3. Szaporodás.
3. Szaporodás.
Az állatok életök fentartásáról és biztosításáról megfelelő eszközökkel különféle módon gondoskodnak, de mindig csak korlátolt időn belül, mert utóvégre is a szervezet felmondja a szolgálatot, az egyének elpusztulnak. A természet élete azonban nincsen időhöz kötve, örök. Önmagában folytonosan megújul, elromló részeit pedig folytonosan pótolja.
A szaporodás az, mely ezt lehetségessé teszi, vagyis a szervezetek ama vágya és képessége, hogy saját fajuk fenmaradását biztosítsák és új nemzedéket állítsanak az élet szinpadára.
A legalsóbb rendű állatok, úgy mint a tökéletesek egyformán birják a szaporodásra való ösztönt, valaminthogy egyformán érzik az éhséget és törekesznek biztonság után is. Csak az utak-módok s az erre szolgáló eszközök, melyekkel czéljukat elérik, különbözők.
Az amoeba, egyetlen sejtből álló teste megfeleződik – így szaporodik; a magasabb fokú állatoknál azonban ivari különbségek vannak, vagyis him és nőstény egyének együttesen lehetnek csak új élet megfakasztói s mindegyik a szaporítás feladatának teljesítésére külön eszközökkel rendelkezik.
A madár levegőhöz való alkalmazkodása ezekre a szervekre is reá sütötte bélyegét. Berendezésöknél egyszerűség, anyagmegtakarítás a felötlő.
A madaraknak az emlősökhöz hasonló külső nemi szerveik nincsenek. (Ezeknek némi nyomai csak a strucznál s némely vizi és mocsári madárnál – a himeknél – találhatók.)
A himek heréi párosával magasan a hasüregben, a vesék felső tájan feküsznek s hosszukás tojás- vagy gömbalakúak. Legtöbb madárnak két heréje van, néha a bal fejlődöttebb, mint a jobb. A herék sárgás, fehéres vagy narancssárgás szinűek; nagyságuk a testnagysággal nem mindig arányos, mert a szapora és többnejűségben élő fajoknál túlságosan nagy. A párosodás idejében duzzadt, máskor kicsiny; a verébé például rendesen csak gombostűfejnyi, a költés szakában azután nyulsörétnél is nagyobb. A két magvezető a hugyvezető mellett két oldalt a kloakába torkollik.
A tojók petefészke nem páros, mint az emlősöké, hanem páratlan (kivéve a héját, karvalyt és rétihéját); még pedig a baloldali van kifejlődve, lemez alakjában, melynek harántul ránczolt szabad felszinén mint nyeles bogyócskák fejlődnek a tojás leglényegesebb részei. Párosodás után az egyes szemek tojássárgává fejlődnek, melyet tápláló edényekben bővelkedő burkolat takar. Ha az ilyen fejlődő tojás szike megérik, a burkolat megpattan s a petevezeték nyilásán, az úgynevezett tölcséren át, a petevezetékbe kerül, mely szintén páratlan s a kloakában végződik. A petevezetőben képződik s rakódik a sárgájára a tojás fehérje, a kloáka előtt pedig a tojástartó (vagina) megbővült részében (uterus) a tojás mészhéja.
A kizárólagosan szaporításra való szervek mellett megemlíthetem, hogy a szaporítás ösztönének kielégítésénél néha egyéb segédeszközök is szóba jöhetnek, külső szarú- és bőrképződmények, feltünő szinek stb. melyek rendeltetése a csalogatás, ingerlés. Ilyen a himek dísztollazata, különféle – a párosodás idejében élénkszínű és fejlődöttebb – bibircsek, hókák, tarajok, bütykök, melyek külsejöket tetszetősebbé, feltünőbbé teszik a tojók előtt. A páva fényes szemű farktollai, farkmozgató izmainak fejlettsége – úgy, hogy legyező formában szétterpesztheti mikor a tojónak tetszeleg –, a fajdok szemöldökbibircsei, a szárcsa hókája, a réczék élénkebb színű csőre, mind szorosan összefügg a szaporodás vágyával.
És idetartozik, mint segédeszköz – noha anatomiailag a légcső alkotó része, – az éneklőkészülék is.
Az állatok annyiféle sok osztályában egy sincsen, mely érzelmeit hangokkal oly változatosan s oly tökéletesen és mesterien nyilváníthatná, mint a madarak legtöbbje. Ezt a tehetséget kiválólag a szaporítás vágya és melegsége fejlesztette énekké.
Más állatok is hanggal fejezhetik ki érzelmeiket, vágyaikat s igaz, hogy pl. a bőgő szarvas hatalmas, rengetegeket betöltő hangja megrázó, vadászember fülének felséges zene, de mindezek a hangnyilvánulások messze maradnak a madárdal mögött. A szarvas csak bőg, az oroszlán ordít, az egér czinczog, a kutya ugat, a macska nyávog stb. – – bőgés, ugatás, ordítás, czinczogás, nyávogás és a többi sok állati hang azonban nem szép.
Mennyivel más, igazán az ember szívébe nyilaló a madárének változatossága! Benne az állat érzése zeneileg legtökéletesebben nyilatkozik meg. A mozgás, színezet, alak sokfélesége mellett az éneklés tehetsége az, a mi a madarat mintegy kiemeli környezetéből, a természet egészéből. Akármerre járunk is, legelsőbben a madárének fogja megkapni figyelmünket. Ez az, a mi páratlanul megélénkíti az erdőt, mezőt, tóságokat, házunk táját, mondhatnám az egész föld kerekségét. Semmi sem érinti kedélyünket mélyebben a természet életének nyilvánulásai között, mint éppen a madarak dala, mert bizonyos mértékben öntudatos és így csak annál inkább hatásos. Noha a különböző fajokat bizonyos határozott ének jellemzi, mégis ugyanaz az ének egyénenként és a körülményekhez képest is – a hangszínezetet értve – egészen más lehet. Evvel a tehetségökkel rokonérzelmeket keltenek bennünk s ez emeli őket különösen az igazi művészek közé. Még azoknak a fajoknak is megvan e képességök, melyek szólása tulajdonképpen már nem is ének, hanem csak hangicsálás, csicsergés. Így a veréb csiripelése mindig egyforma hangú és jellemű, de mégis egészen más annak árnyalata, mikor szenvedélyesen udvarol és más, mikor nyugalmasan, megelégedve szól a háztetőn. És ugyanavval a fütyüléssel minő különbözőleg fejezi ki a piroslábu czankó (Totanus totanus) érzéseit! Mily vidám, élénk az a tyű-hűhű, mikor párjának szól s mennyi fájdalom van abban, mikor fiókáit féltve hangoztatja!
Lássuk már most magát az eszközt, melyben a hangok keletkeznek. Ez az éneklőkészülék, mely legtökéletesebb alakjában az éneklők rendjét jellemzi, az alsó gégefejben (syrinx) van, ott, a hol a légcső két ágra szakad. Itt támad a hang; még pedig úgy, hogy a tüdőből kiáramló levegő porczogós gyűrűkön, belső redős hártyák között kénytelen áthatolni. Ez utóbbiak a hangszalagok, melyek velök kapcsolatos izomkészülék segítségével feszülnek és elernyednek, szűkítik vagy tágítják a hangrést s így jön létre a hangnak annyiféle módosulása. Lényegileg tehát nyelves sípkészülékkel van dolgunk. A fujtató a tüdő, az alsó gégefej és a légcső a síp, a hangszalagok a rezgő nyelvek, mélyek a levegőáramot rezgésnek indítják. Izmok nemcsak a hangszalagokat, hanem magát a gégefejet is tágítják és szűkítik. Nevezetesen a légcső egész felületén levő hosszanti izmok szolgálnak erre, melyek működését azután a nyak forgatása, hajlítása is támogatja s hozzájárul a hang változatosságához. Azonkívül a legtöbb madár gégéjének alsó része kiszélesedik, a porczogó gyűrűk e helyen összeforradnak s elcsontosodnak; ezt a részt dobnak nevezzük s bizonyára a hang erősítésére való. Hogy valóságos ének keletkezhessék, ahhoz legalább is 4–6 izompár szükséges; a mely madaraknak csak 2 izompárjok van, azok dallamosan már nem énekelhetnek (ludak, réczék); a galamboknak, szalonkáknak, gémeknek 3 pár énekizmuk van, azért szólásuk is változatosabb; az éneklőknek végre 5, sőt 6 pár ilyen izmuk van.
A legtökéletesebb énekművészek azok, melyek tisztán csengő hangon szólnak s énekük huzamosan gördülő, összefolyó változatos szakaszokból áll s az érzésnek legtisztább zenei kifejezése. Ilyen a fülemile, a poszáták, pacsirta, rigók stb. éneke. Valamivel kevesebb művészi értéke van azután ama madarak énekének, melyek nem változatos szakaszokban s nem is összeolvadóan, huzamosabban szólanak, hanem bizonyos szakaszt, kisebb-nagyobb szünetközöket tartva, folytonosan ismételnek, pl. a pintyek.
Az igazi éneklés fogalma alá vehető még a hangicsálás és csicsergés is, mely azonban zenei szempontból már messze áll a harmonikus dal mögött, mert inkább tagolatlan menetü, a magas és alacsony hangok rendszertelen váltakozása.
A madáréneket általában a természetes alaphangok, főleg a terzek és quintek jellemzik.
Habár az éneklés képességét – az éneklőkészüléket – dalos madaraink születésükkel kapják, s noha az ének sajátossága szerint rendkívül jellemzi a különböző fajokat, mégis még ugyanegy faju madarak éneke sem szakasztott egyforma, hanem egyénenként, vidék szerint is eltérő lehet, csupán jellem szerint azonos. Így pl. azt tapasztaltam, hogy a deliblati homoksivatagunk összes madarainak éneke hasonlíthatatlanul gyarlóbb, kevésbbé dallamos, mint egyebütt. A városok táján élő madarak szintén rosszabbul énekelnek, mint a kulturától érintetlen területeken tartózkodók. Amazok szólása keményebb, nem oly érczes, zengő, mint emezeké. A fiatal madarak is gyengébb énekesek, mint az idősebbek.
A madár a környezet hangjait emlékébe vési, eltanulja s ez megronthatja, feljavíthatja az éneket.
Általában legszorgalmasabb éneklők a forró égöv alatt vannak, a legszebben szólók pedig a mérsékelt övben honosak; a hideg tájakon az ének a színezet egyszerűségével egyenes viszonyban áll. A társas madarak rendszerint rossz énekesek s általában a legkevésbbé szépen szólók; ellenben a szorosan párjukhoz vonzódó, magukban fészkelők a legjobb dalosok. Az ének kiválóan jellemzi a vidéket, sőt az évszakokat is; tavaszszal és nyár elején, mikor a természet munkára ébred, életre kel, legtüzesebb, leghangosabb, télen pedig szinte hiányzik, csak meleg, verőfényes napokon halljuk néha az ökörszem friss dalocskáját. S ez az üde, csengő, gyorsan lejtő, vidám ének illik a sövényhez, a bokrokhoz, csak úgy, mint az égnek emelkedő pacsirta hymnusszerű dala a magasság végtelenségéhez, az erdei pacsirta ábrándos, mélabúsan zengő hangjai a magányhoz, a fülemile bájos, szenvedélyes gyönyörű éneke a liget mosolygó, pezsgő életéhez, a vörösbegy megkapó egyszerű, mélázó, bánatos dala a sötét fenyveshez, a fecske kedélyes csicsergése a házereszhez, a nádi rigó karicsolása a vizek brekegő, rikácsoló hangjaihoz.
Hogy az ének a legszorosabban összefügg a szaporítással, azt alig kell bizonyítanom. Hiszen tapasztalhatjuk, hogy csakis az érett hímek tudnak énekelni s a fiatalok csupán csak hangicsálnak, tanulgatnak mindaddig, míg teljesen nagykorúak nem lesznek s meg nem alapíthatják saját családjokat. Legszebben, legszenvedélyesebben szólnak éppen ezért éneklő madaraink az első költés idejében, gyengébben a második költés szakában, már t. i. azok, a melyek kétszer vagy többször költenek. Költés után az ének elhallgat. Őszszel azonban, főleg enyhe, meleg, napos időben, az első költésből való fiatal hímek kezdenek megszólalni s halkan tanulgatva hangicsálni.
A tojók rendszerint csak egyes szótagokat, rövid versikéket énekelnek, vagyis inkább csak mondanak, mert ezeket a hangnyilvánításokat nem fogjuk igazi éneknek minősíthetni. A süvöltő madár (Pyrrhula pyrrhula) tojója azonban majd csaknem úgy énekel, mint a hím, de evvel nem sokat mondunk, mert ez utóbbi sem tartozik a nagy művészek közé.
Még említenem kell az utánzó énekeseket is. Vannak ugyanis madarak, melyek idegen hangokat, éneket utánoznak, még pedig a legkülönbözőbbeket. Ezek némelyike, mint a kékbegy, mocsári sítke (Acrocephalus palustris), tövisszúró gébics (Lanius collurio) és a geze (Hypolais philomela) kiváló énekes, csakhogy sajátságos énekébe hol a czinegék, fecskék stb. madarak szólásait is belevegyíti. A szajkó macskanyávogásszerű hangjával a síró ölyvet, sőt mint tapasztaltam, a távolban hajtó kutyák nyiffantását és ugatását is utánozza, nem különben a fűrész nyiszergését stb.
Egyéb madárhangok – a mennyiben nem vehetők párszerző éneknek – hivogatás, riasztás, félelem és alkalmi megelégedés kifejezői lehetnek.
Ezek azonban mindig rövid éles vagy érdes, siralmas, kevésbbé dallamos szótagokból állanak s zenei értékük nincsen. A madarak azonban megértik egymást s megérti szavukat az ember is.
A ki hallotta jajgatni a fiókáit féltő madárszülőket, hallotta a szajkó lármás figyelmeztetőjét, a bibicz sirását, vagy az egymást hivogató czinegéket, az épp úgy felfoghatta ezeknek a hangoknak a jelentőségét, mint a szárnyas nép maga.
És ha felfogta, akkor csak úgy mint mikor a holdvilágos éj csöndjében daloló fülemilét, vagy az ághegyen ábrándozva verselgető rigót – abban a forró, szenvedélyes szerelmet, ebben a tavaszt, az ébredő életet. sejtve és érezve – hallja, nem fojthatja magába csodálatát, hanem önkénytelenül be kell vallania, hogy szárnyasainknak valóban tökéletes hangkészülékök, zenei tehetségök is van s érzéseiket, vágyaikat oly híven tudják kifejezni, mint a hogyan egyetlen más élőlény sem a természet nagyszerü csarnokában.
Ismerve a szaporításnál szóba jövő szerveket és működésöket, helyén való lesz magával a költéssel is, – általános képét vázolva – nagyjában megismerkedni.
A legtöbb állatnál s így a madaraknál is, a szaporítás időszakhoz vagy még tüzetesebben szólva, évszakhoz kötött életjelenség.
A madarak életmódja teljesen alkalmazkodott a különböző égövek éghajlati viszonyaihoz s nyilvánulásai azoktól függve szabályosan folynak. A tél a nyugalom és pihenés évszaka. Nem hal meg a természet, csak aluszik; erőket gyüjt, hogy a kikelet felvirradtával frissülten kezdhesse munkáját. Ébredésével felpezseg a régi élet és ez gondoskodik új életről is, mely majdan nyomdokába lép. Az állatvilágban a tavasz a szerelem korszaka. Madaraink is ekkor néznek pár után, udvarolnak és családot alapítanak. Legtöbb madár saját maga készítette fészekben üti fel tanyáját, mindannyi tojás útján szaporodik. Legkorábban azok költenek, melyek tojásaikat sokáig kénytelenek ülni s fiókáik is huzamos ideig a fészekben maradva, gondos nevelést követelnek. A holló, nagyobb sasok kezdik meg nálunk a fészkelést – február havában – mert a keresztcsőrű, mely januárban is költ, kivétel; hiszen ő annyira függ a fenyőmagtápláléktól, hogy ott és akkor gondol családalapításra, a hol és a mikor a viszonyok engedik. Április vége és különösen május a költés java ideje.
A hím (
; tyúkféléknél, túzoknál: kakas; réczéknél: gácsér; ludaknál: gunár) szenvedélye fellobban, pár után néz. A tojó (
; tyúkféléknél: tyúk, általában még: jércze, nőstény) nem igen nyilvánítja, magába zárja érzelmeit, csak nézdel, hogy azután válaszszon. Az udvarlás módja különböző; az éneklők legszebb dalaikat zengik el; a sasok, sirályok gyönyörű repülési mutatványokkal tetszelegnek; a harkály valami száraz fasudár tetején dorombol; a nyaktekercs fejét forgatva, csodálatos fintorgatásokkal akarja megnyerni leendő párja tetszését; a fajdok „dürögnek», mások szárnyukat rezegtetve, sátorozva, ide-oda forgolódva, sőt tánczolva vélik kiérdemelni a családi boldogságot. Még a tulajdonképpen nem is éneklők szavát is sűrűen hallhatjuk ilyenkor, nyugtalanság, elevenség uralkodik a madáréletben.
; tyúkféléknél, túzoknál: kakas; réczéknél: gácsér; ludaknál: gunár) szenvedélye fellobban, pár után néz. A tojó (; tyúkféléknél: tyúk, általában még: jércze, nőstény) nem igen nyilvánítja, magába zárja érzelmeit, csak nézdel, hogy azután válaszszon. Az udvarlás módja különböző; az éneklők legszebb dalaikat zengik el; a sasok, sirályok gyönyörű repülési mutatványokkal tetszelegnek; a harkály valami száraz fasudár tetején dorombol; a nyaktekercs fejét forgatva, csodálatos fintorgatásokkal akarja megnyerni leendő párja tetszését; a fajdok „dürögnek», mások szárnyukat rezegtetve, sátorozva, ide-oda forgolódva, sőt tánczolva vélik kiérdemelni a családi boldogságot. Még a tulajdonképpen nem is éneklők szavát is sűrűen hallhatjuk ilyenkor, nyugtalanság, elevenség uralkodik a madáréletben.
Minthogy a legtöbb madárfajnál több a hím, mint a tojó, s így nem mindegyiknek juthat pár, a párszerzés korántsem könnyű, békés dolog; ellenkezőleg, küzdelembe kerül. Elkeseredett harczoknak, viaskodásoknak lehetünk szemtanui, melyet a vetélytársak egymással folytatnak. Győz pedig a legszebb, legerőteljesebb külsejü, vagy legjobb énekes, szóval a legéletrevalóbb. Így hát megesik, hogy fiatalabb egyének pár nélkül maradnak; ezek és a még nem ivarérettek, minők a sasok s általában a nagyobb madarak közt, melyek csak 2–3 év mulva válnak szaporodásra érettekké, mindig bőven találkoznak, a költés idejében nem ragaszkodnak bizonyos területhez, hanem szabad legényéletet folytatnak, sokan ide-oda csatangolnak, seregekben (vizi és mocsári madarak) kószálnak. Ilyen meddőn maradt egyének: kajtárok.
Miután a párok megtalálták egymást, a szorosan párban – egynejűségben (monogamia) – élők közt igazi, benső viszony fejlődik, sokan (pl. galambok, csókák stb.) csókolódznak, megkapó mozdulatokkal nyilvánítják szerelmüket s oly mintaszerű házasságban élnek, melyre a többi állatosztály közt sem találunk példát. A többnejüségben (polygamia) élők azonban (tyúkok) keleties értelemben fogván föl a családi életet, náluk természetesen nincs meg, ez a melegséges viszony. Egyetlenegy madarunk van, mely, úgy látszik, többférjüségben él s ez: a kakuk.
Elpárzás után az otthonról kell gondoskodni. Madaraink javarésze fészket rak, némelyek azonban megelégesznek a földön kapart sekély mélyedéssel vagy korhadóalju faodvakkal. Vannak – s ezekhez tartozik a madarak túlnyomó többsége – melyek nyíltan s mások, melyek faodvakban, sziklahasadékokban, fali lyukakban, földi lyukakban, tehát rejtve fészkelnek. Egynéhány faj más madarak fészkét erőszakosan bitorolja vagy elhagyott fészkeket foglal el s a kakuk egyáltalán nem rak fészket s nem telepszik más fészekbe sem, hanem tojásait, más madarak gondjaira bizza. Némely fajoknál a hím pusztán kedvtelésből is épít, nem szaporításra szolgáló, meddő fészkeket, pl. az ökörszem.
A legsilányabb fészek éppen csak néhány összerakott növényszálból áll, hogy a tojás szerte ne guruljon (a szerkő [Hydrochelidon] a vizirózsa úszó levelein fészkel így), vagy valami gödröcske kezdetleges kibéleléséből (fogolyfészek); a tökéletes fészkek közt számos más anyag is szerepel, melyek valóságos művészettel vannak összehordva, alakítva. Soknál csodálkozásunkat nem fojthatjuk el s meg kell vallanunk, hogy emberi kéz sem alkothatott volna tökéletesebbet, ha ugyan ilyet egyáltalán utánozni tudna. Hogy minő ügyesség jellemzi általában a madarat, az otthonának elkészítésében tünik leginkább szembe. Még az oduban költők is, melyek fészket alig raknak, mint a harkályok (37. kép), kimutatják tehetségüket, mikor oly szabályos köralakú lyukat vájnak a fatörzsekben, hogy körzővel se lehetne pontosabban kirajzolni. A parti fecske, jégmadár, gyurgyalag pedig hosszú csatornákat váj a meredek partokba s annak kemenczeszerű végében rakja meg silány fészkét.
37. kép. Harkályfészek (átmetszetben).
A fészek építésére használt anyagok leginkább száraz növényi részek: levelek, fűszálak, szalma, széna, moha, barka, ágacskák; azután állati szőrök, gyapjú, toll, pehely, gyapot, pamuk, czérna, sár stb; a fődolog, hogy rossz melegvezetök legyenek.
A sarlós fecske (Cypselus) fészkét néhány száraz növényszálból, tollból építi, melyeket ragadós nyálkájával ragaszt össze, tehát valóságos enyvező: A füsti- és molnárfécskék sárból rakják házi tüzhelyüket (38-ik kép) s csak belül bélelik ki melegen. Ellenben az énekes rigó a fészek csészéjét keni ki sárral, agyaggal, burkolatát azonban növényi részekből csinálja, a fekete rigó már kevesebb földet és sárt használ föl s nem keni ki a fészek csészéjét, legfölebb burkolatába vegyíti e tapasztó anyagokat (39-ik kép). A csuszka (Sitta) bizonyos tekintetben szintén ért a kőmives munkához, a mennyiben a faodvak tág bejárását sárral kitapasztja, annyira megszűkíti, hogy éppen csak bebujhasson rajta. A gerle igen rossz fészekrakó s mindössze néhány ágacskát hord egymásra, oly lazán, hogy az egész fészek átlátszó (40-ik kép). A ragadozók nagyobb ágakat, a nagy sasok és keselyük majdnem karvastagságú dorongokat rétegenként halmoznak egymásra, földdel, gyepdarabokkal, rongyokkal, szőrökkel bélelik ki a nagy alkotmányt s szélét nem ritkán friss lombbal rakják ki. Ők, valamint sok más madár is, rendszerint éveken át megtartják ugyanazt a fészket, legföljebb újra meg újra kitatarozzák; mások ellenben évenként, sőt minden újabb költéskor új fészket építenek.
38. kép. Molnár fecske fészek.
39. kép. Fekete rigó fészek.
40. kép. Gerle fészek.
A legművésziesebb fészket – a mi madaraink közt – a függő czinege készíti (41-ik kép), még pedig fűz- vagy nyárfa barkáiból, melyet farostokkal, háncscsal oly tömötten összesző, mintha csak nemezből alakította volna zacskóalakú s – legtökéletesebb fokon – bejáró csővel ellátott, valami vékony oldalág hegyére kötözött remek lakását. Kosáralakú igen szép fészket épít az aranymálinkó is (42-ik kép), melyet ágvillába háncscsal, fonállal, pókhálóval, csalánrosttal erősít meg. Csinos csészealakú a tengelicz takaros, tisztaságos kis fészke, mely pókhálóval van az ágakhoz kötözve s belül lószőrrel simára kirakva, kikerekítve. Az erdei pinty mohából hengeralakú fészket épít s zuzmóval ékesíti kötözgetik szép, sima csészéjű fészküket, még pedig oly szorosan mintha a nádszálak a fészekburkolaton átnőttek volna. Különösen ügyes építőművész a nádi rigó (44-ik kép); ellenben a fülemüle sitke (Calamodus melanopogon) a fészek burkára kevésbbé ügyel (45-ik kép) s nem rakja azt. oly simára, mint rikácsoló nagyobb atyafia. Sajátságos a szarka ágakból készült, sárral, földdel kibélelt fészke, melyre tüskékből tetőt rak s így védi belsejét. Aránytalan a kis ökörszem és a vízi rigó (46-ik kép) nagy, mohából való fészke, melylyel bizonyos üregeket beépít, hidak, farakások stb. közét kitölti. Nemkülönben nagyon eredeti a vöcsök uszó fészke, mely rothadó vizinövényekből és iszapból készül s trágyadarabhoz, felszakadt zsombékhoz hasonló; hogy a szél, hullám el ne vihesse, többnyire nádszálhoz van fűzve. A fészek táján, birtokolt területrészükön, a párok idegen betolakodót, más madarat nem igen tűrnek meg.
41. kép. Függő czinege fészek.
42. kép. Arany málinkó fészek.
43. kép. Erdei pinty fészek.
44. kép. Nádi rigó fészek.
45. kép. Fülemile sitke (Calamodus melanopogon) fészek.
46. kép. Vizi rigó fészek.
A magukban fészkelő madarakon kívül vannak oly fajok, melyek sok párban együtt költenek, egy egész területrészt közösen lefoglalnak. Ilyen fészek-telepek vagy egyetlen faj fészkeit foglalják magukban vagy pedig többféle fajét s ekkor vegyesek; néha a többféle faj fészkeit összevissza keverve találhatjuk a telepen: ezek a kevert vagy szorosabban vett vegyes-telepek, máskor meg bizonyos fajok egynemű telepei vannak egymásnak tőszomszédságában, a nélkül, hogy összekeverődnének, ezek a szomszédos telepek. Nálunk telepesen fészkelők a vetési varju (Corvus frugilegus) (47-ik kép), a gémek (kivéve a bölömbikát és a poczgémet – Ardea minuta –) a danka vagy kaczagó sirály (Larusridibundus), a szerkők (Hydrochelidon), a gólyatöcs (Himantopus), a csérek (Sterna), a batla (Plegadis), a kárókatonák (Phalacrocorax), a parti fecske (Clivicola riparia), a gyurgyalag (Merops), a sarlós fecske (Micropus apus), helyenként a fekete nyakú vöcsök (Colymbus nigricollis), a veréb, a molnár fecske (Chelidonaria urbica), a gólyák, széki csér (Glareola pratincola) stb. Ez utóbbi arról is nevezetes, hogy több helyen fészket nem rakva, száraz tehén lepényekre tojja tojásait.
47. kép. Vetési varjak fészektelepe. (Közép-Hantoson, Fehérmegyében.)
A madarak kivétel nélkül mészhéju tojást tojva s ezeket kiköltve szaporodnak. A tojás (48. kép) mészhéja. (testa ovi) alatt van a kettős burokhártya, mely azonban a tojás vastagabb végén nem simul a mészhéjhoz, hanem ürességet hagy, ez a légüreg (cavum aëreum). A burokhártya alatt van a tojás fehérje (albumen), s ebben a finom hártyával borított tojás sárgája, (vitellus). Ezen belül van a tojás szike, mely kivülről szemecske alaku fehér foltocska, a szikcsira (cicatricula), alakjában látható. Ebből képződik a madárfióka, mely azután a tojás többi részeiből táplálkozik mindaddig, míg csak ki nem kel. A tojás sárgáját, hogy ide-oda ne mozogjon, mindkét sarkán, a burokhártyáig terjedő, sűrű fehérjéből álló megcsavarodott zsinór (chalaza) tartja. Ezek a zsinórok csakis madártojásban találhatók.
48. kép. A tojás részei. Friss tyúktojás átmetszetben (Marshall).
A tojás alakja sokféle lehet; legjellemzőbbek: a rendes tojás alak, mely ismét lehet rövid (billegető, Motacilla) vagy hosszúkás (szénczinege, Parus major), tömzsi vagy hasas (ökörszem, Troglodytes); körte alak (szalonkák); orsó alak (vöcsök); hengeres (sarlós fecske, Cypselus); gömbölyü (bagoly); gömbölyded (sasok).
A tojás vastagabb vége: a tompája, a vékonyabb: a hegye.
A különböző fajok tojásai nem mindig arányosak az illető madarak nagyságával. A kárókatona aránylag kis tojást tojik, szintúgy a kakuk is; ellenben a mocsári madarak tojásai termetökhöz viszonyítva általában nagyok. Öreg példányok is nagyobbakat tojnak, mint a fiatalok, valamint az első költés tojásai is nagyobbak szoktak lenni, mint a későbbi fészekaljak.
A tojás nagysága,* szintúgy súlya is, az egyes fajok szerint igen jellemző, nemkülönben szine és alakja, és különösen a tojáshéj alkotása. A tojáshéj rendszerint négy, kivételesen öt rétegből áll. A héj külső felülete hol sima, hol többé-kevésbbé lyukacsos, érdes stb., mely sajátságai – szemcsézete – fontosak s egyes családok, nemek, fajok különböztetésében döntő értéküek. A héj felületének simább vagy durvább volta szerint vannak fénytelen és fényes tojások. A két szélsőség egyfelől pl. a mészréteggel borított «meszes kárókatona tojás (ezek héja ötrétegü), s másfelől pl. a harkályok porczellánfényű tojásai. E kettő közt természetesen különböző fokozatok vannak, pl. olaj- vagy zsírfényűek (réczék) stb.
A tojás mérésében követendő eljárást e munka II-ik részében adjuk.
A tojás szinét első pillanatra igen sokfélének gondolhatnánk; alapjában véve azonban az a roppant változatosság csakis a vöröses- vagy sárgásbarna és a kékeszöld szin különböző módosulása. Mert a tojáshéj festőanyaga csak kétféle: az oorhodin és a biliverdin. A tojás lehet egyszinü; vagy az alapszinen: pettyezett fröcscsentett, karczolt, foltozott, stb.
Általában az oduban költők egyszinű, még pedig leginkább fehér, a többiek pedig a környezethez alkalmazkodó szinű tojást raknak. Természetesen kivétel itt is van. Fehér tojást tojnak nemcsak a harkályok, baglyok, jégmadár, gyurgyalag, sarlós fecske, parti fecske, vízi rigó, stb.. hanem a nyiltan fészkelő galambok, a gólya, s a poczgém is. Nem igen alkalmazkodik a környezethez a fákon és bokrokon fészkelő fajok tojása, holott a földön költő madarak – kivált, melyek fészket alig építenek – a talaj szinével annyira egyező tojást szoktak tojni, hogy nehéz megtalálni, a földön észrevenni. Kékes, vagy kékeszöld egyszinű tojást raknak az odukban költők közül: a seregély, kerti rozsdafarkú, hantmadár. örvös- és kormos légykapó; ellenben fehér alapon barnásan vagy vörhenyesen pettyezetteket: a czinkék, csuszka, fakúsz stb. A nyiltan fészkelők közül kékes vagy zöldes egyszinű tojást tojnak: a kárókatona, batla, a gémek; egyszinű olajbarnás, szürkés, agyagsárgás tojást pedig a réczék; szennyes fehéret a vöcskök.
Előfordul, hogy bizonyos fajhoz tartozó tojók tojásai színre eltérők, pl. a tövisszuró gébicsek tojói közt vannak, melyek zöldes, mások, melyek sárgásfehér vagy vörhenyes alapszinű és megfelelően sötétzöldesen, barnásan, vöröses barnán rajzolt tojást raknak; rajzolatjok sajátszerűsége azonban nem változik s jellem szerint egységes.
A tojás száma szintén fajok szerint, sőt némileg egyének szerint is változó, a mennyiben fiatal madarak kevesebbet tojnak, mint az öregek.
A nagy ragadozók többnyire csak 1–2, a kisebbek 2–4, a szerkők, sirályok 2–3–4, a legtöbb énekes 5–6, a czinkék 7–12–15, a tyukok 15–20 tojást szoktak rakni. A tojásoknak az a száma, mely az illető fajra jellemző, s mely egyszerre található valamely fészekben s annyira kotolt, hogy újabb tojást a tojó már nem rakott volna: egy-egy fészekalj.
Némely madarak évenként csak egyszer, mások többször is költenek; utóbbiak első fészekaljában mindig több tojás van, mint a második-, esetleg harmadikban.
A költés ideje «kotolás» vagy «kotlás», a kisebb madaraknál 10–14, a galamboknál 17–19, tyúkoknál körülbelül 21, a gólyánál 24. a réczéknél 24–28, a túzoknál 28, hattyúnál 35 napig is eltart. Legtöbb madárfajnál a tojó üli, «kotolja» tojásait, soknál a hím is részt vesz a költésben, a mennyiben párját felváltja, s míg az élelmet keres magának, addig ő üli a fészket. De vannak madarak, melyeknél a hím egészen átveszi a tojó szerepét. s egyedül költ, míg a tojó alig törődik tojásaival (víztaposó). Sok vízi és mocsári madárnál a nap melege is segíti a tojás megfakadását, s a strucz nappal teljesen arra bizza homokba temetett tojásainak kiköltését.
Azokat a madarakat, melyeknek fiókái kikelésük után azonnal vagy rövid idő mulva elhagyják a fészket: fészekhagyóknak, ellenben azokat, melyek vakon, meztelenül bujnak ki a tojásból s lassanként pelyhesednek, erősödnek, szóval teljes kifejlődésökig a fészekben maradnak: fészeklakóknak nevezzük. Az első csoportba tartoznak a tyúkok, réczék, ludak, vöcskök, buvárok, lilék, szalonkák stb., a másikba a ragadozók, kuszók, éneklők, surranók, gémek, gólyák, batlák, kárókatonák, sirályok. A meztelen fészeklakó fiókákkal szemben a fészekhagyók: pelyhesek. Mikor a fiókáknak nagyobb tollaik kisarjadnak: tokosak, s ha szárnytollaik kifejtődtek s repülni kezdenek: repülősek.
Meleg időjurásban, melegebb égövekben korábban, hűvös időjárásban, hidegebb égövekben későbben fészkelnek a madarak s megfelelőleg rövidebb ideig, vagy tovább tart a költés és a fiókák nevelődése. A kisebb fészeklakó fajok átlag két hét mulva hagyják el a fészket, a harkályok, ragadozó madarak, varjak ellenben hetekig szorulnak anyai gondozásra s nagy későn repülnek ki.
