A MADARAK VÉDELME.
A MADARAK VÉDELME.
«Mikor madárnak fészkére találsz az úton, akárminemű fán vagy a földön, melyben madárfiókák vagy tojások vannak és az anyjok ül az ő fiain vagy tojásain: ne vedd el az anyamadarat; sem a fiait vele . . .»
Mózes V. k. XXII. r. 6. v.
«Miképpen a madaraknak minden bűnük nélkül vetik meg a hálót . . .»
Péld. besz. k. I: 17.
Az «emberben az ember» parancsolja, hogy ne csak uralkodjunk a többi élőlény fölött, hanem hogy hatalmunkat igazságosan, éreztessük. Pusztán az értelem szavát követve, önzésünk elragad, az anyag után való féktelen vágynak nyit utat s a valóság igazának felismerésében is megkápráztat.
Zsarnokságra vezet, irtunk, és kifosztjuk a természet kincseit, melyekkel csak akkor gazdálkodhatunk magunkhoz méltóan, ha érzelmeink sugalmazására is hallgatunk.
Ész és szív mindig együttesen vezessen, mert a szellem erejének és a kedély nemességének kellő összhangjával fogunk csak igazán az «oktalan állatok» fölé kerekedni s a természet egészéből egy fejjel kiemelkedni.
Kiváltságos jogokat szereztünk, de ezekből folyó kötelességeket is, melyek figyelmeztetnek arra, hogy mikor korlátlanul rendelkezhetünk az állatok életével, erőnket ne éreztessük az ártatlanokkal s ne irtsuk ki véglegesen a bűnösöket sem, mert nekik is van joguk az élethez, ők is szükségszerű hivatást töltenek be a természetben s hozzájárulnak az egyensúly fentartásához.
Ha kulturánkkal kénytelenek vagyunk is a természettel szembe szállni, bizonyos növényeket és állatokat haladásunk útjából félreszorítani, ám ne feledkezzünk meg arról sem, hogy növények és állatok közt mennyi jóltevőnk van, melyek közvetve ingyen, vagy csak kevés bér fejében támogatják törekvéseinket.
A dudvákat, ártalmas állatokat meg kell tizedelnünk, de viszont oltalmaznunk azokat, melyek gazdaságunkban segítőink, s lényeges tényezők abban, hogy a művelődésben, egyenesen az ő felhasználásuk révén ennyire jutottunk.
A művelődés és – közvetve – tökéletesbedésünk érdekében tehát szoros kötelességünk a természettel, erőivel, anyagjaival és élő szerves alakjaival minél tüzetesebben megismerkedni, hogy ne pusztítsunk fölöslegesen és előmozdítólag dolgozzunk ott, a hol kell.
Az öldöklés és rombolás hajlama erősebb az emberben, mint az építés, fentartás vágya; kétszeresen törekednie kell tehát, hogy ezt megfékezze és tevékenyen munkálkodva köszörülje ki a csorbákat, miket kulturájával a természeten ejt s melyek kárára lehetnének.
A madarakhoz fordulva, láttuk, minő fontos szerepet visznek a természet háztartásában s minő értéke van munkálkodásuknak emberi szempontból is. Alig néhány van köztük, melyet mindenkor tanácsos üldözni; javarészt anyagi érdekeinket egyáltalán közönbösen érintik, de nagy azok száma, melyek megbecsülhetetlen szolgálatokat tesznek gazdaságunknak.
S a mi közös jellemvonásuk, a mivel lényegesen a többi állatosztály fölé emelkednek: egyetlen egy sincs köztük, mely mérges, egyetlen egy sincs, mely mindenképpen utálatos volna. Sőt inkább ők, a virágokon kívül, a természetnek legvonzóbb elemei, örök vidor, ékítő jelenségei.
Gondoljuk csak az erdőt, mezőt, tóságot madarak nélkül. Milyen sivár, kihalt volna a vidék, milyen üres, néma! Jól érezzük ezt őszszel, mikor elcsendesül az a sokféle dal, mely hol imaszerűen, hol forró szenvedélyességgel, hol vidám üdeségben, megkapó egyszerűségben, lágy bánatosságban vagy könnyelmű elevenségben fakadva, betöltötte a tájékot. Nemcsak a barnuló, fonnyadó, hulladozó levelek szülik bús, bánatos őszi hangulatunkat, hanem leginkább a madárhang hiánya, a madarak elköltözése; ők, a távozók jelentik be a természet elszunnyadását, ők támasztják bennünk a borus érzelmeket.
Pedig egy részük nem is megy el, itt marad.
Viszont az ő visszatérésök, felhangzó daluk az, a mi még az első virágoknál is mélyebben érinti bensőnket s fakasztja meg a kikeletkor feltámadó reménységek, örömök édes érzetét.
A kinek szive még ép s nem fásult el, legyen bár szerény kunyhó vagy büszke palota lakója, mindig érezni fogja azt a bizonyos fojtó érzelmet, mely kéretlen jelentkezik, mikor valami kedvestől búcsúzik, viszont érezni fogja azt a kitörő, felemelő, felvidító könnyebbülést, ha drága, kellemes viszontlátásban lehet része.
Ezeket érzi akkor is, mikor a tornyon gyülekező fecskék egyszer csak, nagy csicsergéssel felrajozva, felkapnak a felhők felé s nem szállnak többé vissza, hanem elvesznek a szemhatáron s üresen marad a fészkük az eszterhéj alatt, s érzi akkor, mikor hóolvadtával nemsokára «visszatér a régi fecske» s «nagy fecsegve» kedélyeskedik a csatorna szélén, mult évi fészke táján, mikor az első gólyát látja s ujra hallja a pacsirtát a levegőeget «szántva» dalt zengeni.
Mindez bizony a szívhez szól.
S mikor látjuk a komor fenyves homályából a vörösbegy előcsillanó kedves alakját, sugárzó kifejezésteli szemét, az ágak közt a szorgosan keresgélő tarka czinegék örökké mozgó rajait, a fatörzseken ügyesen kúszó czifra harkályokat, a hegyvilág fölött fenséges biztonsággal kerengő hatalmas sast, a nyilaló sólymot, a friss lomb közül kisárgáló aranymálinkót, a patak fölött elsurranó, drágakőre emlékeztető jégmadarat, a gabnakereszteken üldögélő szalakótát, a tóságok tarka-barka szárnyas népét, a kiragyogó, fehér, nemes kócsaggal, a rónán legelő nagy túzokot és a délczeg darvakat és annyi sok mást: hát bizony bevallhatjuk, hogy szemünk megakad rajtuk s mindannyiakat szépnek is találjuk.
Mindezekben utaltunk már azokra a szempontokra, melyek a madarak megvédelmezését lelkünkre kötik. Oltalmunkat tehát követeli:
1. a szép iránt való érzékünk;
2. anyagi érdekünk; és
3. emberi érzületünk.
Következik ebből, hogy mivel mindegyiknek van aestetikai értéke, csakis a föltétlenül ártalmasakat tizedeljük, de emberségesen, ne kínozva, mert a madár is érez; az alkalmilag károsak ellen csak védekezzünk; a közönyös és hasznos fajokat ellenben kiméljük, éppen úgy, mint istápoljuk nyilvános tereinken, kertjeinkben a díszbokrokat és virágokat; sőt a mennyire módunkban áll, törekedjünk szaporodásukat előmozdítani, számukat megnöveszteni s ellenségeik ellen őket megoltalmazni.
Mindez oly egyszerű, oly igaz! szinte lehetetlennek vélnénk, hogy a gyakorlatban még sem cselekszik így az ember.
Sőt ellenkezőleg.
Fejlődésünkre, a műveltségben elért nagyszerű eredményeinkre büszkén fogjuk nemsokára üdvözölni a XX-ik század hajnalát, egy új időszak kezdetét. Önkénytelenül visszatekintünk a multakra, arra a nagy időre, mely elfolyt azóta, mióta az ember a Földön, a diluvium korában, kezdte megvetni lábát s pattintgatott tűzköből készített nyilaival sebezte halálra a délczeg ős szarvast. Azóta elértük, hogy gondolatainkat egy pillanat alatt közölhetjük az Oczeánon túl lakó ellenlábas uj-világi embertársainkkal, hogy száz és száz kilométernyire beszélhetünk, sőt a hangot örök időkre eltehetjük, hogy az Ó-világból 5 nap alatt áthajókázhatunk Amerikába, hogy becsukott ládák tartalmát falazaton keresztül megláthatjuk, hogy az élő ember csontvázát rövid idő alatt fényérzékeny üveglapon képileg előállíthatjuk, hogy kiszámíthatjuk a milliónyi mérföldekre eső égitestek mozgását, pályafutását; de azt még nem értük el, hogy az állatok kihasználásában mindig az értelem és szív tanácsaira hallgassunk és igazságosan bánjunk velök.
Lépten-nyomon még mindig előitélettel, babonával, türelmetlenséggel és megrögzött rossz szokással, tudatlansággal és szívtelenséggel, vagy a mindent pénzzé tenni akaró rideg önzés túlcsapásaival találkozunk, ha az emberiség magatartását az állatokkal szemben vizsgálgatjuk.
A madarakkal is csak így vagyunk.
Mióta a könyvek könyve, a Szentirás, először figyelmeztetett és tanított a madarak védelmére, alig haladtunk tovább e századig, mint hogy felismertük igazságát. De hogy a belőle vonható tanulságokat alkalmaztuk volna, arra csak egy emberöltőnyi idő előtt fordult a figyelem, gyümölcseit azonban még csak alig élvezzük; azok a jövőnek maradnak.
Egy nemesszivű tudós német tanár, GLOGER, volt az, a ki a madarak életét tanulmányozva, mint egy jó ügy valódi apostola szót emelt védelmük érdekében. Kiindulása nem volt ugyan ment tévedésektől s több érzelemmel, mint beható kutatások alapján lépett sikra, de lelkes fáradozásai életre keltették azoknak az eszméknek csiráit, melyek a madarak védelmét komoly megfontolás tárgyává tették.
Széles mederben indult meg az eszmecsere; egyesek, társulatok tüzetesebben foglalkoztak e kérdéssel s ma már egész irodalom bizonyítja ez ügynek üdvös fellendülését, mely kezd a társadalom különböző rétegeibe szivárogni, sőt törvényes intézkedésekre is vezetett.
Nagyon is idejében lépett föl GLOGER, mert a kezdeményezés égetően szükséges volt, hiszen a madarak fogyása már sok helyt igen szembetünően mutatkozott. Okozta és okozza ma is számuk folytonos megcsappanását, mely kivált némely fajoknál kirivó: az emberek pusztítása és a kultura térfoglalása.
LIEBE igazán jól mondhatta: «A mi kötelességünk a természetet lehetőleg érintetlenségében meghagyni, a mennyire ezt a létért való állandó harczban és kulturánk mellett tehetjük». Ám a kultura legfőbb oka a vadállatok fogyásának; még pedig minél fejlődöttebb, annál inkább az. Csak a mi saját viszonyainkat véve, mit tapasztalhatunk?
Tapasztalhatjuk, hogy az a hires madárbőség, mely hazánkba csalta még e század derekán és később is a külföldi természetvizsgálókat, s melyről azok ámulattal eltelve irtak és beszéltek, s különösen mocsári-, vizimadárvilágunkat magasztalva, kiemelték, hogy ehhez fogható élet csak az északi madárhegyek táján bontakozik ki, de nem hasonlít ahhoz, mert ott a kevés faj egyhangubbá teszi a képet, holott nálunk éppen a fajok nagy számának uralkodása megtarkítja azt; – – ez a hires madárbőség csak volt, ma már ennek vége van. Szemlátomást pusztul, fogy szárnyas népünk, mert a kultura elvonja tőlük az életföltételeket, megsemmisíti lakóhelyeiket. Az ősmocsarak megszünnek, a nagy kiterjedésű lápok, mocsarak, semlyékes területek elasznak, vadvizeinket mesterséges mederbe szoritja a mérnöki munka; a fölösleges vagy kényelmetlen álló vizeket, tavakat lecsapoljuk; kiöntések, rétségek, óriási kaszálók, nádságok, zsombékos ingoványok, tóságok helyén, ott, a hol még pár évvel ez előtt különböző gémek, kárókatonák, batlák, sirályok stb. népes fészektelepei állottak, a hol a gődény fogta a halat, a hol a daru és kócsag házi békéjét élvezte, ma az ekevas hasgatja a barázdákat, túrja a kövér televényt, ostort pattogatva nógatja a szántó igában járó jószágát, kaszapengés és aratók vidám szóváltása hallatszik a nádiveréb karicsolása, hápogás-sápogás-gágogás, és annyi rekedt sokféle vizimadár rikácsolása vagy dallamos füttye helyett. A daru csak átrepül vidékeinken, alig költ már itt; a nemes kócsag nyugtalanul szálldos ide-oda, hol itt, hol ott tűnik fel ritkaságként s érdemes számban nem költ többé hazánkban. A föld értékes lett, minden talpalatnyi darabkáját kihasználjuk, nem törődve halászattal s más szempontokkal, melyek pedig szintén jövedelmezők lehetnének. A még megmaradt vizek jellemét is kivetkőztetjük. A nádat értékesítjük, rendesen kaszáljuk, nem hagyunk belőle semmit, mert míg az előtt csak a környék szükségletei jöttek számba, ma a nád kiviteli czikk. Aggottas, avas nád, rigyás, «bukros» helyek csak véletlenül ha maradnak, tudniillik enyhe télen, mikor a víz nem fagyván be, a nádvágó nem dolgozhatik. A nádperzselések azután megsemmisítik azt a keveset is, a mi maradt, a mit a kasza érintetlenül hagyott. Ősnádast, összekuszált vad területeket, melyek a madaraknak föltétlen nyugalmat és buvóhelyet biztosítanak, mindinkább kevesebbet találunk; s ezekre is ki van mondva a halálos itélet.
Az erdők kezdenek nagyban való kertgazdasághoz hasonlítani; a kevert fáju, bokrozatos aljakkal bővelkedőket gondosan rendezik, tisztogatják s a hol még rendezetlen viszonyok uralkodnak – így a paraszterdőket is – legeltetik s járja boldog-boldogtalan, gombászó, fahordó. Zsinóregyenes átnyilások, egy fajú, egykorú pagonyrészek, minden fölösleges bokor, beteges, korhadó, odvas vagy girbe-görbén nőtt fa gyors eltávolítása: ez a törekvésünk. Ezt a madarak megérzik, mert nem felel meg nekik, szükséget szenvednek alkalmas fészkelő helyekben, kivált az oduban költők. Kivándorolnak, más vidékre huzódnak, s érzik a nyomást. Mintha karika szorulna reájuk, mely mindinkább összenyomja, fojtogatja őket. A harkályok bizonyos vidékeken, területeken már nem találnak otthonra, szintúgy a vadgalamb, búbosbanka, seregély s mások, melyek létföltétele az odvas, vén fák nagy száma.
És mennyi fészkelésre, meghuzódásra alkalmas bokor, gazos hely – melyek az árkokat, táblákat, birtokrészeket szegélyezik – esik az irtókapa és fejsze áldozatául; hány erdőt vágnak ki, azért, mert a szántóföld több jövedelmet kinál.
Szóval, a természetet eredetiségéből kivetkőztetjük, képét megmásítjuk s ezzel mindig több és több madárnak a megélhetésre szükséges tényezőket semmisítjük meg. Vesznek, pusztulnak, mint pusztultak a rézbőrűek wigwamjai, mikor a fehér ember beözönlött az amerikai őserdőkbe és a mérhetetlen prairiekbe; kevesbednek és összeszorulnak, mint a lappok, kiket ugyancsak a fehér ember felnyomott a Jeges-tenger kietlen partvidékeire, a fjeldek hómezőire, hol csak tarándszarvasaiknak kerül még moh és zuzmó táplálék.
A kultura nyomán járó építkezések is sokasították a madaraink életére veszélyes tényezők számát. A telegráf drótjai – mint valami óriási pókháló – behálózzák a föld jókora részét; hány madár repül neki a drótoknak s hull alá szárnyaszegetten? Nem kicsinylendő az így elveszők száma. Sok vasuti őr beszélhetne erről, hiszen előfordul, hogy oly pontokon, melyeken költözködéskor igen élénk mozgalom uralkodik, a telegráfdrótokon magukat agyonütő madarakra, efféle alkalmazottak, mint rendes jövedelemforrásukra, számítanak. És hány ezer meg ezer költözködő madár veszti naponként életét a világító tornyokon! Olvashatunk statisztikai kimutatásokat, melyek tanusítják, hogy néha egyetlen világító toronynak, egyetlen éjszakán, több ezer madár neki repült s agyon vágódott.
Azonban mindezekbe bele kell nyugodnunk. Nem segíthetünk; még akkor sem, ha sok tekintetben be is látjuk, hogy a haladás túlságosan erőszakos siettetése inkább csak pillanatnyi nagyobb hasznot kinál és később érzékeny visszahatást szül; mert a csábítás, hogy mielőbb anyagi javakban részesüljünk, sokkal nagyobb, mint hogy megállnánk, vagy legalább is lassabban, következetes előrelátással, a jövőre is tekintve dolgoznánk.
Igaz ugyan, hogy a kultura bizonyos madárfajoknak kedvezett is, számukat gyarapította, t, i. azokét, melyek a földmíveléstől mintegy függnek. Így a veréb túlságosan elszaporodott, a pacsirták mennyisége határozottan emelkedett s nem adhat okot panaszra. A kiveszők, megfogyatkozók száma azonban aránytalanul nagy s folyton nagyobb lesz, mert nem tudnak alkalmazkodni; azaz a kultura haladása rohamosabb, mint alkalmazkodó tehetségök. Nekik idő kell s hirtelen nem változtathatják meg szokásaikat, életmódjokat, hanem csak lassan, fokozatosan. A harkály nem lehet az idén oduban költő s a jövő évben nyíltan fészkelő, a sirály nem lehet ma még vizimadár, holnap erdei madár. Ha a változások lassan, észrevétlenül történnek, annál a rugalmasságnál, hajlékonyságnál fogva, mely számos fajt jellemez, az alkalmazkodás úgyis megtörténik. A veréb kezd nyíltan fészkelő lenni ott, a hol odukat nem talál; a fecskék hajdanában sziklafalakra tapasztották sárfészkeiket, ma ezt csak kivételesen teszik, mert a házakhoz szoktak.
De nagyban és egészben a legtöbb madár nem tarthat lépést a kulturával megmásuló viszonyokkal, hanem az egyenetlen harczban a rövidebbet húzza.
A kultura tehát főoka madaraink fogyásának.
E mellett azonban még az emberek öldöklő, romboló vágyának is temérdek madár esik áldozatául, még pedig nem okvetetlen szükségből, hanem czéltalanul, fölöslegesen. Tudatlanság, műveletlenség érzéketlenséggel párosulva, látszólagos haszon és hiúság, vagy szokás és pajkosság a főindító okai e gyilkosságoknak. Évenként, a modern pusztító eszközöket is felhasználva, a fogókészülékeket javítva, rengeteg madarat pusztít el az ember, még pedig a szellemi és érzelmi tekintetben előljáró európai a legtöbbet.
Mikor azokról a mészárlásokról olvasunk, melyeket a Földközitenger partvidékeinek lakói, a spanyolok, francziák, olaszok, svájcziak, dél-tyroliak stb. mindenfelé hálóval, hurokkal, lépvesszővel, fegyverrel, sőt még a legborzasztóbb erővel, a villámossággal is, a költözködő madarak élete ellen törve kitartóan folytatnak, méltán fellázadhat bennünk a vér. A legjámborabb, legártatlanabb madarak, mint a fecskék, poszáták, fülemilék, pacsirták milliókban vérzenek el minden őszszel, tavaszszal s vándorolnak – pusztán túlságos önzésből, falánkságból – az ember éhes gyomrába. Az a tapasztalat, hogy a mi kedves, kedélyes házi barátaink, a fecskék, útközben pihenve, százankint ülnek fel a telegráfdrótra, megteremtette a tömeges gyilkolás módját. A telegráf-oszlopokhoz hasonló czövekekre drótot húz a lelketlen madarász s megvárja, míg arra mit sem sejtve, nagy számban szállnak az «isten madárkái», hogy fáradalmaikat kinyugodják. Békésen csicseregnek, tollászkodnak, mikor hirtelen erős villámos áramlat mindnyájukat leszédíti a drótról: a véres munka azután következik. Vigyorgó arczczal rohan elő a madarász s földhöz csapkodja őket vagy koponyájukba harap. Azután csomócskákba kötözi, vásárra viszi zsákmányát. A hús konyhára kerül, a toll a tollkereskedőkhöz, hogy azután női kalapjainkat diszítse. Az ostoba divat így kivánja, a tollkereskedők zsebje pedig még inkább.
Csak néhány példát említek, néhány számot, melyek világosan beszélnek arról, micsoda irtózatos pusztítás folyik ott délen. 1891 szept. 1-től november végéig, csupán Friaul tartományban, vasuton 4309 klg. madarat szállítottak; hogy ezt számokban megbecsülhessük, tudnunk kell a következőket: körülbelül 48 kis és közepes madár tesz 1 kilogrammot, 4309 klg. tehát 206,832 madárkát jelent; ha tehát ennyit szállítottak vasuton, hivatalos kimutatás szerint, legalább is még háromszor ennyit – hozzávetőlegesen számítva – emésztettek el ott, vagyis 620,496 darabot. Ezek közt ezernél több volt: szürke és kormos légykapó, kerti rozsdafarkú, vörösbegy, hantmadár, réti és erdei pipis, búbos pacsirta, mezei és erdei pacsirta, czitrom és bajszos sármány, erdei veréb, erdei pinty, zöldike, fenyőpinty, meggyvágó, csíz, kenderike, fürj, még pedig fajonként ezernél több; száznál több volt: kuvik, seregély, tövisszúró gébics, szürkebegy, ökörszem, geze, füzike, fekete rigó, különböző poszáta, húros rigó, csaláncsúcs, sordély, kerti sármány, tengelicz, süvöltő, vizi guvat, haris.
Bresczia város kapuinál ugyanez évben 423,792 darab apró madarat vámoltak meg; s mennyit csempésztek be ezen kívül!
1896 őszén a montegradei szorosban 3 vadász egy nap alatt 3001 klg. fecskét fogott, vagyis körülbelül 14,400 db-ot. Dél-Tyrolban évenként átlag fél millió (tényleg jóval több) madarat fognak el; egyes völgyekben naponként mintegy 3000 db-ot. 1897. évben a karácsonyi ünnepek alatt Párisban – csupán a nagy vásárcsarnokokban – 32,000 fenyőrigót, 114,000 pacsirtát és 18,000 fürjet adtak el.
De hát télen honnan kerül ez a sok fürj? s lehet-e vadászható szárnyas piaczra bocsájtása ellen szavunk?
Igen is lehet. A fürjet nyáron, addig míg csak el nem költözik, Közép-Európában lövik, mikor pedig átvonul Dél-Európán s megérkezik telelő helyére Észak-Afrikába, ismét csak lövik s a mi különösen latba esik, fogják is. Ez tehát már valóságos irtás. A sötét földrészen» azonban nem a vadnépek fejére száll az irtás vádja, hanem a partvidékeken megtelepedett művelt rétegekre. A mi szegény fürjeink tehát határozottan, láthatólag fogynak, pedig éppen ők azok közé a madarak közé tartoznak, melyek szaporodásának a kultura kiválóan kedvez. Azonban a telelni járó tömegeket «várják» az olaszok s a többi hivatásos madárölő nép, nem úgy mint mi a fecskét, hanem gyilkosok módjára. Hivatalos kimutatások szerint 1887-ben Egyptomban 550,000, 1886-ban 1.235,000, 1889-ben 800,000, 1890-ben 800,000 db-ot fogtak s legnagyobbrészt Francziaországba, Angliába szállítottak.
Különösen Marseille kikötőjét látogatják a fürjeket szállító hajók. Egy-egy hajó rakománya néha 60,000–100,000 darab fürjből áll, melyek százanként vannak kis kalitkákba zsufolva, minek következtében a szállítmány 1/3-a, sokszor azonban 60%-a megdöglik az úton. Marseille évi fürjbevitele átlag 2 millióra tehető.
A most vázolt madárirtások oka elsősorban a gyomor, csak mellesleg a divat. A tollnyerészkedésből folyó pusztítás külön elbirálást kiván. Ez a tollkereskedők és megbizottaik szerepét homályosítja el. Ők erőszakolják, csinálják a divatot s ha a közönség lépre megy, hát az csak másodsorban hibás, mert a főbűnösök azok, a kik belekényszerítik a nagy tömeget e hiúságba, mely ragadós nyavalya. Nemcsak a mi madárvilágunk érzi ennek átkát, hanem a külföldiek, s különösen a forró égövben élők, mivel ezek a legpompásabb tollazatúak, legtarkább, legélénkebb színűek. Megdöbbentő számsorozatok azok, melyek a párisi, londoni nagy tollkereskedésekhez kerülő, divatczélokra használt madarakról beszélnek. Ezekből kitünik, hogy 25 év alatt 3000 millió kolibrit hoztak be Európába; hát még mennyi mást! Közvetetlenül nem érdekel ez ugyan minket, de a tollkereskedők körmei elnyúlnak ám hazánkig s bele markolnak a mi madaraink közé is. Csak nemrégiben fordultak a párisi czégek különböző közép-európai «ügynökeikhez», mert 20,000 tengeliczre volt szükségök. S mivel ezen az úton nem mindig érhetnek czélt s közvetítések megdrágítják a tollbeszerzést, de meg is nehezítik, mert akadályok gördülhetnek a rablás elé, hát találkoztak s ezek a legveszedelmesebb tollcsiszárok – kik a tudományos kutatás védő pajzsa alá húzódva, a tudomány ürügye alatt rendszeres, évenként megismételt hadjáratokat szerveztek, kivált az Al-Dunához, a hol halomra lőtték a telepesen fészkelő madarakat, a gémféléket és másokat, tehát a szónak szorosabb értelmében nemcsak pusztították, de kiirtották ezeket. Mert míg az olaszok átvonuló fajokat fogdosnak leginkább – melyek költés alatt többnyire oltalomban részesülnek – addig ők éppen a költés szakában garázdálkodtak s így a szaporodást semmisítették meg következetesen. Hát nem eliszonyító gyalázatosságok mindezek!
Az ember, ki lelkének nemesedésére, szelidítésére kell, hogy törekedjék, kinek szoros kötelessége volna az önként kinálkozó javakkal gazdálkodni s azokat nem szertelen zsákmányolással végleg megrontani, hanem lehetőleg megtartani: nem szégyenli ezeket tenni mai nap sem!
Effélék mellett szinte eltörpül annak a károsításnak mértéke és erkölcsi értéke, melyet éretlen suhanczok, neveletlen, vásott kölykek a fészkek, tojások, madárfiókák tönkretevésével cselekesznek. Számba venni azonban ezt is kell, valamint a nemes vadászatot gyakorlók azon «nemtelen» csoportjának kedvtelését is, kik abban lelik örömüket, hogy gyámoltalan, könnyen elejthető madarakat, pusztán öldöklési viszketegből puskázzanak, gyakorlatképpen mindenféle hasznos madarat lődözzenek és különös örömet találjanak a csapatosan járó madarak közé durrantva, kiváncsiságukat úgy kielégíteni, hogy vajjon 30–35 darab seregély vagy szerkő stb. egy lövésre elejthető-e?
És még egy csoportja van a madárpusztítóknak. Ezek bizonyos erdészek, kerülők és a «művelt», de tudatlan vadtenyésztők. Ők görbecsőrű, karmos madarakat – tehát minden ragadozót – s még másokat is, kivétel nélkül elemésztenek, egyszerűen mert bennök csak a vadtenyésztés ellenségeit látják s mert elejtésök bizonyos jutalommal, «lődíjjal» is járhat. Hogy a gazdának s más embereknek más érdekei is vannak, azzal nem gondolnak. Mire vezethet, mikor a természetrajzi ismereteket éppen azok semmi figyelemben nem részesítik, kik legjobban reájok szorulnának, arra példákat hozok fel. A németországi postagalamb kedvelők egyleteinek szövetkezete 1894-ben 2000 márkát tűzött ki oly erdészek között felosztandó jutalmul, kik héja, karvaly és vándor sólyom lábakat szolgáltatnak be. Összesen 253 erdésztől 2264 ragadozó madár lábnak pára érkezett be, ezek közt azonban 677 nem volt díjazható, mert más madárfajoktól eredt. Tehát csak 2/3 részben volt a pusztításnak értelme, 1/3 részben pedig czéltalan volt az s világot vet, mennyire tudták megkülönböztetni az igazi káros ragadozót a többitől; s ez «német» erdészekkel esett meg. Nem csodálkozhatunk hát egy csöppet sem, mikor nálunk ilyen statisztikákat olvasunk vadlelövésünkről: 1896-ban Magyarországon lőttek 8614 rigót, 12,400 baglyot, 4959 sast és keselyűt, 60,55 sólymot és vércsét; 1895-ben pedig az egész osztrák-magyar monarchiában 24,722 baglyot; s 1897-ben egy felső-magyarországi herczegi uradalomban 225 vizi rigót és 222 kisebb baglyot! Nem mondunk sokat, ha e számokat – a be nem jelentett, de tényleg lőtt madarakat is véve – legalább ötször ennyire teszszük. És ha ez eredményeket bonczolgatjuk, hát más következtetések is kipattannak belőlök. Mindenekelőtt az, hogy a vadászatról szóló 1883: XX. t.-cz. csak a nagy fülesbagoly, azaz a buhú, pusztítását engedi meg; a buhú pedig a lövött baglyok ezernyi számában, nem hiszem hogy százat is tegyen. Hogy pedig a «sasok és keselyük», «vércsék és sólymok «összefoglaló czíme mit rejt, az könnyen elképzelhető; elenyészőleg kevés igazán kártékony sast, sólymot, karvalyt, héját és egyéb ragadozót s százszor, ezerszer több vércsét, ölyvet stb., tehát hasznos vagy csak alkalmilag és merőben vadászatilag ártalmas, de gazdaságilag ártalmatlan, sőt hasznos fajt.
A madarak fogyása méltán gondolkodóba ejthet és ismerve az okokat, melyek előidézik, ugyancsak nógat, hogy sorsukat szívünkön viselve, védelmük érdekében komolyan tegyünk valamit. Azt a rést, mit a kultura és az emberi garázdálkodás üt számukon, a természet saját erejével nem tudja pótolni, mint pótolhatja mindent kiegyenlítő hatalmával azt, melyet elemi csapások, ragadozó állatok okoznak soraikban.
De hát mit tegyünk? mi módon segítsünk inséges, gyérülő szárnyasainkon? miképpen mentsük meg azokat, melyek anyagi gyarapodásunkat is előmozdítják s azokat is, melyek habár számbavehető hasznot nem tesznek, de nem is károsítanak, megjelenésükkel azonban kiválóan hozzájárulnak a természet szépségeinek öregbítéséhez, környezetünk megélénkítéséhez s irgalmat kérnek az érző ember szivétől?
Sok szó, sok beszéd s ugyanannyi tinta és nyomdafesték folyt el már e tárgy érdekében s nemcsak egyéni, hanem társulati működés is. Habár tagadhatatlanul tisztázódik a helyzet, s az állapotok javulnak, mert nemcsak a közönség, a társadalom és államok kezdik belátni, hogy a «szabad vásár», úgy, mint eddig, tovább nem tarthat, mégis igen sok tenni valónk marad még e téren. Törvények, törvényhatósági szabályrendeletek, helyhatósági intézkedések történtek, a társadalom mozgolódik. Nálunk is ritkul az étlapokon az «apró madarak hagymával» inycsiklandozó czíme s madárirtásokról – melyek különben sem divatoztak hazánkban – hébe-hóba hallhatunk csak. De azért a bibicztojást és ennek színe alatt a sok sirály és más vizimadár hasonló tojásait még mindig nagyszámban fogyasztjuk; a hasznos madarakat – bár rejtve – némely helyen még ma is üzletből fogdossák, sőt külföldre szállítják. Csak néhány éve, hogy a német konzulatus megkeresésére a temesvári hatóság 200 db. útra kész fülemilét foglalt le s Erdély bizonyos vidékein is fogdossák e legszebb dalu madarainkat hasonló kivitel czéljából.
A fenyőrigót nemcsak a Felsővidéken, hanem az ország egyéb helyein is még mindig ezernyi ezeret meghaladó számban fogják, nem számítva, hogy e fogdosás közben egyéb madarak is, mint csonttollú madár, vörösbegy, énekes rigó, léprigó, boros rigó, fekete rigó stb. bele akadnak a tőrökbe s a fenyőrigókkal egy csomóba kerülnek. A ki sok ilyen «fenyves madár» csomót átvizsgált, az meggyőződhetett erről. Nem is lehet ez másként; hiszen a madárfogó nem határozhatja meg előre, micsoda madár menjen lépre, akaszkodjék a hurokba.
No hát, ha mi panaszkodunk az olaszokra, hogy tömegesen fogják a mi fecskéinket, hasznos éneklőmadarainkat, nem gondoljuk meg, hogy ugyanazzal a joggal átkoznak minket a svédek, norvégek és más északi földségek lakói. Azoknak a fenyőrigó többé-kevésbbé ugyanaz, mint a mi nekünk a fecske, a fülemile: kedves házibarátjuk, mely énekével szórakoztatja őket s megélénkíti kertjöket, házuk táját. Én láttam ott fenn északon, a 70° é. szél. közelében Tromső városkában, micsoda bizalmasan éltek a nálunk vad fenyőrigók. Mindjárt a házak szomszédságában, a kertekben teljesen nyiltan – szelidebben mint a veréb – fészkeltek s nevelték fel fiókáikat, feltétlen biztonságot élvezve. Dehogy bántotta volna őket valaki, őket az itt oly hasznos és éneküket tekintve, legszámbavehetőbb madarakat! Hogyan védelmezzük hát meg a madarakat?
A mai viszonyok közt legelőször is kell, hogy köztudatba jusson az az elv: védeni mindent, csak a feltétlenül károsat ritkítani. S mivel bizonyos fajokról még nem mondhatjuk meg kártékonyságuk vagy hasznuk nyilvánvalóbb-e, nemkülönben mivel mások meg csak helyileg, időszakosan károsak, egyébként hasznosak, azért mindenek előtt: a madarak ismeretét kell minél tágabb körben terjeszteni. Csak ha ez az ismeret áthatja a társadalom különböző rétegeit s az emberek különböztetni tudnak a jó és rossz között s tudják, mi módon biztosítsák a hasznos madarak életföltételeit s miképpen segítsék elő szaporodásukat, mennyiben és hogyan tizedeljék, tegyék ártalmatlanná a káros fajokat: akkor hullhat csak igazán termő talajra az a mag, melyből a madárvédelem életképesen felcsirázhatik. Szóval, felvilágosítólag kell hatni s különösen az ifju nemzedékbe bele kell nevelni a madarak iránt való szeretetet és tájékoztatni őket azok jelentőségéről.
A gyakorlati észjárású amerikaiak e tekintetben is jó példával járnak elől. C. A. BABCOCK tanár 1894-ben azt az eszmét vetette föl, hogy czélszerű volna az iskolákban az év bizonyos napját teljesen a madártannak szentelni s ez alkalommal az ifjuságot nemcsak a madarak ismeretére oktatni, hanem elterjedésökről, életmódjukról, költözködésükről s főleg táplálkozási viszonyaikról, gazdasági jelentőségökről népszerű játszi módon a szükséges tudnivalókat előadni* Azóta az Egyesült-Államok különböző államaiban évenként tényleg meg is tartották «a madarak napját» (Bird day), még pedig nagy ünnepélyességgel. (Madárkiállítás, madarakról szóló költemények elszavalása, kisebb előadások, beszélgetések stb. tartása, kirándulás.) Eféle ünnepség az ifju kedélyre maradandó hatással van s oktatva szórakoztat, fogékonyságot ébreszt benne a madarak iránt, melyből a szeretet fakad és ebből a természetes madárvédelem. Míg azonban ennyire jutunk, s különben is, míg az emberek közt annyi sok van, kinek szive hideg, értelme tompa, addig bizonyos törvényes intézkedések is szükségesek, noha ezektől csak részleges eredmény várható, mert hogy végrehajthatók is legyenek, feltételeznek bizonyos ismeretet.
L. b. i. v. Circular Nr. 17 U. St. Dep. of Agr. Div. of biol. survey. Bird day in the Schools.
Különben is a madárvédelem ügyében hozott kötelező szabályzatok és törvények főleg negative rendelkeznek, mert tiltják a helytelent, de nem hatnak az előmozdító tényezők hatásos felkarolására, kivéve, hogy magukban hordozzák az ismeret elsajátításának kényszerét is, a minek pedig nyomós jelentősége van.
De a szorosan helyi, bizonyos területhez kapcsolt törvény mindig fogyatékos marad, mert a madárvédelemnél általános szempontok is szerepelnek. Vagyis országos törvény csak részlegesen intézkedhetik a költözködő madarak védelméről, s ezek érdekében nem sokat tehet. Világos, mert hiszen ezek az év jó részében nincsenek bizonyos területhez kötve. Akárhogy tiltaná pl. egy magyar madárvédelmi törvény költözködő madaraink pusztítását, érvénye csak arra az időre terjedhetne, míg ezek a madarak nálunk vannak, mert az olaszok vérbe ment felfogása csak ezután is nyilvánulna, azaz ők csak úgy fognák a nálunk fészkelő hasznos madarakat, mikor vándorútjokban ott átvonulnak, mint azelőtt. Ennek meggátlására csak egyetlen mód van, az, hogy a különböző érdekelt államok szövetkezve, a helyi viszonyokat is szemmel tartva, egységesen rendelkezzenek. Más szóval: a költözködő madarak hatásos védelme csak nemzetközi alapon lehet eredményes.
Már a hatvanas évek végén megtörténtek e tekintetben bizonyos kezdő lépések, melyek sokáig huzódva 1875-ben vezettek arra az egyezségre, mely egyrészről az osztrák-magyar, másrészről az olasz kormány közt létesült. Ennek az úgynevezett «olasz convencziónak», valamint az 1884-ben Bécsben tartott I-só nemzetközi ornithologiai kongresszusnak elvi jelentőségű megállapodásai azonban csak papiron maradtak, valamint nem sok sikert eredményezett a Budapesten 1891-ben összeült II-ik nemzetközi ornithologiai kongresszus határozata sem, mély az 1875-ki egyezmény álláspontjára helyezkedve, főelvül kimondta: «hogy a hasznos és vadászható szárnyasok tömeges fogása és árúsítása, szállítása tilos.»
És gyakorlati eredményeket eddig nem mutathatnak föl más nemzetközi madárvédő kongresszusok sem, nevezetesen az 1895-ben Párisban székelő, melyen pedig Európának majdnem összes államai képviselve voltak. A főakadály mindig abban volt, hogy az olasz kormány nem vállalhatott felelősséget az egyezmény végrehajtására, mert az olasz nép a madárpusztítást egész természetesnek tartja, nemzedékek során örökölte e hajlandóságot s azzal érvel: ha a madárfogást megtiltják, a nép elesik egy kiváló keresetforrásától. De akadály volt az is, hogy a különböző nemzetek képviselői, ezeken az összejöveteleken nem tudtak megállapodni a megvédendő madarak névsorában sem. Hogy miért, azt a madarak hasznos és káros voltának fogalmából s azok helyi jelentőségének fejtegetéseiből és az e téren való kutatás hézagosságából megérthetjük. A párisi egyezmény azonban mégis megállapított egy jegyzéket s a részletező intézkedéseket, különös szempontokat az egyes államok belátására bizva, nemzetközileg védendőknek tartja a következőket: Kuvikot, Gatyás csuvikot, Erdei baglyot, Karvalybaglyot, Gyöngybaglyot, Erdei fülesbaglyot, Füleskuvikot, Szalakótát, az összes Harkályfajokat, Gyurgyalagot, Búbos bankát, Fakúszt, Hajnalmadarat, az összes Fecskéket, Kecskefejőt, Fülemiléket, Kékbegyeket, Rozsdafarkúakat, Hantmadarakat, Csaláncsúcsokat, Szürkebegyeket, Nádiposzátákat, Sitkéket, Tücsökmadarakat, Füzikéket, Ökörszemet, Czinegéket, Légykapókat, Billegetőket, Pipiseket, Pacsirtákat, Keresztcsőrűeket, Tengeliczt, Csizt, Seregélyt, Pásztormadarat, Gólyát. Ellenben károsoknak mondja: Saskeselyűt, Sasokat, Rárót, Kányákat, Sólymokat, Karvalyt, Héját, Rétihéjákat, Buhút, Hollót, Szarkát, Szajkót, Gémeket, Gődényt, Kárókatonákat, Bukókat, Buvárokat.
Hogy mennyiben érvényes e jegyzék bizonyos országban, azt a helyi vizsgálatoknak és szakembereknek kell eldönteniök és megállapítaniok. Ennek a feladatnak megoldása volt e munkának is egyik legfőbb szülőoka.
Mert az eddig vallott nézetek és felfogások mindenesetre hiányban szenvedtek s tévesek is voltak, világos bizonysága ennek az 1883: XX. t.-cz. (9., 11., 12., 15. .) vagyis a «vadásztörvény». A madárvédelemre külön törvényünk nincs, de idevágó intézkedéseket ez utóbbi és a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894: XII. t.-cz. (57., 58. .) tartalmaznak csupán; vannak azonban helyhatósági szabályrendeleteink is.
A vadásztörvény az éneklő madarak vadászatát minden időben tilalmazza, úgy fészkeik, tojásaik megrontását is, de megengedi a keselyűk, vércsék, ölyvek, varjak korlátlan lövését, valamint a vizimadarak elejtését ott, a hol nem költenek. A mezőrendőrségi törvény ismétli a hasznos madarak pusztításának tilalmát, védi azok költését s forgalomba hozatalukat hatósági engedély nélkül megtiltja.
Nemcsak általános, de részben (a vadászati törvény) helytelen, a mai nézetekkel ellenkező és visszaélésekre fordítható határozatok ezek Ám az ismeretek tágkörű terjedése majd változtat rajtuk és megtermi gyümölcseit. A forrást, melyből azok meríthetők, ime itt nyujtjuk. A társadalom hivatott közegei pedig, kivált a tanítók, papok, erdészek, földbirtokosok, bérlők stb. használják föl azt s oktatva nevelve világosítsák föl a népet, az ifjuságot. Serkentsék, buzdítsák őket a madárélet vonzó és hasznos sajátságainak megismertetése révén azok védelmére. Hasznos eszköz ez arra is, hogy a szívekben szelidség plántálódjék. Mert való igaz hogy a ki a madarakat és virágokat szereti, rossz ember nem lehet.
És szoros kötelességök volna a nőknek is e tekintetben jó példával előljárni és szavukat latba vetni. Mint mindenkor, csodákat művelhetnek ők, mikor az érzelmek erejével küzdenek, e téren sem fogják eredménytelenül kibontani a zászlót. Vessék el azt a divatot, mely a madarak, czifra szárnyak és tollak valóságos torzainak polgárjogot biztosít a kalapokon. Bizonyára szebb s a madárvédelem szempontjából üdvösebb, ha híven utánzott virágdíszt hordanak, mint kiaszott, üveges szemeikkel még mintegy kinjaikat eláruló madárbőröket. Vagy ha már nem tudnak megválni a tolltól, hát viseljék azon madárfajok tollait, melyek pusztítása nem rövidíti meg sem gazdasági, sem egyéb érdekeinket s nem sérti emberi érzületünket. Ezek tollait is meg lehet festeni, alakítani s köztük gyönyörűek vannak, csak úgy mint a konyhára kerülő szárnyasok tollai közt is (vadrécze, fáczán, fajd stb.).
Az okszerű és egészséges madárvédelem azonban nem elégedhetik meg csupán azzal, hogy a madárállomány fogyásának elejét vegye, a meglevőt biztosítsa, hanem feladata az is, hogy azt szaporítsa, számban növeszsze. Ennek elérésére különböző útak-módok és eszközök állanak rendelkezésünkre s a következőkben ezekre akarom terelni az érdeklődést, kiterjeszkedve a madarak általános védelmét illető egyéb foganatos eljárásokra is.
Tartózkodási helyek biztosítása és a fészkelés előmozdítása. A fokozódó gazdasági igények a földet apróra kihasználják; nemcsak azt irtjuk, alakítjuk át, a mi feltétlenül szükséges, hanem sok olyat is eltávolítunk, a mi látszólag közvetetlenül útunkban áll, közvetve azonban sokkal inkább előnyös volna. Helyén való tehát a figyelmeztetés: ne irtsuk ki a bokrokat s egyéb a madaraknak biztonságot kináló sűrűségeket, ha csak igazán lényeges hasznot nem szerzünk vele magunknak. Ha pedig új ültetvényeket, kertet stb. létesítünk, szintén legyünk figyelemmel a madarakra is, s így kettős czélt érünk el. Minthogy kulturánk legérzékenyebben az oduban költő fajokat sujtja, ezek közé pedig a leghasznosabb madarak tartoznak, első sorban ezeknek kell segítséget nyujtani, tartózkodási helyet, fészkelésre alkalmatosságot szerezni. Legczélszerübb tehát a hiányzó természetes odukat mesterségesekkel pótolni. Erre szolgálnak a fészkelő ládikák, melyekkel még az is elérhető, hogy a hasznos rovarevőket oda csalogathatjuk és telepíthetjük, a hol működésükre leginkább szükségünk van. A fészkelő ládikák alkalmazásának azonban csak akkor lesz kellő sikere, ha nem csak úgy gondolomra készítjük s akasztjuk ki, hanem figyelemmel vagyunk a madárfajok szokásaira, tulajdonságaira; szóval egész eljárásunkkal lehetőleg utánoznunk kell a természetet. Tudva, hogy az egyik madár szűknyilású oduban, a másik tágban, az alacsonyan, ez magasan szeret költeni, a fészkelő ládikák is megfelelő alakot és elhelyezést kivánnak.
Minél természetesebbek, egyszerübbek, tartósabbak s nem feltünők, annál jobbak. Ezért nem ajánlatosak a szögezett, még kevésbbé az enyvezett deszkalapocskákból készültek, hanem sokkal inkább a kérgüket tartó fanemekből való törzs- és vastag ágdarabok, melyeket megfelelőleg kivájunk, megfurunk, csavarokkal odaerősített tetővel látunk el. Legjobb, ha a faanyag füzből, tölgyből, hársból, fenyőből, bükkből való s jól kiszáradt. A bejáró lyuk éleit, szögleteit simára leráspolyozzuk, alája valami természetes ágacskát tűzünk, úgy, hogy a vége az oduba legalább 2–3 cm.-nyire benyuljon. A ládika hátára csavarokkal valami lapos léczet erősítünk vagy pedig felül és alul is vasbádog fülecskéket, hogy az csavarokkal vagy dróttal az illető helyen kifüggeszthető legyen. Befesteni, felragasztott mohával vagy kéregdarabkákkal ellátni nem szabad a ládikákat, mert mindez a madárban bizalmatlanságot kelt, azonkívül a moha, kéreg esőben, szélben csakhamar úgyis leválik. Az 49. képen látható egy helyesen készült fészkelő ládika átmetszetben.
49. kép. Fészkelő ládika, átmetszetben.
Ujabban nemezből készült ládikákat is hoztak forgalomba (F. ZELLER-félék), melyeket magam is kipróbáltam. A madarak szivesen megtelepedtek ezekben s olcsóságuk is ajánlatossá tenné őket, csakhogy 2–3 év mulva az idő viszontagságait már annyira megérzik, hogy ujakkal pótolandók; tehát nem elég tartósak. Jobbak az égetett cserépből valók, de legczélszerübbek a természetes törzsdarabokból csináltak, azok, melyeket a C. FRÜHAUF-czég Schleusingenben (Németország) készít és bocsájt áruba.
Mielőtt a különféle madárfajoknak megfelelő fészkelő ládikákat ismertetném, még megjegyzem, hogy úgy kell azokat kiakasztani, hogy a bejáró lyuk mindig keletnek vagy délkeletnek legyen fordítva.
A különböző nagyságú és alakú ládikák fötypusai ezek:
Czinegéknek valók. A szén-, kék- és barátczinegéknek legmegfelelőbb az 50. képen ábrázolt ládika, melyen a bejáró lyuk körülbelül 3–3 1/2 cm.-nyi átmérőjű. Tágabb lyuk azért nem jó, mert másként a verebek csakhamar befészkelődnének. A ládikát 1 1/2–3 m. magasan valamely rézsut. felhajló vastag ág alsó lapjára vagy a törzsre szegezzük, de ne vékony fára vagy ágra, mert így a szél nagyon megmozgathatná, a mit pedig a madarak nem szeretnek. Alkalmazhatjuk azt azonban valami kerti házra, falazatra is lehetőleg nyugalmas, védett ponton, de mindig úgy, hogy a közelben sűrűségek, fák, bokrok is legyenek, mert a czinegék szeretnek azokon tartózkodni, onnét észrevétlenül fészkökhöz szállni és abból kisurranni. A ládika alját erős tüskézettel – melyet dróttal, szögekkel erősítünk meg – macskák és más, hivatlan vendégek látogatása; odaférkőzhetése ellen biztosítani kell. A czinegéknek való fészkelő ládikákon a felszálló ágacska nem éppen szükséges, mert nem szoktak azon üldögélni, hanem mindig egyenesen berepülnek az oduba, vagy ha fészköket elhagyják, kibujván, azonnal a közeli lombokat keresik föl.
E fajta ládikákat kertekben, gyümölcsösökben, erdőszéleken – kivált lombos erdőkben – függeszthetünk ki. Az 51. képen láthatót szintén szeretik a czinegék – különösen a kék czinege – elfoglalni, azért, ha nekik való szűk bejáró lyuk van rajtok, ezekkel is czélt érünk, valamint azzal az eljárással is, melyet az 52. kép tüntet fel. Ez abból áll, hogy találkozó alkalmatlan odukat, kikorhadt faágakat, mesterségesen átalakítunk s fészkelésre alkalmasakká teszünk. Fali lyukakat, repedéseket szintén berendezhetünk így.
50. kép. Czinegéknek való fészkelő ládika kifüggesztve.
51. kép. Czinegéknek való fészkelő ládika. (Más alak).
52. kép. Odvas ág felhasználása fészkelő ládikául.
Seregélynek, csúszkának valók. A már ismertetett ládikák, megfelelőleg nagyobb kiadásban, bővebb, 5–6 cm. átmérőjü bejáróval ezeknek a madaraknak is szolgálatot tehetnek. A seregély kivált az egyenesen állókat foglalja el, a csúszka azonban nem igen válogatós. A seregélynek való ládikák (53. kép) magassága 25–30 cm., belső odva pedig legalább 12–15 cm. átmérőjü legyen. A felszálló fát a seregély szereti, mert rajta szokott üldögélni. Ilyen ládikákat egyenes fatörzsekre, falakra, de mindig jó magasan kell kifüggeszteni, még pedig kertekben, gyümölcsösökben, kevert fájú erdőkben, legelők közelébe eső nagyobb fákra. Arányosan kisebb alakuakba, ha tágabb – tehát 4–5 cm. átmérőjű – bejáró lyukat hagyunk rajtuk, mint a czinegéknek valóknál, néha rozsdafarkúak, nyaktekercsek, légykapók stb. is betelepednek.
Szalakótának, vadgalambnak, rozsda farkúnak, szürke légykapónak valók. (54. kép.) Ezek alakja az előzőleg leirt ládikákétól annyiban tér el, hogy magasságuk szélességükhöz képest nem nagy, vagyis nem oly mélyek, a bejáró lyuk pedig nem köralakú, hanem széles négyszögletű kivágás. Szalakótáknak, vadgalamboknak való ilyen ládikák 20–25 cm. átmérőjű oduval birhatnak, mely legalább 25–30 cm. mély legyen. A rozsdafarkúaknak, szürke légykapóknak szántak ellenben arányosan kisebbek. Nem árt, ha az odu fenekére néhány száraz szálat, podvás fát rakunk. Alkalmazhatjuk őket vén, vastag fák törzsén vagy ágain, meg lehetős magasságban. A szürke légykapó, rozsdafarkúak azonban szeretik elfoglalni a falakra, felfutók közé, kerti házacskákra 2–8 mét. magasan kiszögezetteket is.
53. kép. Seregélynek való fészkelő ládika.
54. kép. Rozsdafarkúnak (Ruticilla), szürkelégykapónak
(Muscicapa grisola) való fészkelő ládika.
A fészkelő ládikák alkalmazását illetőleg még meg kell jegyeznem hogy egy-egy fára egynél többet ne függeszszünk, legföljebb igen nagy, vén fákra kerülhet kettő is, megfelelő távolságban egymástól. Fiatal, szélnek kitett fákat mellőzzünk. Ha bizonyos területen, pl. kertben, gyümölcsösben, több ilyen ládikát teszünk ki, számuk a terület. nagyságával álljon arányban s legyen gondunk, hogy egyik költő pár a másikat ne zavara. Ha ezekre kellőleg nem ügyelünk, csak annak teszszük ki magunkat, hogy némely, egymáshoz túlságosan közel álló, ládikák üresen maradnak. Legczélszerűbb azokat korán lombosodó, sűrű ágú fákra, bokrozatos, csendes helyeken lehetőleg úgy alkalmazni, hogy feltünést ne keltsenek. Fenyőkön, sűrűségekben, befuttatott falakon azonban, nagyobb számban egymáshoz közel függő ládikákkal úgyis szolgálhatunk a madaraknak, hogy alkalmas hálótanyát biztosítunk nekik.
A kifüggesztés legjobb időpontja az ősz vagy kora tavasz, hogy a madarak idejében és eleve megszokják azokat. A már lefoglaltakat azonban, a költés után vagy télen, nem kell többé levenni, kitisztogatni, hanem békében hagyni. Nem árt, ha frissen kitettek fenekére némi régi fészekhez hasonló anyagokat helyezünk s ez által is elejét veszszük a netalán bizalmatlankodó madarak gyanújának.
Szomszédságunkban Ausztriában, Németországban, nemkülönben Dániában, Skandináviában mindenfelé láthatunk fészkelő ládikákat s az ember örömmel nézi azoknál a családi boldogságukat élvező madarak viselkedését. A seregélyek sok helyt egészen háziállatokká lettek s egymás közelében álló csupasz póznákra szögezett ládikákban is felütik tanyájukat. Nálunk e tekintetben, sajnos, alig történik valami, noha nagy ideje volna, hogy e ládikák nálunk is meghonosodjanak. Földbirtokosok, erdőtisztek, tanítók, gazdasági egyesületek jó példával járhatnának elül.
Esetleg a kezdet sikertelensége senkit se riaszszon el további kísérletektől. Lehet ugyanis, hogy a madarak azonnal nem fogják a kinált alkalmatosságot elfoglalni, mert nem szokták még meg. Ha azonban azt látnánk, hogy a ládikák egy évig üresen maradnak, úgy kifüggesztésök helytelenül történt. Én a szőlőmhöz tartozó gyümölcsösben, melyben mintegy 160 gyümölcsfa van, 7 db fészkelő ládikát akasztottam ki – megjegyezvén, hogy az előtt itt soha sem volt ilyen – s hatodnapra mindannyiat elfoglalták a madarak. A házi kertben ugyancsak 15 db-ot alkalmazva, első tavaszszal már mindegyiknek akadt gazdája, noha itt más odukban, fészkelésre alkalmas helyekben sincs hiány. A verebeket azonban, mivel a tágabb bejáróval biró ládikákat bitorolják, rendszeresen riasztgattam s megakadályoztam a fészkelésben.
Bizonyos mértékben a nyíltan fészkelő madárfajok szaporodását is előmozdíthatjuk, ha az utak mentét, partokat, mesgyéket, birtokrészek határait, nemkülönben használhatatlan földdarabokat fákkal, bokrokkal beültetjük, vagy ha ott bokrozat van, azt meghagyjuk. Így a madaraknak általában több tartózkodási helyet, a poszátáknak, fülemilének, vörös begynek s más hasznos fajoknak pedig több fészkelő helyet is szerzünk.
Igen ajánlatos, nemcsak vadtenyésztés, hanem ez utóbbiak szempontjából is, remisek létesítése. Minden határban vannak bizonyos köves, terméketlen, gidres-gödrös helyek – ha csak pár négyzetes méternyi nagyok is – melyeken tüskéken, gazokon, bokrokon kívül más nem nő; hát hagyjuk meg ezeket, sőt ültessünk oda még több kökény, galagonya, fagyal, vörös som s más efféle elsűrűsödő bokrokat, hogy a bozótban a rovarevő madarak kellemes és védett otthont találhassanak. Attól senki se féljen, hogy ezekről a helyekről a dudva és a káros rovarok a szomszédságba és messzebb is elkerülnek. Minél több ott a gyom, a rovar, annál szívesebben járnak oda a madarak, annál inkább megtelepesznek s nemcsak itt lakmároznak a terített asztalon, hanem a környéket is szorgalmasan és hatásosan fogják tisztogatni. Szinte önként kinálkoznak ilyen beültetésre a töltések, árokpartok és a temetők. Különösen ez utóbbi helyen, a béke igazi honában, a madarak is a legnagyobb biztonságot és védelmet találhatnák, ha rendszeresen fásítanák és mint sok helyen, valóságos «sírkertté» alakítanák azokat.
A fásítás, ültetés úgyis sok kivánni valót hagy még hazánkban. Ne féljünk attól a kis árnyéktól, a mit a fakoronák a gabnaföldekre vetnek s ne akadjunk meg azon, hogy gyökereik a tagba nyúlva, a szántást nehezítik.
Kicsi áldozat révén, ha mást nem, annyit mindenesetre nyerünk. hogy a madarakat, ingyen munkástársainkat, oda vonzzuk magunkhoz. A rómaiak jó Vergilius-a nem ok nélkül mondja a gazdát «fösvénynek»; bizony ő valóban az. A madármunkát semmivel sem akarja megfizetni s hála helyett még rossz indulattal van jó barátaival szemben.
Sokan fordultak már hozzám a következő kérdéssel: «nekem van kertem, bokrok, fák is vannak benne, de madár még sincs, pedig menynyire szeretném, ha fészkelnének ott s hallhatnám éneköket; mi ennek az oka?»
Mindig azzal kérdeztem vissza: «van-e a kertben víz, vannak-e bogyótermő bokrok s járnak-e ott macskák?»
A felelet rendesen ez volt: «víz, az nincs; bogyótermő bokrok sem igen vannak; no meg macska, az bizony jár ott elég, mert a háziakat sem lehet elcsukni, meg azután a szomszédságból is átlátogatnak hozzánk». Hát ilyen helyen persze, hogy nem lehet madár!
Víz, legalább valami árokban, kútmedenczében, okvetetlenül kell a madaraknak; bogyós bokrokra a poszáták, rigók – főleg őszszel – szintén reászorulnak; a feltétlen nyugalom, az meg mindehhez még kiválóan kell nekik, a macskák pedig ezt legjobban megzavarják, mert rendszeresen csatangolnak, vadásznak s így elriasztják a netalán megtelepedőket.
Fásítsunk, ültessünk élő sövényeket, s ha már a vén fákat nem türjük, függeszszünk ki fészkelő ládikákat; a hol nincs madár, majd jön, ha lesz neki hová. Az élő sövényeket azután ne nyirjuk Szt. Iván napja táján, hanem csak őszszel vagy tavaszszal, mert a nyári nyeséskor a benne fészkelő madarak költését háborítjuk s számos fészek, tojás, madárfióka semmisül így meg.
Etetőhelyek. Télen mindent beföd a hó fehér takarója, az ágak kopárak, fagyos szél süvít át rajtuk, s ha zuzmarásak, zörögnek, mint a halál csontváza. A gyengébb, nálunk telelő szárnyasok, a czinegék, tengelicz, sármány, ökörszem és mások valami bokor védelmébe húzódnak, gubbasztanak, mert fáznak és éheznek. Még a keményebb szív is meglágyul láttukra s megszánva őket, morzsát vagy szemecskéket hint nekik.
Jó cselekedetet mivel mindenki, a ki ilyen irgalmasságot gyakorol, mert bizony sokan elpusztulnak közülök és nem kicsiny az a szám, melyet a tél mostoha viszonyai, kivált zuzmarás idő, ólmos eső, áldozatul követel.
Minő szép az az ősrégi szokás Norvégiában, hogy karácsonykor minden háztulajdonos egy kéve gabonát czölöpre tűz háza elé – még az is, a ki nem él bőségben – így juttatván élelmet az éhező madaraknak. Senki se csikorogjon, ők se szenvedjenek szükséget a «béke ünnepén». Mindenkor ragyogó példája ez az emberek érzelmeinek!
És mily jól esik, mikor Stiria igazán «nyugalmas» fővárosának várhegyén sétálgatva, minden útfordulónál kis etetőhelyeket láthatunk, nemkülönben ily felirású perselyeket: «Alamizsnát, a madarak számára!»
Itt Gráczban a pintyek, rigók – minden túlzás nélkül – lábaink alatt szaladgálnak, ugrálnak s ha valamelyik padra ereszkedünk, rögtön a támasztóra szállnak s csaknem kézből veszik el a nyujtott eleséget. Ellenben Dél-Tyrolban, Olaszországban? No ott ugyan csodaszámba mehetne efféle.
A Garda-tó környékén töltvén pár napot, ezalatt mindössze két madarat láttam, s ez a kettő is rendkívül vadságot tanusított; közeledtemre nyílgyorsan menekültek, mintha csak ragadozó madarat pillantottak volna meg.
Nem tagadhatjuk, hogy nálunk is találkoznak nemesszívű madárbarátok, kik télen rendesen szórnak az éhezőknek eledelt s így könnyítenek sorsukon. Lennének bár még többen!
Mikor itt erre buzdítok, egyúttal elakarok mondani egyetmást az etetőhelyek berendezéséről is. Ilyeneket csinálhatunk a földön vagy a magasban valami deszkán. Mindkét esetben arra ügyeljünk, hogy a kiválasztott hely széltől védve, lehetőleg délnek essék, napos és biztonságot kináló legyen, azaz legyenek a környékén sűrű fák, bokrok – kivált lombjukat tartók vagy fenyvesek – s macskák, kutyák, emberek ne alkalmatlankodhassanak ott. Továbbá tartsuk szem előtt, hogy micsoda fajokat akarunk etetni. A magasban fákon, bokrokon alkalmazott etető 1–2 méternyire lehet a föld színétől s egy jól megerősített deszkalapból áll, mely fölé – az északi oldalon – rézsutosan zsuptetőcskét készítünk, hogy hó, szél, eső ne érje a deszkát. A szórót közvetetlenül sűrű tüskék, ágak vegyék körül. A deszkalapra azután hinthetünk: tökmagot, ugorkamagot, napraforgómagot, kendermagot, egyes lisztkukaczokat, a szomszéd ágakra pedig megfelezett diót és szalonnadarabkákat tüzdelünk; utóbbiakat finom dróttal is odaerősíthetjük, de ne czérnával, melyben esetleg a madarak fennakadhatnának. A czinegék igen szeretik a zsiros falatokat, mert megmelegíti vérüket. Az ilyen módon berendezett etetőket leginkább czinegék, harkályok, csúszkák, rigók, sármányok, verebek és pintyek szokták látogatni.
A földön többféle módon készíthetünk etetőket. A búbos pacsirtákat, pintyeket, sármányokat stb. legjobb a mezőn, a falvak vagy a városok közelében, erdőszéleken, bokrozatos, gazos pontokon, melyeket a hó nem igen lephet, etetni. Hogy a kiszórt eleséget biztosítsuk, rézsutos tetőzetet is állíthatunk ide, nemkülönben tüskés ágakat (kökény, galagonya) lazán rakásra hordunk s ez alá hintjük az eleséget: kendermagot, ocsút, gabnaszemeket, mákot, repczemagot stb. A földbe azonkívül szárastul mindenféle bogáncsot, magtermő kórókat tüzdelhetünk, vagy ki nem csépelt gabnakalászokat; esetleg egy egész kévét is kitehetünk.
Kertekben, utak mellett szintén etethetjük ily módon téli madarainkat s csinálhatunk – bizonyos távolságban egymástól – több etetőt is.
Kenyeret, burgonyát ne szórjunk az etetőkre, mert a madarak könynyen német betegségbe esnek tőle s elpusztulnak. Ha kavics, homok nincs az etetők környékén, gondoskodni kell erről is, mert a madaraknak az emésztés könnyítésére mindig szükségök van néhány szemernyire.
Minthogy az etetés főidőszaka a tél* s így váratlan nagy havazások, daczára előrelátásunknak, gyakran elboríthatják, vagy a szelek elhordhatják a kihintett eleséget, tehát közel esik a gondolat, mi módon kerüljük meg e rossz oldalokat? s miképpen érjük el mégis, hogy a madarak esetleg hiába ne látogassanak az etetőkhöz?
Megkezdhetjük már őszszel is, legalább helyhez szoktatjuk a madarakat s előre meghizlaljuk, jó erőhöz juttatjuk s így ellenállóbbakká teszszük őket későbbre is.
Kísérletezéseim e téren arra tanítottak, hogy egész napraforgó rózsákat tüzdeljek és erősítsek az etetőhelyet védő ágakra. Így azután, ha a hintést elkapná a szél vagy eltakarná a hó, mégis elég eleség marad ott a napraforgó magvaiban. Újabban KLEINSCHMIDT ajánlja, hogy a napraforgó magvas tányérjait pálczikákra tüzdelve – 2–3 rózsát kis közökben egymás fölé – helyezzük az etetőkhöz s miután azokból a madarak a magvakat kiszedték, hintsünk reájuk kendermagot stb.; a szemek az üres magtokocskákba gurulnak s a szél nem egy könnyen fújhatja el őket. BERLEPSCH pedig a kiszórandó magvakat felolvasztott faggyúba keveri s ezt a keveréket fenyőfák ágaira öntözgeti. A faggyú kihülvén, odatapad az ágakhoz s vele együtt a benne lévő madártáplálék is. Ez igen elmés eljárás, mert módot nyújt nekik – a czinkéknek főleg – hogy a faggyúból is lakmározhassanak. Még nem próbáltam meg, de úgy hiszem e két utóbbi etetési módot egyesítve, s a faggyúval kevert magvakat kitüzdelt napraforgó tányérokra öntve, kiválóan biztosíthatjuk az eleséget. A madarakat a napraforgó mintegy vonzza s ha a tányérok már üresek lettek, de ilyen módon újra eleséget tettünk reájuk – melyet szél el nem vihet s a hó egy könnyen be nem lephet – az éhes madár legelőbb is megint csak a napraforgóra száll s ott megtalálja, a mit keres.*
Hallottam többektől: «Minek etetni, hiszen akkor a madarak a rovarbábokat, petéket nem bántják, mert úgyis van biztos élelmük». Igen ám, csakhogy ha találnak természetes táplálékot, úgy sem jönnek az etetőhöz s ha odajönnek, az szükségüket bizonyítja.
A madarak természetes ellenségei és pusztításuk, a kártékony madarak üldözése. Lényegesen javíthatunk szárnyasaink szaporodási viszonyain természetes ellenségeik megtizedelésével, pusztításával.
E helyen az embert, a ki a madárellenségek közt első sorban volna említendő, számba nem veszem; vele és bűneivel már előbb foglalkoztunk. Itt tehát a különböző állatosztályok madárpusztítóira, még pedig a legveszedelmesebbekre, kivánok figyelmeztetni. Ezek a következők:
Nyest, nyuszt, hermelin, kis menyét, görény, mókus, pelék, melyek a madártojásokat, fiókákat és – a két utóbbit kivéve – az öreg madarakat. is pusztítják, még pedig a földön, mint a fákon, falakon, épületekben. A földöntartózkodó fajokat és fészkeiket, ezek apróságát rabolja a róka és vadmacska is; s mint fészekrombolók bűnösek a borz, valamint a sündisznó és a rovartáplálékuk révén hasznos cziczkányok. Ujabban a hörcsögre is kétségtelenül reábizonyult (Vadászlap, 1885. évf. 333. l.) a fáczántojás tolvajlása. Sőt az ürge is madárellenségnek bizonyult, mint SZÉKELYHIDY V. (Term. Tud. Közl. 1890. 440. l.) irja. Ő ugyanis megfigyelte, hogy Kecskemét vidékén a hamuféreg pusztítására temérdek apró madár telepedett a repczékbe s ott is fészkelt. Mikor ezek fiókái szárnyra szabadultak s kezdtek kiszálldosni a kaszálokra, az ürgék macskaszerű cselvetéssel fogdosták meg őket. A mocsári, vizi madarak tojásait, apró fiókáit ragadozza a vizi poczok. Ugyancsak a vizi és mocsári madarak tojásait kiszívja a vizi sikló s a földön költők tojásait néha a nagyobb csigák emésztik el. A mocsarakban, tavakon fészkelő sirályok és feketenyakú vöcskök (lehet hogy másoknak is) ellensége a piócza is.
Akárhányszor találtam e fajok fészkelő telepén, tojásaikon ülve – úgy a mint költöttek – döglött anyamadarakat, melyek öt-hat – pióczáktól eredő – sebből vérzettek; a sebhelyek a lágyéktájon voltak, a mi bizonyítja, hogy a költő madár testébe észrevétlen furakodtak be s úgy ölték meg; még gyakoribb, hogy az ilyen vizen költő madarak fiókáinak a vérét szívják ki a pióczák.
Egyik legveszedelmesebb ellensége madarainknak a házi macska. Rendes váltókat tartva nap-nap után bekószálja a környéket, kerteket, mezőket s fosztogatja a fészkeket, sőt ügyes fortélyoskodással az öreg madarakat is megejti. A melyik macska reákapott a madárhusra, az többé nem igen, vagy csak szükségből egerész, kószatermészetűvé válik s nem ragaszkodik a házhoz. Mondják, hogy ha a macskák füleit tőben elvágjuk, leszoktathatók a kóborlásról, mert nem türik, hogy füleikbe a harmat és mindenféle szemét belehulljon, inkább otthon maradnak. Erre nézve nincsen tapasztalatom.
A madarak közül, mint más madarak öldöklőit és fészkeinek, tojásainak, fiókáinak megrontóit, azokat sorolhatnám föl, melyeket az előzőkben is többször említettem, általában tehát mindazokat, melyek húst is esznek, kivéve a tisztán halevőket.
Ezek ellen természetesen védekeznünk kell s kártékonyságuk mértéke szerint rendesen vagy alkalmilag pusztítani, tizedelni kell őket. Védekeznünk kell azonban az egyéb, időszakosan, alkalmilag kárt tevők ellen is. Így a gyümölcsevőket, magevőket – melyek néha érzékenyen bántják termesztményeinket, máskor azonban sok hasznot tesznek – a szőlőkben, gyümölcsösökben, kertekben, mezőn, erdőben elég elriasztani, kereplőkkel, madárijesztőkkel, vaklövésekkel megfélemlíteni. Kisebb vetésrészleteket (erdei vetést) legjobb tüskékkel, fenyőágakkal vagy hálóval betakarni. A madárijesztőket – ha sikert akarunk érni – lehetőleg sokszor meg kell változtatni, más és más pontokra tenni, különben a madarak hamarosan megszokják s nem félnek tőlök.
A többi igazán kártékony, ragadozó madarat nem elég riasztani. ezeket már igazán pusztítani is kell, valamint pusztítandók a hasznos madaraknak más állatosztályokból való ellenségei is.
Legsikeresebben a káros állatok és madarak ellen úgy járhatunk el, ha szaporodásukat lehetőleg meggátoljak, fészkeiket elrontjuk. A káros ragadozó madarakat különösen úgy fogjuk megapasztani, ha fészkeiket felkeresve, a tojásain ülő tojót ellőjük. A fészkelés idején kívül azután vadászva járunk utánuk, bagolykunyhóban, dögkunyhóban lesünk reájuk, e mellett azonban fogókészülékekkel, esetleg mérgezéssel is ellenük dolgozunk.
Bagolykunyhó. A ragadozó madaraknak, varjaknak azt a tulajdonságát, hogy a buhú iránt ellenszenvvel viseltetnek, megtámadják, reája csapnak, a vadászok már régtől kihasználják. A buhúval való vadászat rövid foglalatja a következő: Kiválasztunk valami szabad, nyilt térséget, erdei tisztást, honnét messze kilátás esik s a hol a ragadozó madarak gyakrabban megfordulnak. Itt a földben kényelmes gödröt ásatunk s azt csalittetővel úgy födjük be, hogy csak lejáró maradjon, melynek nyilását. rőzsével könnyen elzárhatjuk. A tetőzet elejét kissé fel kell támasztani, hogy elég széles rés maradjon a lövésre. A puskarés előtt – mely lehetőleg észak felé forduljon – 20–25 lépésnyire belül üres, csöves czölöpöt verünk le úgy, hogy a földből kiálló rész 1 1/2 méternyi magas legyen. Ebbe egy T alakú faállást helyezünk, melyre a buhút ültetjük. A keresztfát báránybőrrel boríthatjuk, hogy a bagoly erősebben megkapaszkodhasson. A buhú jobb lábára bőrhurok kerül, ennek végére fémkarika, melyre erős zsineget erősítünk s azt – miután a buhút kiültettük – a T alakú állófán levő fémkarikákon áthuzva, beszolgáltatjuk a kunyhóba. Ezzel a zsineggel szabályozhatjuk a buhút.
Nem messze, pár méternyire tőle, 2–3 nagyobb elszáradt fát ásatunk a földbe s koronájukat annyira megritkítjuk, hogy csak néhány oldal ág maradjon rajtuk, hogy a mutatkozó ragadozó madarak reájuk esetleg felkaphassanak, leereszkedhessenek. Legjobb buhúzásra való idő az ősz és tavasz, s a napszakaszban: délelőtt 7–10 óra és délután 3–5 óra. Kissé szeles. nem igen meleg időjárásban nagyobb sikert érhetünk, mint meleg. szélcsendes időben. A főrésen kívül még a tetőzet oldalain, közepén is hagyhatunk kisebb nyilásokat, hogy több irányba lőhessünk. A buhú az érkező ragadozót szárnyait emelgetve. nyugtalanul mozogva, fejét forgatva «jelzi», sőt ha nagyobb sas közeleg feléje, ledobja magát a földre. De ne csak ilyenkor, hanem a kunyhóban időzésünk alatt mindig legyünk lövésre készen, mert a legtöbb ragadozó csak hirtelen reá vág buhúnkra, hogy azután nyilgyorsan elsurranjon s többé vissza ne térjen. Ujabban kitömött, szárnyukat gépiesen mozgató, buhúkat hoztak forgalomba, de az eleven határozottan jobb.
Dögkunyhó. Hasonlóan készül, mint a bagolykunyhó. Elhelyezésében legyünk tekintettel a ragadozók éjjeli tanyáira, dögterekre is. A kunyhó elé 20–25 lépésnyire elhullott lovat, birkát, marhát stb. teszünk ki, még pedig úgy, hogy keresztben feküdjék; így esetleg a megszálló ragadozók közül könnyebben lőhetünk egy lövésre többet. Mielőtt az este készített kunyhóba lesre ülnénk, hagyjuk pár napig békében, hogy a ragadozók megszokják. Legalkalmasabb idő a lesre a nap fölkeltétől egész 9 vagy 10 óráig délelőtt, esetleg délután 4 órától estig. Minden esetben észrevétlenül, napfölkelte előtt s mindig lövésre készen telepedjünk lesőhelyünkre s ugyanúgy hagyjuk azt el. A hol a sasoknak, kányáknak stb. rendes járásuk van, egész napot is eltölthetünk benne. De türelmetlenkedni nem szabad s egész idő alatt nesztelenül kell viselkednünk, szivarozástól lehetőleg tartózkodnunk. Minthogy messzire nem lövünk, legjobb 6-os és 8-as söréttel tölteni, egyik csőbe akár 10-es is tehető. Nagy ragadozókra csak akkor lőjjünk, ha szemben vagy háttal ülnek s akkor is a fejre czélozzunk. Ne hamarkodjunk az első lövéssel. Mert az első, dögre szálló madár többnyire csak előhirnöke a még ezután leszállóknak. A dögre jár a réti sas, szirti sas, a kányák, holló, szarka, varjak, keselyük.
Mérgezés. Ez egyik leghathatósabb módja a ragadozók irtásának, de sok elővigyázattal jár és kellemetlenségek, sőt szerencsétlenségek okozója is lehet. Ezért csupán hatósági engedélylyel üzhető. Az eljárást a m. k. belügyminister a földmivelésügyi ministerrel egyetértőleg az 1895. évi 23544. sz. körrendelettel határozta meg. Emlős ragadozóknak, valamint ragadozó madaraknak mérgezése leginkább csak elsőrendű vadtenyésztő területeken, fáczánosokon stb. ajánlható. A rendesen használt méreg a strychnin, melyet gelatin vagy viasztokocskában tartunk; kezelésekor bőrkeztyűt huzzunk föl. Legczélszerübb a mérget verebekben, heringben, szardellában vagy tojásban alkalmazva kirakni, még pedig a váltókra, a ragadozók járása táján. A mérget a verébbe, szardellába, heringbe úgy juttatjuk, hogy hasukat felvágjuk, azután a nyilást ismét összenyomjuk; a tojáson pedig lyukat fúrunk s azon át teszszük azt bele, kis pálczikával jól megkeverjük s a lyukat viaszszal ismét betapasztjuk. Mindig vigyázni kell, hogy a méregből a «csali» külsején ne maradjon. Ezt elkerülendő, a strychnint a gelatin- vagy még inkább a viasztokocskával együtt tehetjük a csaliba, úgy, hogy pálczikával a veréb, hering stb. nyelvcsövén letoljuk.
A mérgezésre leginkább hideg, fagyos téli időt válaszszunk. Nagy hidegben a méreg hatása gyengébb s nagyobb ragadozók nem azonnal döglenek meg tőle. Rókának, nyestnek, görénynek legjobban árthatunk a méreggel, de ragadozó madaraknak is. Mindazonáltal, a hol igazán nem szükséges, ne mérgezzünk, mert ez a pusztítási mód veszélyes lehet s ártatlanok – szükséget szenvedő túlnyomólag hasznos ragadozók is kaphatnak a kinálkozó csalin s elpusztulnak.
Fogókészülékek.. Mivel a mérgezés nem mindenütt s nem is minden időben lehetséges, a ragadozókat különböző fogók, csapóvasak felállításával is megapaszthatjuk. Az ellenük való védekezésnek ez a módja körülbelül a legelterjedettebb. Mai nap a fogókészülékek annyira tökéletesbedtek, hogy majd csaknem annyifélék, a hányféle a ragadozó állat. Nem lehet itt czélom mindezeket ismertetni, alkalmazásukat leirni, mert szerkezetök egyszerűségénél fogva, a mint az eszköz kezünkbe kerül, minden csinját-binját úgyis megértjük. Csak néhányra, mint a legajánlatosabbakra hivom fel a figyelmet, megjegyezve, hogy az érdeklődők szükségleteiket legjobban a W. WILLIGER (előbb Weber) ragadozófogók gyárából HAYNAU-ból (Szilézia) szerezhetik be. Jó képes árjegyzéket, az egyes készülékek leirásával, alkalmazási módjával és egyéb utasításokkal együtt ez a gyár mindenkor szivesen küld s így előzőleg tájékozódhatunk. A ki azonban nem akarja e czéget igénybe venni, az némileg a vaskereskedésekben kapható csapóvasakkal is czélt érhet.
Így a közönséges «patkányvassal» igen sikeresen pusztíthatjuk a mocsarak, tavak zsiványait, a tojásrabló barna rétihéját, sőt gémeket is. Ezeket a vasakat sirály- vagy szárcsafészekhez hasonló kis nádkupaczok tetejére teszszük s csalinak esztergályozott, fehérre festett fatojást tüzünk a peczekre. A Velenczei-tavon ilyenformán temérdek «tavi kánya» s gyakran gém is rajta veszt. Utóbbiak nem lábaikkal fogódzanak meg, hanem nyakukkal, a mi csak bizonyítja, hogy a tojásra vágtak s nem esetleg a kupaczra szállva kerültek a vasba. Különben kizárólag e halirtóknak fogására az 55. képen adott «gémvas» szolgál.
55. kép. Gémvas.
A földre kirakott vasakat mindig gazzal, homokkal takarjuk be, úgy, hogy csapán csak a csali lássék. Azonkívül mindig le is erősítsük, hogy a belekerülő ragadozó el ne vihesse. A földön alkalmazható vasak közül sokféle jó oldala van az 56. képen látható «varjúvas»-nak, mely különböző kisebb ragadozók fogására is használható.
56. kép. Varjuvas.
Igen czélszerűek s erdei tisztásokon, nyiltabb helyeken, alacsony vágásokban alkalmazhatók az úgynevezett «karóvasak» . Ezeket 3–5 méter magas czölöpök tetejére rakjuk ki. A czölöpöt ne verjük le fák közelében, hanem mindig ott, a hol a szomszédságban magasabb pont nincsen, hogy az erre tévedő ragadozó madár szinte kénytelen legyen pihenésre e legtöbb kilátást nyujtó helyre szállni. A karóvasakon nincs is csali, c helyett a peczekre valami vastagabb szállófácska van dugva. Ebben leginkább oly ragadozókat foghatunk, melyek szokás szerint határfákra, czölöpökre szoktak felülni. A legközönségesebb karóvas az 57. képen látható. Hogy azonban a vas karjai becsapódva az illető ragadozó madár lábait el ne törjék, kaphatók olyanok is, melyek gummival vannak borítva (58. kép). Ez annyiban czélszerű, hogy a megfogott madarat nem sérti meg s így, ha esetleg hasznos ragadozó, ismét elereszthetjük. Általában akkor is ehhez a vashoz fordulunk, ha a ragadozókat élve, sértetlenül akarjuk megkeríteni, hogy esetleg fogságban tartsuk őket.
57. kép. Karó vas.
58. kép. Karó vas. (Karjai gummival borítva).
59. kép. Pehlow-féle héja kosár.
60. kép. Pekarek-féle héja kosár.
A héját, a szárnyas vadnak ezt a legveszedelmesebb ellenségét, legbiztosabban «héjakosárban» kaphatjuk meg. A 59. kép adja ennek régibb (Pehlow-féle) s a 60. kép újabb, tökéletesbített (Pekarek-féle) szerkezetét.
Ez utóbbinak feltalálója számolt a ragadozó madár ama sajátságával, hogy felülről és oldalvást szokott prédájára csapni. A héjakosár «csalija» élő galamb (lehetőleg fehér-tarka, hogy feltünjék), melyet naponként rendesen megetetünk s ez alkalommal ellenőrizzük a fogást is. A héjakosarat 3 m. magas czölöp tetejére erősítve kell felállítani; a czölöpön néhány lyukat fúrunk, melyekbe keresztfákat dughatunk, hogy a kosárhoz férhessünk. Legjobb helyek, úgy a karóvasaknak, mint a héjakosárnak is, az etetők közelében, fáczánszóróknál kinálkoznak.
Az emlős ragadozók fogására, a különféle vasakon kívül, csapóládák, dróthurkok vagy tőrök is szolgálhatnak. A csapóládák különösen fáczánosban szinte nélkülözhetetlenek. Ezekbe csalit nem szoktak tenni; noha egy-egy heringfejet néha azért sem árt beléjük vetni, mert ennek szagát messziről megszimatolja a közelben lappangó ragadozó s utána megy.
