A KÖNYV TÖRTÉNETE.
A KÖNYV TÖRTÉNETE.
Kérdezhetné valaki, vajjon mi hivatása, czélja lehet egy előttünk fekvő könyv történetének? Hiszen a könyv valósága egész foglalatjával, minden szavával, minden egyes betűjével az olvasó értelméhez szól, tehát módot nyújt, hogy kiki a hatásból indulva szilárd alapon alkossa meg magának a helyeslő vagy az elvető véleményt. Mi szüksége foroghatna fön itt a történetnek?
És mégis!
Mily boldogok és irigylésre méltók a nyugot nagy, hatalmas és a szellemiekben is vezérlő nemzetei, kiknek műveltsége százados törekvés és fejlődés mélyéből fakad, a hol a fejlődési menet szervesen összefüggő s az egymást követő nemzedékek haladva, mind magasabbra építik a műveltség templomát! Mily boldogok ezek, hogy mind az, a mi valódi, termékenyítő és sokszorosan az egész emberiség művelődésére is kiható szellemi alkotás, a maga jellemző voltával – és ha csak egy szemernyit, de mégis kisugárzik a magaslaton; sőt már a legzsengébb kornak szánt elemi oktató könyvből is. Ez oly hatalom, mely mind erősebben lüktet, alakítólag hat és végre megteremti az egységes, az egész nemzettestet átjáró sajátos szellemet!
És a midőn ez így van, vegyük bár a képzelő tehetség alkotásait, vagy a tiszta ész és tudás egész birodalmát, vagy a tapasztalás rögös útján fejlődő szakszerűséget, vajjon nem történeti lánczolat és végső eredményében nem boldogság az?
Legyen arról szó, hogy az anyatermészet legvonzóbb, a röpülés tulajdonságánál fogva bizony irigylésre méltó lényeit, a madarakat ismertessük – akár egyetemes, akár valamely szűkebb szempontból tüzetesebben véve. Mily könnyű feladat ez a francziának, a kit a nemzetét annyira jellemző gall szellem áthatott!
A szakszerű, legkomolyabb és legszigorúbb tárgyalás minden fokozata le van téve a franczia természetrajzi irodalom szervesen összefüggő sorozataiban; és nem marad el még a szépnek az a formája sem, a mely minden játsziság mellett mégis az igazat tartja szem előtt, a melynek nagymestere BUFFON gróf, az állatok egyetemes és részletes természethistóriájának irója, ki a madarak leirásaiban oly kedvesen remekelt, azoknak annyi hívet szerzett.
Ő, a ki a «le style c’est l’homme» szálló igét bocsátotta útjára s öntudatlanúl is maga magát jellemezte vele, jobban mondva lényének egész kedvességét, a melylyel azután a természetnek annyi barátot, a tudománynak annyi munkást szerzett, ő adja meg az ismeretnek a franczia szellem zománczát, mely azt minden réteg számára vonzóvá, kedvessé s ezeknek segítségével oktatóvá teszi; a fejlődés útjaira viszi; sőt kihat még idegenbe is!
Attól a magaslattól kezdve, a melyen LAMARCK lángelméje összeütközött CUVIER szellemével; más szóval a fejlődés és átalakulás folytonosságának tana a kataklysmákéval, vagyis a teremtési korszakok elméletével, BUFFON elegáns, vonzó leirásain át és le a legújabb és a legszélesebb rétegeknek szánt népszerűsítő zsebkiadásokig, a madarak ismeretének minden fokozata megvan a franczia irodalomban – és a közértelemre ható erejét abból meríti, hogy át van járva a hamisítatlan franczia nemzeti szellemtől, mely a legfinomabb árnyalat kifejezésére alkalmas, kiművelt nyelvből fakadva oktat, megragad és elbűvöl.
Mily valódi és sajátos az a szellem, a mely az angolok madártani irodalmából szól felénk!
BACON-nak, az inductio atyjának lénye nyilatkozik meg lelki szemünk előtt, a midőn tapasztaljuk, hogy DERHAM már közel két évszázaddal ezelőtt jegyzi a vándormadarak érkezését és távozását, rámutat a módszerre s annak fontosságára. Minden puritán egyszerűség mellett, mily vonzók SEEBOHM madárképei, a melyeket remek tollal a messzi északról elénk vezet! Mint szólnak angol szellemben, de azért egyetemes tudományos hatással is GOULD, SHARPE és mások remekművei!
Világrészünk szárnyas világáról pedig DRESSER, LILFORD mindenképpen mintakiadásai! És hogyan, mily hamisítatlanul tükröződik a legszerényebb farmer gyermekének kezén forgó elemi oktató könyvben ez az angol nemzeti szellem!
És ha a németek felé fordítjuk figyelmünket, mily szervesen egységes fejlődés, mily sajátos szemlélődés szól hozzánk!
GESNER már a XVI. században fölülmulhatatlan hűségű leirásokat ád; a lelkészek odaadó szeretete és buzgalma emberöltőkön át ráveti magát a szárnyas világ tanulmányozására; belémerül még a részlet részletezésébe is; kidomborítja az életmódot és elmélyed egyéb tulajdonságok, legapróbb sajátosságának alapos tárgyalásába.
A német szellem legjellemzőbb sajátsága, a titokzatosnak látszó jelenségnek magyarázata, bölcselkedő fejtegetése a maga egész valóságában jelenik meg előttünk, a mikor OKEN vagy az Öreg BREHM apó iskolája szól hozzánk az ösztönről, a megsejtésről, a tájékozódás érzékéről.
És NAUMANN összefoglaló, oly szilárdan megalkotott főműve mellett ott van BREHM Alfréd, a fiú nagy munkája, mely a németnek az, a mi BUFFON főműve a francziának.
Ha e három vezérnemzet madártani irodalmát a maga egészében veszszük, a tanuság tiszta és világos, t. i. az, hogy erős, tudatos kezdetekből kinövi magát a hatalmas, alapvető, önmagát fejlesztő irodalom, mely forrásul szolgál s a melyből a társadalom minden rétege azt merítheti, a mire kor és feladat szerint szüksége van; a leíró forrásművek erős alapjaiból indúl ki a kor tudományos színvonalán kutató és építő tulajdonképpeni életismeret – biologia – mely az életjelenségek alapföltételeit tisztázza. A mi pedig az egész fölött uralkodik, az a szellem és szemlélődés sajátossága.
Ha már most, erre az alapra helyezkedve, saját tűzhelyünk táját veszszük szemügyre, a kép egészen más.
Tanúságos; de sokban szomorú!
Még oly szak körében is, a minő a madártan, mely csak részlete, mondhatni töredéke az élőlények ismeretének, világosan tükröződik az a nehéz, szívós, legtöbbször pedig mégis meddő küzdelem, a melyre a magyar nemzet a századok történeti menetében kényszerítve, mondhatni kárhoztatva volt!
Védte, saját testével födözte Európa nyugatának művelődését a barbárság rohamai ellen, akkor, a midőn sajátmagának legfőbb érdeke az volt volna, hogy éppen száma csekélységénél, nyelve és szelleme elszigetelt voltánál fogva korán és behatóan vigye a fejlődés ösvényére saját nemzeti művelődését, mint egyetlen, teljesen megbizható és valóban saját erő-, sőt mondhatni hatalmi forrását.
A német GESNER – meghalt 1565 – és Apáczai CSERE JÁNOS – meghalt 1565 – az első magyar Encyclopaedia írója között, a korra nézve semmi különbség.
És mégis!
GESNER nemzete már akkoron is hatalom volta művelődés terén. Ez a nemzet GESNER-t, kit kora a «német Plinius» névvel tisztelt meg; fölfogta, ezért az állatokról – így a madarakról is – szóló nagy műve nemcsak termékenyítőleg hatott e nemzet művelődésére, hanem kihatott a németség «Buffonja» BREHM Alfréd szellemére; de sőt napjainkig, még a legszigorúbb szaktudományra is!*
ROTHSHILD, HARTERT and KLEINSCHMIDT: «Comatibis eremita Lin. an european bird.» Nov. Zool. Vol. IV, 1897. p. 371–377, a mely madár azelőtt Európát is lakta, de kiveszett s a melynek első ismertetője GESNER volt, ki 1555-ben a Hist. Anim. III. de Avibus p. 351. Corvus sylvaticus, németül «Waldrap’» néven leírta, sőt képét is adta, mely a meghatározás helyessége mellett világosan tanuskodik!
Mi ehhez hasonlítva a mi CSERE Jánosunk!? A korhoz képest fegyelmezett értelme, melylyel tisztán látta és föl is fogta a művelődés hatalmát azokra a nemzetekre, a melyeknek intézeteiben oltotta saját tudásszomjúságát, hamar reávitte ugyan, hogy kisérletet tegyen saját nemzete érdekében, annak anyanyelvén; ám ennek nem lévén fejlesztett, erős előzménye, akarva nem akarva idegen forrásokra szorúlt, a melyeknek átültetésében nem birta kifejteni azt az őserőt, a mely a szellemiek terén a megtermékenyítésre nézve döntő és egyedül arra való, hogy fejlődési folyamatnak kiinduló pontja, alaperőssége legyen.
Más szóval, CSERE János művéből eredete miatt nem sugározhatott ki az a valódi magyar szellem, az a magyaros szemlélődési sajátosság, a mely, mint a hamisítatlan germán szellem és szemlélődési sajátosság, oly hatalmasan sugárzott ki GESNER művéből s a mi ennek a termékenyítő hatalmat biztosította – el napjainkig is.
Mi maradt napjainkra GESNER magyar kortársa, CSERE műve révén? Talán a sün tarthatatlan megkülönböztetése disznó- és kutya-orrú szerint!? Apáczai CSERE Jánosra következett MISKOLCZI Gáspár uram – 1691* – a ki megjelenésig vitte az «Egy jeles vadkert» czímű művet, mely azonban a német FRANZIUS Farkas latin nyelvű eredetijének csupán fordítása.
E munka magyar előljáró szózata 1891-ben kelt, maga a fordítás azonban csak 1702-ben jelent meg első, 1769-ben második kiadásban.
Igaz, hogy ennek a könyvnek fordítása, nyelvezete szerint erőteljes, magyaros; de nincs köszönet benne, mert nem a tudásra, hanem a föltevésre van alapítva; az állatoknak, ezek között a madaraknak, sokszor ráfogásos tulajdonságai erkölcsi elmélkedésekre, az emberrel és társadalommal való viszonyításra vannak fölhasználva; ezért ebből sem válhatott alaperősség, a mely az igazi tudás ösvényét megnyithatta, annak helyes irányát kitűzhette volna.
Időrendben sorra véve a forrásokat és az idők járását, mindig egy és ugyanaz a kép áll szemünk előtt, melynek lényege meddőség, jobb esetben elégtelenség, kisszerű kisérlet; oka pedig a nemzetnek sokszor a kegyetlenségig rossz közviszonya.
És a közviszony gonoszsága nemcsak a harcziakra van értve, a melyek minden dicsőség mellett sokszor az enyészet széléig vitték a nemzetet, hanem értve van magára a művelődési irányra, annak még legfőbb kellékére, a nyelvre is!
A latinitás korszaka ridegen kizárta a nemzetnek nemcsak zömét, hanem, a rendiséget véve, még azokat a szélesebb társadalmi rétegeket is a nemzeti szellemű tudományos művelődésnek lehetőségéből, a melyek akkoron a nemzet társadalmi szervezetében a gerinczet, a polgári elemet valahogyan helyettesítették.
A németesítés a mint koronként fölvetődött, zsibbasztó, sokszor éppen mindent megakasztó hatást gyakorolt a nemzeti művelődés egész vonalán. Sőt, maga az u. n. «ébredés korszaka» is a szellemiek terén sokban hasonlított az álomból való fölriadáshoz, mely nem kedvez a mélyreható, tudatos cselekvésnek; és sok, különben világos fő, látva a hátramaradást, különösen a nyelv terén, a mesterséges majd erőszakos pótlást vette foganatba, mely, ha nem is oly mértékben, de azért mégis nagyon érezhetően zsibbasztotta meg az általános, mély hatást, a melyre oly nagy szükség volt.
A természettudományok terén még azok a művek sem gyakorolhatták a kellő hatást, a melyeket szerzőik már helyes alapokon terveztek, részben vagy egészen meg is írtak; mert e művek egyfelől csak egyesek vagy kisebb körök belátásából indúltak, másfelől hiányzott az anyagi erő, mely kifejezője, mérője az elemek érettségi fokának és fogékonyságának, a mely nem teremthető mert csak fejleszthető.
FÖLDY János «Állatok országa» 1801 czímű műve csonkán maradt; DIÓSZEGI és FAZEKAS «Magyar füvészkönyve» – 1807 – még az, a mely befejezve érezhető hatást gyakorolt, de csak a szakszerűség értelmében. A ki azonban VARGA Márton «A gyönyörű természet tudománya» – 1807 –, NYULAS Ferencz «Az erdélyországi orvosvizeknek bontása» – 1800 – czímű magyar műveket figyelemmel olvasta, meggyőződött, hogy e férfiak tisztúlt nézetekkel birtak, nem is szűk körre, hanem az általánosra, a közre kivántak hatni.
Ám ezt a helyes irányt mintha örökre eltemette volna a «nyelv pallérozása» czím alatt indított nagy hullám, mely e folyó század derekán tetőzött, s csak úgy ontotta mesterségesen szerzett és szerkesztett nyelvanyagot, a melyről már eleve is állott, hogy azt a nemzet szelleme be nem veszi, s hogy az e nyelven írott művek termékenyítő mély hatást nem gyakorolhatnak. Ez a hullám sodorta el PETÉNYI J. Salamonnak egy emberöltön át gyűjtött madártani remek anyagának érvényesülését, mely anyagnak megmentett töredékei csak mai napság kezdenek megjelenni ma, a midőn PETÉNYI-nek nagy, német kortársa, NAUMANN, műve már a második kiadást érte meg!
És ugyan ez a hullám csökkentette meg a könnyű tollú gróf LÁZÁR Kálmán hatását, kit németes irányba terelve, a magyaros szemlélődés emlőjétől elszakasztott.
Ám szerencsére itt is érvényre jutott a magyarság jó szelleme, a «géniusz», mely e nép történeti pályáján még mindig diadalmaskodott s a melyben a jövő csakugyan le is van rakva. Ugyan az a szellem az, a mely a törökdúlás után az elnéptelenedett területeket megszállott idegen, gyülevész népséget megmagyarosította, még anthropologiai jegyei szerint is átgyúrta; magyarrá alkotta még ott is, a hol a magyarság kisebbségben volt.
A kik ma élünk és működünk, már mosolygunk a nyelvujítás hiábavaló erőfeszítésén. Mosolygunk; de föl is kell ébrednünk kötelességünk tiszta tudatára, a mely a következő.
Minden téren, így a tisztán tapasztalati ismeretek terén is, alapvető és oly műveket kell szerzenünk, a melyek egymagukra is oktatók, a melyeknek nyelvezete, a magyar nyelv valódi szellemének felel meg, az anyag beosztása, a tárgyalás módja pedig megfelel a magyarság sajátos szemlélődésének.
Csupán csak így érhetjük el a magaslatot, a melyen a nagy kulturnépek állanak, hogy t. i. egységes, sajátos szellemet teremtve, ez legfőbb hatója legyen a nemzeti művelődés egészének; érezhető legyen az elvontak terén éppen úgy, mint a magyar gyermek kezébe adott első elemi oktató könyvecskében is. Ez viszen a fejlődés igazi ösvényére.
És csupán csak így oldhatjuk meg azt a további; mérhetetlen jelentőségű feladatot, hogy a tudást a gyakorlati élet szolgálatába állítsuk, a magyarságnak az anyagi fennállásért folytatott küzdelmét ezzel megkönnyítsük, sikerét biztosítsuk.
Jól ismerem én azt az áramlatot, mely ma is sokszorosan lüktet. a mely a czéhességig érő, mondhatni rideg szakszerűségnek szószólója, tehát mintegy helytelenségnek tartja, ha a «szakember leszáll a szakszerűség magaslatáról», azért, hogy ismeretet terjeszszen. E felfogásban végzetes tévedés van; mert hiszen nem arról van szó, hogy a szakember leszálljon a magaslatról, hanem arról, hogy magához emelje a tudnivágyó elemet. Ez éppen oly mértékben követelménye a kornak, mint a tudomány szakszerű mívelése maga. A czéhesség a tudományban, mint maga a czéh, letünt kor élhetetlen maradványa.
Korunk legragyogóbb elméi, egy LUBBOCK, MICHELET, HELMHOLZ, VIRCHOW és mások, kötelességet láttak abban, hogy a tudomány fényes mívelése mellett az ismeretet terjesszék is. És evvel örök hálára kötelezték messze jövőnek nemzedékeit!
Minden gondolkozó magyar ember meg fog érteni, s tudni fogja jelentőségét a midőn azt mondom, hogy éppen úgy, a mint bevettük a nemzet egészét az alkotmány sánczaiba, be kell, hogy vegyük az értelmiekbe is. Mindkét esetben nem leszállásról, hanem fölemelésről, ezáltal szerves megerősödésről van szó.
Igazi életkérdés ez reánk nézve, kik a nemzeti szellemű művelődésben csupán önmagunkra támaszkodhatunk!
Mindezek már tisztán állottak előttem, a midőn 1892 május 14-kén 24,5741/IV. szám alatt a fölmívelésügyi m. k. ministerium leküldte véleményadásra a PAREY berlini kiadónál megjelent «Deutschlands schädliche und nützliche Vögel» czímű munka mutatványfüzeteit a kir. magyar Természettudományi Társulatnak. A kiadó ajánlkozott, hogy a képek alá magyar elnevezéseket nyomat, a német szöveg lefordításába beléegyezik, s így, szerinte, a magyar földmívelésügyi minister olcsón juthat egy hasznos, gyakorlati irányú mű birtokába. E vélemény kérésével világosan az volt kimondva, hogy Magyarország földmivelésügyi kormányzata ily munka szükségét érzi.
A Társulat a véleményadással engem tisztelt meg, s én ezt elvi szempontból is teljesítettem. Elemezve a mutatvány gyarlóságait, a szöveg teljes idegenszerűségét, mely az üdvös, oktató hatást eleve is kizárta, kimondottam, hogy az ily munkákat talán mégis már a magunk erejéből, a magunk szellemében kellene teremtenünk.
A szöveg iránt nem voltak aggodalmaim, mert magam, azokkal egyesülve, a kik mindig velem tartottak, mint chernelházi CHERNEL István és PUNGUR Gyula, elégséges, sőt talán hatalmasnak mondható nyelvanyagot hordtam már össze; a mi pedig a festőt illeti, úgy gondolkoztam, hogy a fejlődésnek indúlt hazai képzőművészet majd csak szüli a megfelelő embert.
A Társulat ebben az értelemben tette meg előterjesztését. Azonban az ügyet nem vihettük dűlőre, mert minden lépésnél fölvetődött a költség kérdése, a melyre nézve a némileg is elfogadható alapot bajos volt kiteremteni. A földmívelési és közoktatási kormányzat részéről tőlünk követelt költségvetés előföltétele, a kiadás száma nem lévén megállapítható, az ügy egyelőre abbanmaradt.
Ez a tapogatódzás elhúzódott 1894-ig, tehát addig az időpontig, midőn CSÁKY Albin gróf, akkoron vallás- és közoktatásügyi m. k. minister a Magyar Ornithologiai Központot» keltette életre, a törvényhozás pedig az 1883-dik évi, a vadászatról szóló XX. törvényczikk mellé az 1894-dik évi XXII. törvényczikket, mely a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szól, megalkotta; mind a kettő a madarakról is rendelkezik.
Ekkoron világossá vált, hogy a midőn a törvény véd és üldöz, tilt és megenged, tudnia kell a polgárnak, mi a védendő, és mi az üldözendő, mi szabad, mi nem és miért? És ha ebben a helyzetben elmarad a magánvállalkozás, hogy feleletet adjon, helyébe csakugyan az államnak kell lépnie, a mi nálunk, fejletlen viszonyainknál fogva; akár kétszeresen is meg van okolva; az állam itt még sok hasonló esetben a könyvkiadó feladatát kell, hogy magára vállalja.
A viszonyok ismerete arra intett, hogy mindenképpen gondoskodnom kell azokról az erőkről, a melyekre egy gazdasági irányú madármű szerzését bizni lehet; minden erőt ki kell fejtenem azoknak az eszközöknek kiteremtésére, a melyekre a végrehajtás alapítható. Ez utóbbi tekintetben az Ornithologiai Központ már eleve is hivatva volt, mert egyesítette a szakerőket, nemzeti irányt adott a működésnek, a szervezésnél és fejlesztésnél pedig lassanként mindinkább azt az irányt követte, a melyet Amerika oly nagy hatással művel, hogy t. i. az ornithologiát éppen úgy mint az entomologiát a gyakorlati gazdasági élet szolgálatába is állítja, a mi természetesen nem zárja ki azt, hogy ezek az állami intézmények e szakok tudományos részével ne foglalkozzanak; sőt ellenkezőleg.
Ennek a föltétlenül helyes iránynak keretei különben nálunk már föl vannak állítva; sőt külön intézmények képében életre is keltve. Ilyen első sorban a földmívelésügyi kormányzat keretébe tartozó m. kir. «Rovartani Állomás»; a m. kir. «Magvizsgáló Állomás» vagy intézet; a magyar kir. Földtani Intézetnek a gyakorlati életre is kiható működése stb. A két első teljesen alkalmas is arra, hogy a madarak hasznos vagy káros voltának eldöntésében fontos feladatot teljesítsen s a mennyire lehetett e műnél már közre is működött.
Az iróra nézve nem volt kétségem; a legalkalmasabb, ki mindig hű ragaszkodással viseltetett irántam s az enyémmel egyazon irányt követett, a tárgyi és nyelvi részben erős volt, ez CHERNEL István, chernelházi földbirtokos, széles körben ismert és becsült ornithologus, ki Naumann új kiadásán is közreműködik.
Az illusztrátorra nézve – mint annyiszor az életben – a véletlen segített. NÉCSEY István fiatal festőművész, ki különösen a pillangók festésében tünt ki, hajlandónak nyilatkozott, hogy a madarakkal megpróbálkozik.
Gróf FESTETICS Andor akkori, majd DARÁNYI Ignácz mostani földmívelésügyi m. kir. minister, előterjesztésemre megadták a módot, hogy a művész a próbát megtegye, a mely sikerhez vezetett; különben bizton számítottam HÁRY Gyula művészetére is.
Időközben a Magyar Ornithologiai Központ könyvtára megerősödött; sok oly alapműre birt szert tenni, a mely az egész országban ma is csak itt található.
Együtt volt tehát minden feltétele oly mű szerzésének, a mely lehetőleg megfelelhetett azoknak az elveknek, a melyek e vázlatban ki vannak fejtve. És ebben az irányban mozogtak azután az Ornithologiai Központ részéről azok az előterjesztések is, a melyek e művet szorgalmazták, a melyek végre a mű tervezését és végrehajtását szülték.
DARÁNYI Ignácz földmívelésügyi ministersége alatt hivatott össze előterjesztésemre az a döntő értekezlet, mely a kiszemelt iró részéről kidolgozott tervezet alapján, kálnoki BEDŐ Albert, akkoron földmívelésügyi h. államtitkár elnöklete alatt TORMAY BÉLA miniszteri-, SAAROSSY-KAPELLER FERENCZ osztálytanácsos, és a magam közbejöttével letárgyalta a mű egész ügyét s minden részletében tisztázott tervezetet nyujtott be a földmívelésügyi m. k. ministernek, még pedig 1896 február havában.
Egyben kérdés intéztetett a kir. m. Természettudományi Társulathoz, vajjon elvállalná-e annak idejében a kész mű terjesztését? Mire a Társulat elvileg igennel felelt.
Az 1896-dik év nagy, valóban nemzeti mozgalma, mely az ezredéves országos kiállításban tetőzött és minden arra való erőt lekötött, úgy hozta magával, hogy a gazdasági irányú madárműre vonatkozó megbizások a földmívelésügyi m. kir. ministernek csak 1896 deczember 30-ikán kelt 69,799/IV. 4. számu rendeletével adattak ki; a mely rendelet CHERNEL Istvánt a mű megirásával, NÉCSEY Istvánt első sorban annak képekkel való ellátásával, engem pedig az egésznek intézésével és végrehajtásával bizott meg.
Ezzel teljesen biztosítva volt oly magyar, alapvető szakmunka megteremtése, mely legjobb tudomásom szerint alkalmas arra, hogy egymagában is, tiszta magyar nyelven szólva., forrásul szolgáljon, a melyből kiki a czéljának megfelelő anyagot merítheti; és éppen ebben rejlik a további fejlődés alapföltétele is.
Értelmi tekintetben gyarló e műben az, a mi mindem emberi alkotással vele jár.
De van e műnek különös nagy becse is, még pedig az, hogy minden ízében, értelmi, művészeti és ipari tekintetben tiszta magyar alkotás. Lehetővé tette ezt az a teljes meghatalmazás, a melylyel a magyar földmívelési minister megtisztelt, a midőn a végrehajtást egészen belátásomra bízta.
E műben magyar író, magyar művész, magyar műintézet és magyar papíron, magyar betüvel magyar könyvnyomtató műhely munkája van egygyéforrasztva és én teljesen meg vagyok nyugodva abban, hogy a mű meg is állja a helyét, még az előrehaladott külföld alkotásai között is.
Ezzel befejezem a könyv történetét s leteszem a tollat a következű személyes kijelentés után:
Mint a magyar tudományos művelődés egyik közkatonája, e téren kifejtett működésem és küzdelmem tisztességét látom abban, hogy a földmüvelési tárcza jelenlegi vezetője, DARÁNYI Ignácz, bizalommal fektette éppen az én kezembe e mű intézését és végrehajtását, úgy, hogy tiszta kézből tiszta kézzel elfogadhattam, egyedül azért a jutalomért, mely a hazafias kötelesség tejesítésének tudatában van kifejezve – ebben és semmi másban.
És anélkül, hogy a megbizatás tényének nagyobb súlyt tulajdonítanék, mint a mennyi megilleti, a földmivelési kormányzat tisztessége és nemes fölfogása is e cselekvésében van kifejezve.
Ennek nyilt elismerése foglalja magában a megtiszteltetésért érzett hálámat és köszönetemet; legyen ebből része mindenkinek, a ki a keresztülvitelben és végrehajtásban támogatott.
Kelt Budapesten, 1898 október havában.
Herman Ottó.
