A MADARAK MUNKÁLKODÁSÁNAK JELENTŐSÉGE A TERMÉSZET HÁZTARTÁSÁBAN.
A MADARAK MUNKÁLKODÁSÁNAK JELENTŐSÉGE A TERMÉSZET HÁZTARTÁSÁBAN.
Szép az üde pázsit zöld bársonya, bájos a sokszínű és változatos alakú virágok tarka, mosolygó szőnyege, elandalító a tavak titkokat susogó, zizegő nádasa, a róna vetéseinek hullámzó tengere és felséges az erdő hatalmas, komoly lombsátora; el-elnézzük s a fogékony emberszívnek mindebben öröme telik.
És mégis! szépségük egyoldalú, mert azt a hangulatot, hatást kelti bennünk, a mit a mozdulatlan kép, s ha valamivel mélyebbet, azt csak azért, mert tudjuk, hogy ott élet van, míg pl. a legszebb festmény is csak másolat és élettelen.
Egy jeles aestetikus irja: «a mint a szervetlen természetben, az élet látszatában rejlik a szépség, úgy a szervezetek világában magában a való életben, még pedig annál nagyobb mértékben, minél erőteljesebben nyilatkozik az».
Ezért az állatvilág sokkal nagyobb hatással van reánk, mint a növények; igen, mert a növényzet alaki és színezeti szépségéhez, az állatok körében az élet látható megnyilatkozása, a hangok és különösen az életerő legszembeszökőbb eredményének, a szabad mozgás különféleségének szépsége is hozzájárul.
Ha már az élet nélkül szűkölködő világ, majd a növények és állatok lényegük és összealkotásuk szerint is fokozatokat jelölnek, úgy ez áll arról a hatásról is, mit megjelenésükkel az emberben keltenek.
Számon kívül hagyva minden egyéni izlést, egészen tárgyilagosan szólva, ha felvetjük a kérdést: az állatoknak melyik csoportja egyesíti magában mindazokat a bélyegeket, melyek a szép iránt fogékony érzékeinket legrokonszenvesebben érintik, részrehajlás nélkül csak egy feleletet adhatunk: a madarak.
Igen, mivel ők formás, gyakran kápráztató vagy egyszerűségökben is izlésesen színezett külsejökkel, elragadó szép dalolásig kifejlett hangjokkal, legnyíltabb, legfeltünőbb életmódjukkal, nagy elterjedésökkel, legváltozatosabb mozgékonyságukkal, sürgésük-forgásukkal és életjelenségeiknek megható kedélyességével – mely az emberi érzelmekhez bensőségre gyakran oly közel áll – minden állatnál inkább hozzájárulnak a természet megelevenítéséhez és ékesítéséhez.
Mintha csak főhivatásuk volna, hogy megszépítsék a természetet! Ott látjuk őket az egyhangú kietlen sivatagon, a szelid dombvidéken, az erdőkben és ligetekben, a mocsarak süppedő birodalmában, a rét zöldjében, a legelő gyér gyepesén, a tóságok vízhátán, a kigyódzó folyókon, patakokon, házunk táján, a termékeny mezőkön, a levegőég mérhetetlen kékségében, a felhők hazájában csak úgy, mint a végtelenség gondolatát fakasztó Oczeán hullámfodrain, nagy messze a partoktól, mint a hajók kísérőit; és ott látjuk őket szemkápráztató színpompában a forró égöv tikkasztó melegében, az égövek minden tájain, fel a sarkvidékek felé az örök jégben megmerevedő élet utolsó hírmondóiként.
Nappal egész életük kibontakozik, egyesek azonban éjjel élik világukat, mintegy felváltva a verőfényben, világosságban éber fajok működését.
Olyan madár, mely életét teljesen a földben, vagy víz alatt élné, nincs.
Ha általánosságban meg is állhat az a tétel, mely szerint az élőlények minél szebbek, feltünöbbek, annál kisebb jelentőségök van a természet egészének összetartásában, hát a madarakról ezt nem mondhatjuk el. Sőt inkább ők a természet háztartásában igen fontos szerepet játszanak, habár működésük korántsem oly döntő, elhatározó, mint a minő a rovaroké és még inkább az apró élősködőké. Tevékenységöket azonban kicsinyleni éppen nem szabad, mert az egész szempontjából csak oly szükséges és lényeges az, mint amazoké. Ha ők hiányoznának, csak úgy romba dőlne az élő világ, mint a hogy összeomlana a legnagyobbszerű épület, melynek egyik támasztó oszlopát kibontanánk.
Miben áll tehát munkálkodásuk? minő mértékben markolnak bele a természet egyetemébe? minő viszonyban áll életök avval és a kölcsönösségek sokféleségével? Ezekre a kérdésekre kimerítően válaszolni alighanem jóval meghaladná e könyv keretét s azért nem bocsájtkozhatunk az egész madárvilágot felölelve, tágkörű fejtegetésekbe, hanem meg kell elégednünk – főleg honi madarainkat és honi viszonyainkat tartva szem előtt – azokkal a feleletekkel, melyek e szűkebb kapcsolatokból kinálkoznak.
Az egész természetet méltán hasonlíthatjuk emberi államhoz, látván, hogy itt is, ott is, az erők egyesülése roppant munkafolyamatot eredményez, melybe a munka sokféle tagoltsága, különböző szerepkörük és hivatások felosztódva, de mégis összejátszva, egyetlen czélban egyesülnek. Az állatoknál a munka lényegileg a létért való küzdelemben nyilatkozik, vagyis abban a tevékenységben, melylyel a táplálékukat megszerzik, nemkülönben a melylyel a fajok fenmaradásukat biztosítják.
Minden élő lény tehát magában birja azt az alaptulajdonságot, hogy élni, terjeszkedni és szaporodni akar. Csakhogy ha korlátlanul követhetné e hajlamait, a természet egyensúlya csakhamar megbomlanék. Gondoljunk először is a növényekre, melyek pedig az állatokkal szemben rosszabbul állanak, mert helyhez kötve élnek. A növények leginkább magvak útján szaporodnak; de ha minden mag kifejlődhetnék, csakhamar egymást szorítanák agyon a kikelő palánták s életerős tenyészet helyett betegesen, korcsosodva fejlődnének. Már LINNÉ kiszámította, hogy bizonyos egyéves növények száma, melyek évenként csak 2 szem magot teremnek, korlátlan szaporodhatás esetén 20 év alatt egy millióra növekednék; s a mák,, mely 2000 szemet is gyümölcsöz, 6 nemzedék során 64 trillióra szaporodnék, a mennyi a világon meg sem élhetne. Ez pedig csak egy növény! Hát még a többi sok sok ezer! szinte önmagában fuladna meg. Ámde az időjárás viszontagságai mellett itt vannak a rovarok rengeteg tömegei és egyéb alsóbbrendű állatok milliói, a növényevő emlősök és madarak, melyek a fölösleget elemésztik s így féken tartják a túlszaporodást, mely csenevészesedésre visz. A rovarok túlszaporodása szintén baj volna, mert rendkívüli szaporodásképességökkel és falánkságukkal a növények létét veszélyeztetnék. A természetnek tehát megfelelő ellensúlyozásról kellett gondoskodnia s ezért a rovaroknak is adott ellenségeket. Hogy azonban ezek se garázdálkodhassanak féktelenül, nekik is vannak üldözőik, fogyasztóik.
A madarak javarésze rovarevő; ők tehát nagyban részt vesznek a tömérdek apró lény számának korlátozásában. E kölcsönösségből már világos, hogy a rovarok szükségesek a madaraknak s közvetve a madarak szükségesek a növényeknek. Hogy azután ők se nyulhassanak bele tulságosan a rovaréletbe, arra valók más állatosztályok azon képviselői, melyek a madarak számát kellő arányban tartják a növények és rovarok számával. S mivel a repülő madár megkerítése nem könnyű s hasonló, sőt ügyesebb mozgási tehetséggel biró ellenségeket követel, azért a repülni nem tudó madárellenségek inkább a tojásokat, apró fiókákat pusztítják, míg a kinőtt, repülős madarakat a még ügyesebb reptű ragadozó madarak tizedelik.
De – a madaraknál maradva – ők nemcsak korlátozólag vesznek részt a természet munkájában, hanem előmozdítólag is, a mennyiben a növények és bizonyos állatok terjesztéséhez, szaporodásának előmozdításához hozzájárulnak.
Határozottabban kifejezve, a madárvilágnak szerepe, jelentősége a természetben kétféle:
1. a növények korlátozása és terjesztése;
2. állatok korlátozása és terjesztése.
Mielőtt ezen működésöket megvilágítanám, külön figyelmeztetek arra a közös tulajdonságukra, hogy roppant mozgékonyak, s legkevésbbé vannak helyhez, területekhez, szóval a röghöz kötve. Hogy belássuk ennek kiváló fontosságát, hasonlítsuk össze őket más állatokkal. Az emlősök majdnem kivétel nélkül a földön tartózkodnak; csak kevés faj tud repülni is, a mely helyváltoztatás azonban főleg éjjel kalandozó fajokat, a bőregereket jellemzi s inkább alacsonyabb szintekben való szárnyalás, mint valóságos repülés; a vizben szintén csak kevés faj él, valamivel több a fákon, növényzeten. A kétéltüek élete a szárazföld és víz között oszlik meg. A hal tisztán a vizben tartózkodik. A rovarok főleg a növényzetre vannak utalva s reptük kiválóan helyváltoztató és csak némelyeknél (pl. Asylus légy) egyúttal prédázó repülés is. A madár nem ismer sorompót; szabadon mozog a légben, a földön, a fákon, vizhez száll, sok faj a vizen, mocsárban él, a bukók a víz színtája alá is ellátogatnak, a hosszú csőrüek a föld színe alatt is kutatgatnak, szóval a legkülönbözőbb helyeken, sokoldalú működéssel teljesíthetik változatos feladatukat.
Nem csekélyebb jelentőségű az is, hogy a madárvilág életében bizonyos rendes időszaki és rendkívüli tömegmozgalommal is találkozunk a kóborlás, költözködés és vándorlás jelenségeivel. A madarak nagy száma tehát oda húzódik, a hol tevékenységükre szükség van. Így a mi madarainknak majdnem 2/3 része az év jó részében, akkor mikor nálunk működésük alárendelt értékű, oly vidékekre vonul, a hol nekik sokkal több tenni való kinálkozik. Itt fölöslegesek, ott szükségesek.
Bizonyos mértékben azonban már a mi területünkön is tapasztalhatunk ilyen helycserét, munkaerőeltolódást azoknál a fajoknál, melyek a költözködés kezdete előtt ide-oda kószálnak. Ezek működését támogatják az átvonuló fajok nálunk való pihenésök közben; télen azonban úgy a növények, mint állatok korlátozására elégséges az a mennyiség, mely az állandó és kóborló madarak csoportjából kikerül s a mi munkaerő ezenkívül kell, az az északi költözködőkből és nálunk telelőkből telik ki.
Ezeken kívül nem felejtendő el az a körülmény sem, mely a madaraknak a természet háztartásában szintén emeli jelentőségét, hogy fiókáikat maguk nevelik föl, még pedig a természetből vett s nem magukból kerülő táplálékkal, mint pl. az emlősök. Nemkülönben, hogy számos magevő rovarokkal táplálja fiait, akkor korlátozza tehát a rovarokat, mikor leginkább szükséges számukat apasztani. Mire azután a fiókák nagykoruak lettek s a rovarok korlátozásánál előbb való a növények szaporodásának megfékezése – mert őszszel teremnek legtöbb magot – akkor ezek a fiatal magevők nem gondolnak többé ifjukoruk rovarélelmére, hanem az öregekkel együtt teljesen növényeledelhez, magvakhoz fordulnak. Sőt mivel ők nem birnának elég hathatósan működni, oly madárfajok, melyek nyáron igazán tisztára rovarokat esznek – még az öregek is – ősz felé bogyókra, magtáplálék elköltésére vetemednek, mint a poszáták legtöbbje, a rigók, részben a czinegék stb.
És azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a madarak nagyságukhoz képest rendkívül sokat evők, még pedig különösen azok, melyek tápláléka kiválóan szapora állatokból és bőven termő növényekből, magvakból áll. Így a rovarevők, noha általában a legkisebbek, mégis rendkívül falánkok és gyorsan emésztők, míg a ragadozók, a szorosan vett húsevők, lassan emésztenek, sokáig birnak éhezni s aránylag kevés táplálékkal megelégesznek. Egy-két példával akarom a madarak étvágyát bizonyítani. A rigó képes egy akkora meztelen csigát egyszerre felfalni, mely nagyságához viszonyítva annyi, mintha egy ember egyszerre 13 klg. húst költene el. A vörösbegy naponként körülbelül annyit eszik, a mennyit ennék az ember, ha egy 2 dm. vastag és 11 m. hosszú kolbászt fogyasztana. Egyetlen verébpár fiókáinak felnevelésére körülbelül 3000 hernyót és rovart szükségel. A csonttollú madár naponként körülbelül annyit eszik, mint a mennyit saját testsúlya kitesz. Az ökörszem, czinegék, királykák átlag testsúlyok 1/3 részével felérő táplálékmennyiséget kivánnak. Még az aránylag nem ily nagyétkű magevők is roppant sokat esznek. Egy fáczánkakas begyében 1322 szem árpát és 14 szem kukoriczát, egy gerlében 1900-nál több egyféle mérges dudvamagot s azonkívül még sok más magot találtam; e mellett mindkettőnek gyomra is tele volt már megemésztett ételmaradékkal. Igen érdekes kisérleteket végzett e tekintetben RÖRIG G. dr.,* kinek kutatásai annak a törvénynek felismerésére vezettek, hogy a rovarevő madarak élelemszükséglete (a táplálék anyagát kiszárítva képzelve) élő súlyukhoz fordított viszonyban áll; vagyis minél nagyobb valamely rovarevő madár aránylag annál kevesebb ilyen száraz tápanyagot szükségel naponként.
Kutatásainak eredményét bőven ismerteti: Ornith. Monatschr. d. deutsch. Ver. z. Schutze d. Vogelwelt 1898. 337–348 l.; nemkülönben: Mittb, d. landwirtach. physiolog. Laboratorium d. Univers. Königsberg 1897.
Lássuk már most tüzetesebben is a madarak munkálkodását, úgy a mint az a természetben megnyilatkozik s mérlegeljük jelentőségét; de nem emberi szempontból.
Növények korlátozása és terjesztése. Madaraink közt, a rovarevők után, legtöbb van, mely növényi alkatrészeket eszik, igen sok, mely egyéb táplálék mellett részben növényeket, gyümölcsöket, magvakat is elkölt; végre vannak, melyek nem éppen azáltal korlátozzák a növényeket, hogy belőlük élnek, táplálkoznak, hanem hogy egyébként semmisítik meg azokat.
A növényevők működésében is kidomborul az a munkafelosztás, mely az egész állatéletet jellemzi. Számosan már úgy veszik elejét a növényzet szaporodásának, hogy a fejlődő rügyeket lecsipkedik, megakadályozzák tehát a virágzást, a termést. A verébről tudjuk, s magam is sokszor megfigyeltem, hogy a gyümölcsfák, bokrok rügyeit falatozza; a fajdok, császármadár kiválóan szeretik a fenyők, erdei bokrok, fák, növények friss hajtásait, rügyeit; a friss fenyőhajtásokat – mint újabban tapasztalták – nagy mennyiségben csipdesi le a keresztcsőrü is; a süvöltő és pirókok főtápláléka szintén kisebb, finomabb rügyekből áll.
Vannak azután madarak, melyek a rügyeket, bimbókat nem igen bántják, hanem az éretlen gyümölcsöt eszik, a magvak kifejlődését tehát így akadályozzák.
Az igazi magevők, mint a pintyfélék, sármányok, galambok s a tyúkfélék közt számos faj, a növények legnagyobb ellenségei, a mennyiben a magtáplálékot erős zúzájuk úgy összeőrli, gyomruk úgy megemészti, hogy e magvak teljesen elvesznek, megsemmisülnek. Azonkívül sok van köztük s más családokban is (varju, vadlúd), mely nemcsak magot, hanem kicsírázott, kikelt, fiatal növényeket is eszik, kitépi a földből, vagy ha már megerösödtek, szárait, hajtásait, leveleit csipkedi le. Igen felötlő s működésük hatását különösen fokozza, hogy e madarakban megvan – legalább is időszakosan – a társaság szeretete, mely hajlam nemcsak egy fajhoz tartozó egyéneket, hanem rokonfajokat is összehoz. Ezt látjuk őszszel, mikor pintyekből, sármányokból, kenderikékből, verebekből s még másokból álló vegyes csapatok összeverődnek, bizonyos magvakban bővelkedő helyeket rendszeresen látogatnak s közös erővel, fáradhatatlan kitartással vetik magukat a túltermés, a fölösleg elpusztítására. Találkoznak oly fajok is, melyeket bizonyos területek kiváló magtermése kisebb-nagyobb kalandozásokra, sőt vándorlásokra is ösztökél. A magtörő (Nucifraga) szibériai fajtája azokban az években, melyekben hazájában legkedvesebb eledele, a fenyőmag (kivált a havasi fenyő), nem elég bőven, máshol ellenben jól termett, elvándorol s eljut hozzánk is; a keresztcsőrüek (Loxia) annyira függnek a fenyőmagvaktól, hogy a helyileg és évek szerint különböző termések sikerétől vagy hiányától függ előfordulásuk. Valóságos czigányéletet folytatnak, ott ütik fel sátrukat, a hol táplálékukat megtalálják, addig maradnak egy helyt, míg éhüket csillapíthatják. Néha hónapokig láthatók valamely vidéken, máskor éveken át ugyanott hírmondójuk sem akad.
Az őszi nagy magtermés fogyasztása, szinte meglepő czéltudatossággal történik. Mielőtt a téli vendégek beérkeznének, a galambok, tyúkfélék, a csicsörkék, zöldikék, kenderikék, sármányok, pintyek, tengeliczek, verebek, kisebb csapatokban látogatják a szőlőket, tarlókat, mezőket, utak szélét, stb. Számuk folyton szaporodik, mert kezdenek megjönni északon költő rokonaik; ekkor azonban azt vehetjük észre, hogy a csicsörke, zöldike, a pintyek jórésze stb. eltünedezik, délebbre vonul; nyomukban jönnek tehát oly északi költözködők, melyek a telet nálunk huzzák ki, ezernyi csapatokat számláló zsezsék, fenyőpintyek s mások; s a harkályokban, czinegékben, csuszkában segítő társakra tesznek szert.
A nem szorosan mag- mint inkább bogyóevőkkel is így van. A poszáták kezdik a pusztítást, a rigók, csonttollú madarak stb. folytatják. Így tesznek a gyümölcsöt evő madarak is. Az aranymálinkó mikor a cseresznye, kajszin-baraczk érik, hernyókból, rovarokból álló táplálékától elfordul, a seregély szüret előtt a szőlőkre veti magát s csak mellesleg eszik mást is.
Végül bizonyos tekintetben ide számíthatjuk azt a madármunkát is, mely beteges palánták, fák elpusztításában, illetőleg gyors tönkretevésében áll; elébe vágnak a természetes lassú haldoklásnak. Így a harkályok tömérdek már betegeskedő, rovaroktól megtámadott fát össze-vissza kopácsolnak, azokat tehát hamarább elfonnyasztják.
De a minthogy egyfelől a madarak a növényzet tulszaporodását képesek megakadályozni, illetőleg féken tartani, másrészt ott, a hol szükséges, s azokat a fajokat, melyek beavatkozásukra szorulnak, terjesztik is, előmozdítják tenyészetüket, még pedig különféle módon.
Minthogy a növény helyet nem változtathat, magvait, termését nem hullathatja el ott, a hol akarja, hanem legtöbb esetben csak közvetetlen környezetében, a természet gondoskodott arról, hogy e kedvezőtlennek látszó szaporodásnak is kedvező utakat nyisson. Megvonta a növénytől a szabad mozgás képességét, de e helyett adott neki segítőket, telepítésüket előmozdító tényezőket. Ezek révén lehetséges azután, hogy növénymagvak, melyek a nehézség törvénye szerint a növényről leválva a földre közvetetlen az anyanövény köré hullottak volna, eljutnak messzebb is, különböző tájakra, pontokra.
Leghatalmasabban terjeszti szerteszéjjel a növénymagvakat a szél; különösen a kisebbeket, könnyűeket. S hogy az eredmény minél teljesebb lehessen, a növénymagvak közt igen sok van, mely úgy alakult, hogy a szél ereje mintegy beléjök kapaszkodhatik s messze viheti őket a nélkül, hogy idő előtt leesnének. Ilyen berendezések a különböző bóbiták, czafrangok, lobogók, sőt valóságos szárnyak, melyek számos magon szemünkbe tűnnek. A szilfa, juharfa, körisfa magjai messzire elvitorláznak a légjárással, éppen úgy mint a bakszakál, búzavirág s más fészkes virágú fajok magvai. Más csoport az, mely magvait mintegy ellövi, elrúgja, s így szétszórja (magrugó ugorka), ismét más, melybe az enyves, ragadós magvak vagy horgocskákkal fegyverzettek (bojtorján) tartoznak; ezek mozgó lényekhez tapadnak s azok közvetítik terjesztésöket. Ez utóbbi ragadós, tapadós gyümölcsű növények terjesztői közt kiváló hely illeti meg a madarakat, a mennyiben ők a lehető legtöbb helyen megfordulnak, legtöbbet mozognak ide-oda, gyakorta jutnak hát érintkezésbe ilyen különféle «megkapaszkodó» magvakkal. Hogy azután akaratlanul elhordják azokat s esetleg kilométernyire onnét, hol felszedték, elvesztik megint csak természetes.
Úgyis növényterjesztővé válhatik a madár, hogyha táplálkozásában háborítják. Megfigyelhetjük ezt a barátczinegénél. Ez a madárka, ha a napraforgóról elcsen egy magocskát, azt sohasem magán a napraforgón költi el, hanem mindig valamely közelebb, távolabb álló fára száll vele. Megeshetik, hogy éppen akkor, midőn prédájával elrepült, hirtelen megzavarja szándékában egy arra nyilaló karvaly, vagy egy megjelenő ember. A czinege megijed, elereszti a magot s menekül; a mag a földre jut s kikel, ott fakad tehát életre, a hová e madár vitte, mert közbenjárása nélkül valószínüleg lehullott volna a virág tányérjából s közvetetlenül tövénél csírázott volna meg.
A vizi növények magvait kivált a gázló- és uszó-madarak hordják szerte-széjjel, mert a sárral, iszappal együtt lábaikhoz tapadnak vagy tollaikhoz, csőrükhöz ragadnak s így eljutnak egyik tócsából a másikba. A szárcsáról több megfigyelő írja, hogy nagy része van a vizi rózsák (Nymphaea, Nuphar) és a hinarak terjesztésében. Ujonnan keletkező vízállások növényéletének tehát kiváló gazdagítói a vizek mentén tartózkodó szárnyasok.
A fészek építés közben szintén terjesztenek a madarak növényeket. Gyakran szerepel ugyanis a különböző fészekanyag közt mindenféle kalász, növényrész, melyeken egyes magvak, sőt az egész termés rajta maradt.. Ezeket a fészkét rakó madár sokszor kénytelen messze elhurczolni; egyes szemek útközben már kihullhatnak vagy pedig akkor, midőn a fészket rakja, alakítja.
Sokkal csodálatosabb mindezeknél a husos bogyókat és kemény magvakat termő növényeknek madarak által való elterjesztése és szaporodása. Ezek a magvak többnyire nehezen válnak le a növény száráról, az ágról; de meg ha le is esnek, alakjuknál, súlyuknál fogva a szél nagyobb távolságokra nem viheti el őket; sok van köztük olyan is, mely igen lassan csirázik s beletelik egy évbe, sőt még nagyobb időbe, míg kihajt. Hogy tehát szaporodásuk sok minden körülménytől függ csak úgy, mint terjeszkedésük is és sok eshetőségnek van kitéve, bizonyos. Megint a madarak azok, melyek segítenek a bajon. A bogyók, gyümölcsök igazi magját – már tudniillik bizonyos fajoknál – többnyire édes, jóizű «hús» veszi körül, mely ingerli a madarak étvágyát s ők szivesen eszik. A gyümölcsök vagy bogyók husát meg is emésztik, a kemény belső mag vagy magvak azonban a madár gyomrában emésztetlenül maradnak, elvándorolnak magával a madárral különféle helyekre, míg ismét kikerülnek a gyomorból. Csirázó képességök nemcsak megmaradt, hanem a gyomornedv hatása következtében tetemesen fokozódott. Gyakran tapasztalhattuk, hogy bizonyos területeken mintegy elővarázsolva oly növények tenyésznek, minőket az előtt ott, sőt a környéken sehol sem láttunk, valamint azt is, hogy sok ilyen idegen növény közt nem is összetartozó, a területnek meg nem felelő fajok is akadnak. Nem vagyunk képesek megmagyarázni, miként kerülhettek ezek ide?!
Ez a madarak telepítő munkája. Csak ők hozhatták ide azokat s elősegítették a nehezen csirázó magvak gyors kifejlődését is.
A mi pedig az ő növényterjesztésüknél szinte latba esik, az a körülmény, hogy mivel első sorban csak egészséges, féregtelen rovaroktól még ki nem kezdett magvakat esznek, tehát teljesen fejlődésképeseket vetnek is.
Egyik legfeltünőbb növényterjesztő madarunk a léprigó, melynek főeledele a faágakon élősködő ismeretes fagyöngy. Ennek magvait ez a rigó juttatja a faágakra, még pedig nem csupán bélcsatornáján át. Sokszor ugyanis a nagyobb szemeket, melyek a szűk bélcsatornába nem juthatnak, úgy mint egyéb madarak is az élelem emészthetetlen részeit, (a csontokat, szőröket a ragadozók) kiköpik. Mivel azonban ez utóbbi bogyók ragadósak, nem mindig kerülnek egyenesen a földre, a hol elvesznének, hanem gyakran odatapadnak e madár csőréhez, úgy hogy kénytelen azokat onnét ledörzsölni. Néha gyöngysorként kenegeti őket a faágakra s ragadósságuknál fogva ott maradnak s kicsirázva, gyökeret vernek az ágakba.
A többi rigófaj is nagyban közreműködik a bogyótermő bokroknak, növényeknek eltelepítésében s kivált a galagonya, boróka, vadrózsa, kökény, papsapka, madárcseresznye, fagyal, vörös som, vörös berkenye, hólapda, örökzöld s efféle bokrok termését hurczolja szanaszét; míg a poszáták leginkább a ribizkét., köszmétét, bodzát, málnát terjesztgetik őszönte.
A fajdok ellenben a nyári bogyókat is (áfonya, szamócza stb.) meghonosítják tartózkodási helyök különbözö pontjain s az öszieket csak úgy, különösen a tyúkok, melyek ősz felé gyakran messze elkalandoznak rendes otthonuk tájáról.
A csonttollú madár szintén kiváló bogyóterjesztő, főleg a vörös berkenyét sok helyt, ő veti el. A varjak pedig a madárcseresznyét viszik szét a vidéken s magját kiköpve megtelepítik.
Egyéb gyümölcsöket hordanak el s terjesztve szaporítják: az örvösgalamb, szajkó és magtörő; nevezetesen a makkot, bükkfamagot, még pedig úgyis, hogy elszállnak vele, közben leejtik s nem keresik meg, vagy úgy, hogy összehordják, eldugdossák (szajkó) későbbre, de nem szorulván meg, ott is hagyják azokat. A magtörő főleg a havasi fenyő s egyéb fenyők magvait oly kiadóan terjesztheti. hogy – mint megfigyelték – azokon a tisztásokon, melyeken e madarak táplálékukkal átrepülni szoktak, az elhullajtott magvakból egész erdő sarjadott fel. A mogyorót, diót szintén elplántálja ő, de meg a szajkó, varju is; a fenyőmagvakat pedig még a nagy fakopáncs (Dendrocopus maior) is széthordja, a mennyiben a tobozokkal bizonyos kiválasztott fához repül, hogy azután valami ágvillába szorítva, kikopácsolhassa. Hasonló szerepök van s alkalmilag szintén magvetők (cseresznye, szilva, meggy stb.) a meggyvágó (Coccothraustes), seregély, aranymálinkó.
Végül közvetve még a ragadozó madarak is magvetőkké lehetnek, még pedig terjeszthetnek olyanokat is, melyek különben a magevő madár megemésztett, tehát megsemmisített volna. A dolog úgy történhetik, hogy például egy veréb tele szedte begyét különféle magvakkal, de mielőtt megemészthette volna azokat, elfogja őt a karvaly s elviszi valamely messzebb eső pontra a hol kikezdi, szétmarczangolja. A húst megeszi, a begyből a magok lehullanak a földre s megcsiráznak, kikelnek.
Sok botanikus rázta már fejét, mikor át meg átkutatott, ismert területén egy-egy ritka növényre akadt, el nem képzelhetvén, honnét került az ide? Valamelyik madár megmondhatta volna neki. Igazán érdekes, a mit GÄTKE Helgolandon tapasztalt. Ő e kis szigeten száznál több oly növényfajt talált, melyek csakis a Földközi-tenger vidékéről származhattak, s melyeket kétségtelenül az itt átvonuló madarak hoztak magukkal.
Állatok terjesztése és korlátozása, A madarak, valamint a növények tenyészetét elősegítik, vagy hátráltatják, épp úgy szabályozzák az állat életet is, noha korlátozó befolyásuk itt – különösen a rovarokra értve azt – határozottan erősen kidomborodik, míg előmozdító tevékenységük nem oly feltünő, részben talán azért is, mert mértékéről nem kaphatunk tiszta fogalmat. A figyelmes vizsgálódó azonban, ki nem halad a felületesség utjain s nem szemléli közönyösen a körülötte történendőket, a madarak telepítő munkájának is csakhamar nyomára akad.
Számtalanszor tapasztalhatjuk, hogy nagy esőzések után árkokban, fenekekben a víz meggyülemlik, az előbb száraz helyen tócsák keletkeznek s nemsokára különböző vizi állatok népesítik azokat. Esténkint felhangzik ott a tavi békák kuruttyolása, sőt ha a víz egyhamar el nem szikkad, még tán halélet is fejlődik bennök, noha talán a legközelebbi halasvíz órányira fekszik onnét. Ki van tehát zárva, hogy a halak s más vizi állatok, melyek szorosan kötve vannak elemökhöz, maguktól ,jutottak ide. De hát kik hozták?
A régi babonás világban a néphiedelem úgy tartotta, s MISKOLCZY GÁSPÁR uram «Jeles Vadkertje» 1691-ben is erősíti, hogy a békák «a megrothadott sáros materiákból és szemetekből szoktak teremni», ezt a felfogást táplálták ilyen időszakos vizekben kifejlődő állatéletről is, azt tartván, az állatok maguktól lettek. Ma nap mosolygunk ezen, mert magyarázhatunk.
Egy csapat récze esti bolygásán meglátja az új vízállást, élelem reményében levágódik és megszáll, de mert néptelennek találja, csalódva csakhamar ismét elhagyja. Lehetséges, hogy a mit nem talált, azt akaratlanul magával hozta s ott hagyta; mert lábaira, tollaira, csőrére előbbről ragadhatott valami halikra vagy más állat petéje, ebihal, melyeket rövid látogatása közben tollászkodva, letisztogatott itt magáról. Az ikra, pete kedvező föltételeket találván kifejlődésére, nemzedékek őse lett s megelevenítette a holt vizet.
Ilyen módon tömérdek alsóbb rendű állatot szállíthatnak el a madarak.
De előmozdíthatják bizonyos állatok szaporodását, létföltételeit azáltal is, hogy nekik tartózkodási helyeket, rejtekeket készítenek. Ezt a szerepet töltik be kiválóan a harkályok, a madárvilág ez igazi kézművesei, ácsai. Ők a fákba vájt odúkban nemcsak maguknak biztosítanak otthont, hanem mivel munkájukat sokszor félbehagyják, több helyen is dolgoznak s a legalkalmasabb, legsikerültebb mesterséges faoduba telepesznek, a kevésbbé megfelelőket, fölöslegeseket átengedik más oduban tanyázó állatoknak, melyeknek nincsenek e tekintetben olyan igényeik, mint ő nekik. Így azután számos czinege, seregély, csuszka, fakúsz, rozsdafarkú, fészkelő helyet talál. Lakatlan harkályodukat pedig vadgalambok, szalakóták, bankák stb. foglalhatnak el.
Még a nyiltan fészkelők is nyujthatnak ilyenformán más madaraknak, állatoknak lakást, leszámítva, hogy már maguk a fészkek is számos alsóbbrendű állatnak biztonságot, tartózkodást adhatnak. A réti sas fészkében rendesen 10–15 pár veréb is beveszi magát; elhagyott varju és szarka- vagy ragadozómadárfészkekben mókus, nyest vagy egyes más madárfaj üti fel tanyáját s a kék vércse nálunk nem is épít magának fészket, hanem ilyen gazdátlan fészkekben végzi költését. A parti fecske s más földi lyukakat vájók tanyáit is alkalmilag különböző állatok használják föl lebuj gyanánt vagy otthonul.
A harkályok ácsmunkájukkal, melyet férgek, rovarok után kutatva végeznek, bizonyos mértékben ugyanezek szaporodását is elősegítik, mert a megsebzett fák összevagdalt kérgében a rovarok legszivesebben rakják le petéiket.
A madár összes tevékenysége közül azonban leginkább kidomborodó az, melyet állatok korlátozásában kifejtenek. Ezt a hatást, még a nagyobb állatok, az emlősök is érzik; hiszen a sas megöli az őzet is s a ragadozók tápláléka közt, a kinőtt korukban termetes fajok serdülő – tehát megfelelően apró – fiai, kiváló helyet foglalnak el. A fürge rágcsálókat (egereket, mókust, poczkot, hörcsögöt stb.) más állatok nem is pusztíthatják oly kiadóan, mint a sebesszárnyú ragadozó madarak; éppen mert nem oly fürgék, mint azok s inkább lessel, cselvetéssel keríthetik őket hatalmukba, mint mozgással. Valóban tanulságos az a munkafelosztás, melylyel a madárvilág e korlátozást végzi. A bagoly éjjel jár, mert nappal az egér sem szokott sokat mutatkozni. Az ölyv ülve les vagy lebegve kémlel s elfogja a lassan mozgó vagy ülő prédát; a vércse csak lebegve vadászgat s nemcsak a mozdulatlan, hanem a futó prédát is ügyesebben fogja el, mint az ölyv; a sólyom pedig csakis mozgó, futó, sőt leginkább repülő zsákmányra vág s a legtökéletesebb vadász. A sas nagy magasan felcsavarodik, nagy területet áttekint s magában egyesíti az előbbiek tulajdonságait.
A halászó madaraknál is megvan e munkafelosztás, csak úgy mint a rovarevőknél s egyéb táplálékot fogyasztóknál. Nézzünk csak körül valamely tóvidéken. A part mentén apró gémek állonganak s a szélvizekben úszkáló silány halakat kapkodják, a mélyebb vízben nagyobb gémek leskelődnek s nagyobb halakat szigonyoznak; a tó tükre fölött, a belső tisztásokon, a sirály röpköd vagy a ráró (Pandion) és réti sas, a szélek felé a csér s legközelebb a partokhoz a szerkők (Hydrochelidon). A halászó sasok magasan keringelnek, termetes halakat rabolnak, a sirály már sokkal alacsonyabban jár, de kisebb halakat fog, könnyebben jut hozzá, nem kell neki nagy területet átkémlelni. A csér még alacsonyabban jár s csak ujjnyi halra vág, a szerkők legfölebb a víz szinéről kapkodják föl élelmöket, már nem is annyira halakat, mint inkább rovarokat s alig pár méternyi magasan szálldosnak a víz fölött. Magán a vizen a kárókatonák, gödények halásznak a nagy halra, a kisebbekre némely réczék s a víz alatt üldözik azokat nagyság szerint az arányosan nagy vöcskök és buvárok különféle fajai.
Ugyanaz a munkarend, munka szerint való beosztás mutatkozik a szárazföld különböző területein a nem halevő madarak sorozataiban is. A mezőn a pacsirták, pipisek, csaláncsucsok (Pratincola), hantmadarak, csóka, varjú stb. rovarászgat, de mindegyik csoportnak megvan a maga feladata csak úgy, mint a legelőn a seregély, babuta a maga módja szerint működik vagy működnek sajátságos szerepkörben az erdei madarak. A kóborló czinegecsapatok leginkább megvilágítják ez állításunkat. Számra nézve legtöbb köztük az őszapó, mely parányi könnyű testével, egyensúlyozásra alkalmas farkával a legvékonyabb ágak hegyén keresgél, kevesebb számúak a kék czinegék, melyek vastagabb ágacskákat kutatgatnak végig, még kevesebb a megfelelőleg nagyobb barát- és még nagyobb szénczinegék száma, melyek termetükhöz képest még erősebb ágakat vesznek szemügyre s utóbbiak már a törzseket is kémlelik, melyek kikutatása azután a hozzájuk szegődő fakúszok, csúszkák, harkályok feladata.
De térjünk vissza a madarak állati táplálékára. Említettük, hogy pusztítják az emlősöket is, nem kimélik saját rendtársaikat sem, üldözik a halat, s hozzátehetjük a csúszómászókat, kétéltűeket s az alsóbbrendű állatosztályokat nem kevésbbé. Szóval minden állatosztálynak van madárellensége, még pedig mennyiségével meglehetősen arányosan, mely arányt a többi ellenségek száma azután teljessé teszi. Ezért annyi a madarak közt a rovarevő, alsóbbrendű állatot pusztító.
Helyén való lesz itt azt a viszonyt, mely a madárélet és rovarélet közt van, kissé tüzetesebben vizsgálgatni.
Micsoda feladatot végeznek a rovarok a természet háztartásában Terjesztik, elősegítik és korlátozzák a növények tenyészetét és számos állatfaj túlszaporodását féken tartják, hozzájárulnak – dög, hulladék eltakarításukkal – a levegő tisztántartásához; némelyek a földet összevissza turva azt termékenyebbé teszik, s végre sok fölöslegesnek látszó faj úgy szolgálja a természet érdekét, hogy fontosabb munkakörrel biró fajoknak eledeléül szolgál.
Ilyen a szunyog. Északon, a tundrákban fészkelő madárfajok például majdnem tisztán a szunyognak köszönhetik, hogy azokon a látszólag kietlen vidékeken fiókáikat felnevelhetik. Grindő és Vadső szigetén láttam a talajt méternyi vastag rétegekben borító szunyogmennyiséget. Mint a leverődött füst, úgy lebegett ez a számlálhatatlan szunyoghad a környéken. Ezek álczáiból él az a sok mocsári madárcsalád, mely költés után azonnal elköltözik hozzánk és még délebbre, hogy a mi alsóbbrendű állataink számát korlátozza.
Úgy a növényekre való hatásukat tekintve, valamint állatokat korlátozó működésüket is, a rovaroknak döntőbb jelentőségök van a természetben, mint a madaraknak. Kivált a növényekkel szemben tevékenységük rendkívül fontos és hatásos. Hány növényt termékenyítenek meg ők, mikor virágról-virágra szállnak! Szállítják, leadják azok himporát s így számos növényfaj létkérdése egyenesen a rovaroktól függ. Megpróbálták egy helyen, hogy kétszáz tő rétilóheréből 100 tőt elzártak, 100-at pedig szabadon hagytak. A dongó méhek (Bombus), melyek e növény megtermékenyítésében legnagyobb szerepet játszanak, csak az utóbbiakhoz férhettek, minek következtében ezek 2700 magot termettek, amazok pedig egyet sem. Viszont a rovarok közt találjuk azokat az állatokat, melyek bizonyos növényfajok túlszaporodásával párvonalasan túlszaporodva, azokat teljesen tönkre tehetik, felfalhatják. A cserebogarak egész erdőket kopárrá változtatnak, elpusztítva a lombozatot; az apáczapille hernyója vagy a betűző szú nagy területeken megsemmisítheti a fenyveseket. A madarak hiába sereglenek oda, csak úgy, mint egérjáráskor is hiába időznek a ragadozók – több faj is – huzamosan, nagy számban a sujtott vidéken, együttműködésük, kitartásuk eredménye a korlátozáson, hathatós fogyasztáson túl nem terjed s a bajt meg nem szünteti. De a rovarcsapásnak magában a rovarokban támadhat olyan kiadó pusztítója, mely azt elöli. Így pl. 1844. és 1845-ben Németalföldön Gelderland és Utrecht tartományokban a Trachea piniperda nevű bagolypille hernyói valóságos csapásként szaporodtak el és 2270 hektár szurkosfenyő-erdőt leptek el, melyből 985 hektárt teljesen tönkretettek. 1846-ban azonban már alig mutatkoztak e hernyók, mert a Tachina glabrata bábölőlégy oly mértékben felszaporodott, hogy azokat végleg megsemmisítette. Minden hernyóban e légynek lárvái voltak találhatók.*
RITZEMA Bos dr. Tierische Schädlinge und Nützlinge. 16. l.
Ilyen elhatározó rovartevékenységgel szemben a madaraké mindig csak megelőző; csak az egyetlen kakuk, az, mely – mint látni fogjuk – egyes esetekben, bizonyos erdőpusztító hernyók kártevését akkor is legyőzheti, mikor a baj már elharapódzott.
Kisebb rendetlenségeket, zavarokat igenis megakadályozhatnak a madarak, de nem a nagyobbakat. Ezek leküzdése a rovarok és még inkább a legparányibb szervezetek dolga.
Erejük, elképzelhetetlen temérdekségükben, hihetetlen nagy szaporodási képességükben rejlik s így hatalmuk valósággal katonai, ellenben a madaraké csak rendőri.
A madarak csak rendet tartanak, a természet egyensúlyát rendes körülmények közt biztosítják, azt a feladatot végzik, mint az órán az inga. Hogy azonban a szabályozás hivatását, különösen a rovarokkal szemben, hiven és teljes odaadással teljesítik s egyéb tényezők mellett nekik jut az oroszlánrész, hogy rovarcsapások annyiszor ne ismétlődjenek, az kétségtelenül bizonyos. Ebben fekszik egész szerepöknek súlypontja.
Vessünk csak egy pillantást a rovarevő madarak életére s azonnal látni fogjuk, hogy ők másként nem is munkálkodhatnak, a mint a hogyan tényleg munkálkodnak. Szaporodásképességök – pedig a rovarevő madárfajoké a legnagyobb – sehogy sem állítható párvonalba a rovarokéval. Fészkeiket inkább bizonyos területrészeken elszórtan, egymástól távol rakják ritkán telepesen, s akkor is a telep lakossága és fogyasztási képessége nem bir túlsúlylyal a rovarokkal szemben. Még a telepesen költő vizi és mocsári madarak száma is aránytalanul csekély ahhoz a táplálékmennyiséghez, mely rendszerint ott kinálkozik, a hol azok fészkelnek. De a rovarevők e szakadozott, a területet mintegy egyformán behálózó költési módja szorosan az ő rendőri szerepük kifolyása.
Nincsen köztük, mely csakis egyféle rovart ennék, noha bizonyos rovarfajok túlsokasodásakor több faj összetársulva, legalább egy ideig, ezekből él. Így 1897 májusában Vasmegyében rengeteg volt a cserebogár és az e hónapban bonczolt gébicsek, szarkák, varjak, szalakóták, aranymálinkók, szajkók, vércsék gyomrában legtöbbnyire e kártékony rovar maradványait találtam. Szó nem fér ahhoz, mennyire tizedelték hát a madarak a cserebogarat, noha kiirtani nem birták; de hogy lényegesen apasztották számukat, jobban mint emberi beavatkozás képes lett volna, az nem szorul érvekre. Ugyancsak így működnek szöcske- és sáskajáráskor. 1889-ben a Fertőmentén a rengeteg szöcskét a sirályok, szerkők roppant csapatai dézsmálták, másutt ugyanilyen veszély nyomán megjelent a pásztormadár és a seregélyekkel vegyes csapatokban vetette magát a hivatlan vendégekre – de nem birt velök. Valamivel többet tesz a kakuk. Ő kivált azokat a hernyókat (gyapjas hernyókat – Bombycidák) pusztítja, melyeket – mivel szőrös külsejök visszariasztó – kívüle más madár meg nem eszik. Ezeknek általában állati ellenségök kevés van; rút, bundás testükben birván védelmüket. Mindezek (Cnethocampa processionea, Gastropacha pini, Liparis monacha, Gastropacha neustria stb.) kiváló erdőrontók s bizonyos pontokról terjednek szét, olyanformán, mint a vízbe dobott kő körhullámai. A kakukok rendszerint ezeken a pontokon szoktak összegyűlni, a honnét a baj kiindul s nem távoznak addig onnét, míg a hernyókat mind el nem fogyasztották. Ez a madármunka is «megelőző» ugyan, de ez esetben «megszüntető» is.
A czinegék és a velük kószáló harkályok, csúszkák (Sitta), fakúszók (Certhia), királykák (Regulus) tervszerű portyázásai jelentőségteljesek, mert a területet – még pedig ugyanazt a részt is, melyet már átkutattak, – sokszor nap-nap után rendesen újra és újra végig járják s lehetőleg megtisztítják rovaroktól, ezek petéitől, álczáitól. Végzik pedig ezt a munkát akkor, mikor az igazi rovarevők tőlünk már elköltöztek.
Az, hogy igen sok madár a rovarok szaporodását megcsappantó rovarfajokat is elpusztítja s így a növények rovarellenségeinek bizonyos mértékben kedvez, nem ronthatja le előbb tett kijelentésünket, hogy a madárvilág szabályozólag dolgozik a természet egyensúlyának megtartásán.
De van a madaraknak még egy feladatuk, melyre végezetül figyelmeztetni akarok. Ezt teljesítik, mikor tetemeket, dögöt, szemetet eltakarítanak s így a levegőt tisztítják.
A természet örök körfolyamában élet és halál szüntelen váltakozik, egyik a másikat követi nyomon. Alig dül ki egy fa, alig hull el egy állat rögtön ott terem az alsóbbrendű állatok nagy mennyisége, hogy bőven lakmározzék s hogy lerakja petéit, melyek csakhamar életre kelve, a fiatal ivadék folytatja a falatozást, rombolást s mielőbb végez azzal, eltünteti. Hogy e munkának értékét megértsük, a forró égövbe képzeljük magunkat. Micsoda megmételyező hatása volna itt a levegőre annak a sok dögnek, rothadó növénynek, szemétnek, mely az állatok ez eltakarító közreműködése nélkül szükölködve, hosszú ideig heverne, addig, míg végre magától is elenyésznék?
A madarak közül is sokan résztvesznek a dögemésztés munkájában, soknak pedig kizárólag ez az életfeladata.. A hatalmas keselyük, némely sasok, varjak, hollók, szarkák, kányák, sőt a meleg égövben gémfajok és mások is, temérdek ilyen tetemet, piszkot falnak föl. Találóan mondhatta hát már 1795-ben «gyenge elmékhez alkalmaztatott» Természethistóriájában GÁTI ISTVÁN uram, hogy ők: «merő eleven koporsójok a dögöknek, melyek a levegőt megvesztegethetnék.» A dögevők mind falánkok, messzejáró madarak. Kivált a keselyükről áll ez. Kitünő szemmel, a repülés kitünő tehetségével megáldva, nagy darab földet bekalandoznak s iszonyatos magasságokból nagy területrészeket alaposan átkémlelhetnek. A felfödözött prédára pedig csapatosan szállnak s így hamar elkölthetik. Minő gyorsan végeznek dolgukkal, azt a deliblati homoksivatagon tapasztaltam, hol egy kitett döglovat körülbelül 40 keselyű egy óra alatt úgy megevett, hogy nem maradt más belőle, mint puszta csontváza. Ők, habár a legcsunyább hivatást töltik be, mégis, mint a természet közegészségügyi közegei, fölötte szükségesek. Érdemökből az, hogy esetleg fertőzött hullákból veszélyes bacillusokat telepíthetnek el, csak keveset vonhat le.
Némileg hasonló tisztogatást végeznek azonban azok a ragadozó madarak is, melyek élőállatokat fognak ugyan, de különösen sebzett, beteg, elerőtlenedett, a halál csiráját már magukban hordó egyéneket öldösnek; hogy pedig ezt kiadóan tehetik, az természetes, mert könynyebben hatalmukba ejthetik őket, mint az egészségeseket. Előmozdítják tehát a friss, erőteljes élet kibontakozását, elhárítván az akadályokat, melyek csak hátráltatnák ennek lüktetését.
