (l. Baumeister, Dankmäler 3. köt. 2394–6. képeit). A rómaiak a vallást kezdettől fogva állami ügynek tekintették, a monda szerint az ősi vallásos intézmények a királyok alkotása volt, mint a nép papjai ők szervezték a vallást és alapították meg a ritus szabályait. A római szertartások és a felügyelő papi testületek igazi szervezője a hagyomány szerint Numa Pompilius volt. A királyság eltörlése után a vallás tovább is az állam felügyelete alatt állott, a papok állami tisztviselők maradtak, a kiket az állam egyrészt felhatalmazott különböző szertartások végzésére, másrészt minden vallási ügyben megkérdezett. Innen ered a papok jelentékeny befolyása a közügyekre. A köztársaság idejében azt a királyi jogot, mely vallási ügyekben a határozatokat megfogalmazta, a senatus jogait régibb időben kizárólag a patriciusok bitorolták, az államvallás kizárólagos dominiumuk volt. A plebsnek nem volt szabad részt venni szertartásaikban, a római isteneket csak magán úton tisztelhették. Csak hosszú küzdelem árán, mely Kr. e. 300-ig tartott, vívhatták ki a plebejusok politikai jogaikkal együtt vallási jogaikat is. Isten tiszteletéhez római felfogás szerint tiszta és erkölcsös élet volt szükséges, ez istennek tetsző dolog, evvel lehet megnyerni kegyöket. Ez volt tehát a föltétel azonkívül, hogy a ritus szabályait a legnagyobb pontossággal meg kellett tartani. Mert a ritus a legaprólékosabb részletekig volt megállapítva; minden állami vagy magánszertartásban híven megtartották. Semmiféle fontosabb dolgot nem kezdtek vallásos áldozat nélkül, melylyel bizonyos jelek megfigyelése mellett részben az isteni akaratot is ki akarták fürkészni. Ez a külsőleges vallásos élet az igaz vallásos érzés hanyatlása után is sokáig fennállott. A hanyatlást főleg a görög eszmék és a velök járó felvilágosultság terjedése idézte elő. Még a papok is másodrendű kérdésnek tartották a politikai törekvésekkel szemben a vallást, s akár közönyből akár tudatlanságból, elhanyagolták hivatalos kötelességeiket. A császári korban, midőn az elhunyt uralkodók istenítése divattá lőn, kisérlet történt a vallás régi formáinak mesterséges fölelevenítésére, de vallásos érzést nem lehet lángra lobbantani formákkal, melyek értelmüket régóta elvesztették. Midőn a vallásos érzés fellángolt, az ép úgy mint Görögországban keleti ritusok ápolásához folyamodott; ilyenek a perzsa Mithras, az aegyptusi Isis és Serapis, a mely istenek mystikus és engesztelő szertartásai bizonyos megnyugvással töltötték el a lelket, de egyúttal mindenféle babonát terjesztettek. A pogányság üldözése a 4. században kezdődött, a midőn Nagy Constantinus 324-ben a kereszténységnek fogta a pártját, főleg a birodalom keleti felében; viszont Nyugaton, különösen Romában, a pogány római vallás formái lényegileg zavartalanul éltek Nagy Theodosius koráig (379–395), a ki kérlelhetlenül üldözte azokat. Olympiai játékokat utoljára 394-ben tartottak; ugyanekkor lefoglalták azokat az alapokat, melyekből Romában az állami áldozatokat fedezték. A papokat a templomokból kikergették, az épületeket pedig bezárták. Mindazáltal sok pogány szokás maradt életben, mint pl. a consulok auguriumai, szintúgy néhány ünnep, mely nem volt egybefűzve áldozatokkal. A Lupercalia ünnepét pl. csak 494-ben törülték el, vagyis inkább keresztyén ünneppé alakították át. Irodalom: a) Görög vallás: Lobeck, Aglaophamus seu de theologiae mysticae Graecor. causis, 2 köt. (Königsberg. 1829). Limburg-Brouwer, Histoire de la civilisation morale et religieuse des Grecs (Groningen, 1832–42, 2 köt.). G. F. Schoemann, Griechische Altertümer, 2. kiad. ed. Lipsius (Berlin, Weidemann). Chr. Petersen, Religion der Griechen (Ersch u. Gruber, Enyclopadiae, 82. köt.). L. Preller, Griech. Mythologie, 4. kiad. Roberttől (Berlin, Weidmann), P. Stengel, Die griechischen Sacralaltertümer (München, Beck). Chantepie de la Saussaye, Religionsgeschichte, 2. k. 57–194. l. Geréb J., Görög vallás és művészet (Budapest, 1891). Drumár János, Adalékok a hellenek vallásához (Nagykanizsa, 1900). Piukovits Sándor, Az orphikus cultus vázlatos áttekintése (Budapest, 1901). b) Római vallás: Becker u. Marquardt, Römische Altertümer, 6. köt. (ed. Wissowa). Bouché-Leclercq, Manuel des institutions Romains (1886). Preller, Römische Mythologie (3. kiad. ed. Jordan). Wissowa, Römische Sacralaltertümer (Beck, München). Chantepie de la Saussaye, Religionsgeschichte, 2. köt. 195–305. l. B. Balogh Szilárd, A rómaiak kegyes házi istenei (Debreczeni kath. gymn. ért. 1889–90). G. J.
859. A 12 főisten reliefképe az ú. n. Ara Borghesén (márvány, Paris, Louvre).
