A RENDSZER.

Teljes szövegű keresés

A RENDSZER.
A madarak megkülönböztetése, rokonságuk szerint való tudományos csoportosítása, áttekinthető osztályozásban: a madártani rendszer.
Mint minden állattani rendszer, ez is lehet mesterséges, mikor bizonyos önkényesen választott jegyek – pl. a madaraknál a csőr alkotása stb. – szerint csoportosítunk; vagy természetes, mikor a tényleg létező rokonságból indulva, a külső és belső jegyek összességét, életmódot, szóval a lehető legtöbb tényezőt tartva szem előtt, hasonlítjuk össze egymással az alakokat.
A természetrajzi rendszer megalapítója, LINNÉ, még keresett, egyes kiválasztott jegyek nyomán osztályozott. Utána azonban mindinkább érezték az önként kinálkozó természetes rendszerezés szükségét és helyességét, de a nehézséget is, melylyel annak megalkotása jár.
Az evoluczió elméletének térfoglalása és megszilárdulása – DARWIN korszakot alkotó működése – óta, a rendszerben is figyelemmel voltak a leszármazásra, az alakok fejlődésére, a mi azután valóságos törzsfák összealkotására vezetett.
Ámde a rendszer és törzsfa nem lehet teljesen azonos. Mert előbbinek keretében a szervezeteket különböztetjük s ennek révén megismertetni törekszünk, míg az utóbbi már eleve feltételezi azok ismeretét, fejlődésök történetét, leszármazását. A rendszer tehát csak előkészítő kulcs a törzsfa megértéséhez. Világos azonban, hogy a kettőnek összeegyeztetése, összhangba hozása az az eszményi czél, melyet a tudomány elénk tűzött; de világos az is, hogy ennek a czélnak elérése folytonos munkát is jelent, a miből önkényt folyik, hogy a rendszer nem lehet végleges, változhatatlan. Ellenkezőleg, kell, hogy az idők folyamában ingadozzék, megmásuljon, a szerint, a mint tudásunk bővül és a szervezetek rokonságára vonatkozó fogalmaink tisztázódnak.
Ezenkívül különböző szempontokból különféle csoportosítás is lehetséges (pl: életmód, tartózkodás stb. szerint), a mi szintén csak a mellett szól, hogy végleges, egyféle rendszer után hiába ábrándozunk.
Az a sokszor – főleg avatatlanok ajakáról – hangzó panasz tehát, hogy a rendszer minduntalan változik s hogy a különböző szerzők gyakran egymástól eltérő rendszerezést követnek, nem jogosult; legföljebb annyiban, a mennyiben világos, hogy a rendszerezőt inkább egyéni hiúság, felületesség, mint komoly tudományosság vezette.
Végérvényes, magában kijegeczesedett rendszer csak úgy volna képzelhető, ha annak megalkotásában mindenkit egyetlen szempont vezérelne, ha ismernők az egykoron élt, de az élet színpadáról már réges régen letünt, nemkülönben a jelenleg is élő szervezetek összességét, továbbá, ha az egyes csoportok kivétel nélkül élesen megkülönböztethetők, egymásba nem folyók s a szervezetek állandók, változhatatlanok volnának. Így azonban minden időben többféle rendszer állhat meg, de a lehető legtökéletesebb is – mint azon időpont tudásának visszatükrözője – éppen a tudomány haladásával megváltozik. Bizonyos időben és ideig tájékoztathat az csupán, azután elavul, mert az ismeretek fejlődésével – ha azoknak tükre kíván maradni – lépést kell tartania.
Magyarország madarainak ismertetésére REICHENOW A. dr. 1889-ben kiadott rendszerét * választottam alapul s csak annyiban változtattam rajta, a mennyiben azt újabb kutatások és nézetek megkívánták. A jelenleg érvényes rendszerek közül azért tartottam meg ezt, mert a mi viszonyaink között ez időszerint a legmegfelelőbb. Egyszerű, könnyen áttekinthető s így kevésbbé szakképzettek is inkább megértik, mint pl. SHARPE rendszerét, mely az egész madárvilágot, az összes jelenleg ismert fajokat, osztályozza s így természetesen sokkal inkább tagolt, fő- és alcsoportokban bővelkedő. A tagoltság, a csoportoknak számos alcsoportra osztása, ebben az esetben legtöbbnyire helyén való is, mert a nagy anyagon csak így igazodhatunk el; de itt, a hol kiválóan gyakorlati czélokat akarunk első sorban szolgálni s csupán egyetlen ország madárvilágát tárgyalni, a könnyű tájékoztatás és világosság helyett ellenkezőleg inkább megzavaró, sőt érthetetlen volna az. Ezért és nem másért mellőztem tehát SHARPE rendszerezését.
Dr. A. REICHENOW: Syslematisches Verzeichniss der Vögel Deutschlands und des angranzenden Mittel-Europas. – Berlin, 1889.
Rendszerünkben a csoportok ím ezek:
Rendek (Ordines).
Családok (Familić).
Alcsaládok (Subfamilić).
Nemek (Genera).
Fajok (Species).
Fajták vagy alfajok (Subspecies.)
Általában azt mondhatjuk, hogy a felsőbb csoportokban inkább belső vagyis anatomiai jegyek mértékadók, mert aránylag legkevésbbé ingadozók, az alsóbb csoportokban ellenben a külsők. Kivétel azonban e tekintetben is van.
Nem nehéz átlátni, hogy a csoportok jelölése bizonyos mértékben csak képzeleti. Ha az egész természet szervesen összefüggő egység, akkor élesen határolt, körülirható csoportokat nem alkothat. Tehát azok nevei is csupán csak mint fogalmak állandók, melyekre az emberi értelem könnyebb tájékozódhatás szükségéből szorul, terjedelmök azonban az idők folyásában változó. Ezért értelmezésök sem könnyű s inkább csak szokásos módon történik, a nélkül, hogy mindenkit teljesen kielégíthetne.
Közkeletű meghatározás szerint: bizonyos számú rokonjegyű faj összegét a nem, bizonyos számú rokonjegyű nem összegét a család s bizonyos számú rokoncsalád összegét a rend foglalja magában.
Ha e főcsoportok keretén belül a rokonság kisebb vagy nagyobb foka szerint is osztályozunk, akkor ezeket az alcsoportokat, a megfelelő főcsoportnak alárendve: alrendeknek (subordines), alcsaládoknak (subfamilić), alnemeknek (subgenera), alfajoknak vagy fajtáknak (subspecies) nevezzük.
Ha már a nagyobb csoportok meghatározása is nehéz, még nehezebb a faj és fajta fogalmát értelmezni.
LINNÉ ismeretes tétele: Species tot numeramus quot diversae formae in principio sunt creatae (Philos. bot. 157. §.), vagyis annyi faj van, a hány különböző alak teremtetett, CUVIER felfogásában így módosult: a faj mindazon egyének foglalatja, melyek közös származásuak s szülőikhez épp annyira hasonlítanak, mint egymáshoz.
Ő is – LINNÉ nyomdokán – a fajok állandóságát hiszi még s azért felfogása ma már meg nem állhat; sőt abban a tekintetben is hiányos, hogy nincsen benne az utódok szaporodás-képességének hangsulyozása.
Később a faj fogalma így módosult: egy fajhoz tartoznak azok az egyének, melyek közös szülőktől származva, termékenyen szaporodhatnak, s fejlődésük folyamában maguk és ivadékaik törzsszülőikhez, őseikhez hasonlókká válnak.
Újabb értelmezés szerint pedig: a faj az egyforma s az utódok túlnyomó többségében az egyforma jegyeket huzamosabb időn át öröklő, bizonyos elterjedési körrel biró egyének foglalatja.
De vajjon megnyugodhatunk-e ebben a meghatározásban?
Hiszen ha csakugyan el volna döntve a faj fogalma, nem találkoznánk annyi különböző felfogással, mely a rendszerekben, a fajok felsorolása tekintetében oly eltérően nyilvánul. Miért különböztet hát meg az egyik szerző némely nemben kevesebb, a másik ugyanabban sokkal több fajt?
A felelet nem lehet más, mint: azért, mert a faj terjedelmével nem vagyunk tisztában. Számos faj élesen nem határolható, mivel a faji jegyek alaki tulajdonságokban gyökereznek, melyek mennyiségileg és milyenségileg is roppant változók, ingadozók. A faj fogalma tehát merőben értelmünk alanyi felfogásából ered s mint ilyen a természeti testeknek a logikai alárendeltség törvényei szerint való osztályozásában az egységet alkotja.
Csupán csak logikai szempontból alapulhat a faj fogalma lényeges, állandó jegyeken s csupán csak így képzelhető a faj változhatatlannak és önmagában határoltnak. A valóságban azonban nincsenek állandó jegyek, legkevésbbé olyan konkret fogalomban, minő a természetrajzi faj. Leghelyesebb tehát, ha a fajt, mint a rendszer egységét, önkényes feltevéseken és közkeletű, szokásos nézeteken alapuló fogalomnak tartjuk. A czélszerűség útján haladunk tehát, mikor különböző szempontok, egyéni nézet, a megfigyelés anyagának kisebb vagy nagyobb mennyisége, a kor tudományos színvonala szerint megfelelően a határozatlan számú fajokat oly – bizonyos időn belül állandó – egységeknek tekintjük, melyekből szemlélődésünk, mintegy sarkpontokból, kiindulhat s nem vitatkozunk azon, vajjon felállításuk jogos-e vagy jogosulatlan.
Jelenleg a természetrajz művelői, a faj felfogása tekintetében, két táborra szakadnak: azokra, kik minden felismerhető alakot, mely némileg állandó és megkülönböztethető, fajnak tartanak; és azokra, kik a faj alatt mindazokat az alakokat értik, melyeket átmenetek csatolnak egymáshoz. Előbbiek sok, de nem jól körülírt fajt ismernek el, utóbbiak ellenben kevesebb fajt állítanak föl, de jobban határoltakat, noha számos alakkal bővelkedőt; vagyis ők a faj körében több alakkört egyesítenek, melyeket a fajnak alárendelve, külön is szemügyre vehetünk és feltüntethetünk. Ezek a kisebb alakkörök az alfajok vagy fajták.
A fajták kérdése legújabb időben az ornithologiában is állandóan napirenden van s egyike azoknak, mely nagy, még eldöntetlen vitákat eredményezett. E hely nem arra való, hogy e vitatkozásba akár helyeslőleg, akár elitélőleg beleavatkozzam; de kötelességem kivonni belőle azokat a tanulságokat, melyeket felszínre vetett.
Ha elfogadjuk a fajok változandóságáról szóló tant, úgy a fajták fogalmát is megérthetjük. Nem akarunk a rendszer alapegységén – gyakorlati okokból – rést ütni, csupán figyelmeztetni, a faj elemeinek, az egyéneknek változandóságára s azokra az alaksorozatokra, melyek a faj keretén belől rokonszabású, közelebb álló egyéneket foglalnak össze, s mint kidomborodó, előre- vagy visszafejlődő csoportok, bizonyos ideig állandóknak lenni látszanak,
Nem terjeszkedhetem ki itt az egyének változandósága okainak (közvetett és közvetlen alkalmazkodás, elsajátított és öröklött tulajdonságok stb.) magyarázatára, csak erősítem, hogy hatásuk szemünk láttára a szervezetek egész vonalán érvényesül. Hiszen a tenyésztés egész mivoltában bizonyítja ezt s a «mesterséges fajták» éppen az egyének változandóságának eredményei. A mit az ember tudatosan cselekszik, azt a természet önmagától elvégzi. Éghajlat, táplálék, szóval a külső viszonyok változásához többé vagy kevésbbé illeszkedniök kell a szervezeteknek, mert a lét harczában helyöket csak így állhatják meg.
Mi a rendszerben az egyének esetlegesnek, szabálytalannak látszó változatait (varietas) nem vehetjük ugyan figyelembe, de igenis a rendes változatokat. Ezek között azokat a sorozatokat, melyek bizonyos területhez kötve vannak, földrajzi változatok vagy éghajlati változatoknak nevezzük. Így látjuk, hogy az örvösrigók (Turdus torquatus) Észak-Európában némileg mind eltérnek a Közép-Európa havasain tartózkodók egyéneitől, vagy hogy a zsezsék (Cannabina linaria) Grönlandban, Angliában, Norvégiában, Szibériában, bizonyos jegyekben különböznek egymástól. Különösen kirivó ez a különbség ott, a hol ez egyének elterjedési körének szélső határai vannak, ellenkezőleg e határok érintkezésénél, átmeneti, közszólás szerint «nem typikus alakok fordulnak elő, melyek meghatározása nehéz. Vannak azonban fajták, melyek bizonyos területen egymással keveredetten fordulnak elő s mégis több typushoz tartoznak.
Következetlenség volna a fajtákat mellőzve, egyszerűen semmibe sem venni; tagadhatatlanul léteznek, tehát a rendszerben is bizonyos alárendelt helyet követelnek.
BREHM KER. LAJOS (a «Thierleben» szerzőjének atyja) volt az első ornithologus, ki korát megelőzve, a madárfajok változatait figyelemre méltatta. Csakhogy ő nem éppen a bizonyos faj körében felötlő alcsoportokat irta le, hanem ezek mellett az átmeneti alakokat is. Sok esetben tehát az, a mit ő fajtának tartott, a mi felfogásunk szerint nem az. SCHLEGEL szintén tekintettel volt a fajtákra s a rendszerbe is helyet szorított nekik.
Az újabb ornithologusok a fajtát háromféleképen fogják fel.
A legtöbben, az amerikaiak példájára, azt a felfogást vallják, a mit előzőleg már kifejtettem s mely szabatosan így fejezhető ki: a fajták vagy alfajok (subspecies) a faj körében azok az alakok, melyek most még nem fajok s melyek közt átmenetek vannak.
Mások szerint: a fajta bizonyos faj átmeneti alakokkal összekapcsolt egyénsorozatának két szélsősége; határozottabban szólva: vannak fajok, melyek több alakkörből állanak, ezeknek az alakköröknek szélső typusai a fajták. Nem képzelhető tehát faj, melynek csak egy fajtája volna (kettő a legkevesebb, tudniillik a typikus és a másik). Lényegesen ellenkezik e két előbbi nézettel BERLEPSCH gróf és KLEINSCHMIDT felfogása. Szerintök a fajták a fajhoz nem állanak alá-, hanem mellérendelt viszonyban; tehát nem is annyira alfajok (subspecies), mint inkább mellékfajok (conspecies). Ők az alakok minden felismerhető körét fajnak tekintik, hogy azonban azokat a rendszer egészében mindenki könnyen emlékezetben tarthassa, a nehezen felismerhető alakköröket egyszerűen mellőzik, illetőleg mintegy tartalékba helyezik a subtilis különbségek vizsgálatától vissza nem riadó kutatók számára.
Hogy a természetes fajtát vagy alfajt a mesterségessel szemben megkülönböztessük, az utóbbit válfajnak nevezhetjük.
A változatot (variatio) pedig gyűjtő fogalomnak tekinthetjük, melybe az egyének különböző eltérései (a rendestől eltérő rajzolat, nem pathologiai okokból származó szineltérés) foghatók.
A csőr és végtagok eltorzulásában szenvedő példányok – a torzok – azonban nem tartoznak ide. Valamint a két különböző faj párzásából eredő korcsok sem.*
Ha ilyen egyéneket rövidítve jelölünk, a név után kiteszszük: torz = difform. (legnagyobb fokon monstruozitas). A korcs – hybrid., s a két szülő neve közé X jelet irunk pl. siketfajd X nyirfajd = középfajd; az első név mindig a hím ivart, a második a tojót jelenti,
Kiválóan fontos a rendszerben az elnevezések (nomenclatura) kérdése is. Mert úgy, a mint az változik, megmásulnak a csoportok nevei is; sőt a tapasztalat azt mondja, hogy ezek folytonos ingadozása, ujakkal való helyettesítése még a rendszerénél is nagyobb. Gyakran egy és ugyanabban a rendszerben különböző szerzők más és más nevekkel jelölik a csoportokat s legkivált a fajokat. E téren az egyéni hiúság határozottan sok zavart okozott s az önkénynek meg nem bocsájtható szabadságát szülte. Ez a szertelenség termette azután azokat a kétértelműségeket, melyeket alig-alig lehet kiküszöbölni. Csak egy pár példát említek. A szarka tudományos neve egyik szerzőnél: Corvus pica, a másiknál: Corvus rustica, ismét másoknál: Pica caudata, Pica europaea, Pica vulgaris stb. Ez ugyan még nem volna baj, mert e nevek mindegyike csakis a szarkára vonatkozik; mindössze csak nehézséget okoz s rokonnevekkel (synonyma) megterheli emlékezetünket. Vannak azonban esetek, mikor egy és ugyanazon névvel különböző szerzők különböző fajokat jelölnek, például a nádi rigót egyik Acrocephalus arundinaceusnak hivja, a másik ellenben ezt a nevet a cserregő nádi poszátára (Acrocephalus streperus) érti, mert:
Nádi rigó – Acrocephalus turdoides (MEYER) = Acrocephalus arundinaceus (LINNÉ).
Cserregő nádi poszáta – Acrocephalus streperus (VIEILLOT) = Acrocephalus arundinaceus (GMELIN).
A zavar tehát könnyen előállhat, különösen ha a szerző nevét nem teszszük ki a faji név után.
Azt fölösleges említenem, hogy a rendszerben csupán a fajokat szoktuk két névvel – nemi és faji névvel – jelölni.
Minthogy a rendszer változásával az elnevezések is változnak, elkerülhetetlen zűrzavar, bonyodalom támadhat. E megtévesztő ingatagságnak csak úgy lehet elejét venni, ha a faji neveket állandósítjuk. Ez az irányzat hódított tért a Budapesten tartott II. nemzetközi ornithologiai kongresszuson is, mely a nomenklatura tekintetében nevezetes szabályzatot alkotott.* Elég legyen itt azokra utalni. De meg akarom említeni egyik főfontosságú szakaszát, mely kimondja: hogy faji névül azt kell használni, a melyen az illető fajt valamelyik szerző legelőször félreismerhetetlenül leirta vagy lefestette (lex prioritatis). Kéziratban maradt leirások, névadások figyelembe nem vehetők (ilyen név «nomen nudum»). A kiindulás pedig LINNÉ: «Systema naturć» czímű művének 1758-ban megjelent X. kiadásától számítandó, mert ebben használta először következetesen a kétnevű nomenklaturát.* Későbbi szerzők faji nevei, ha azok következetesen nem alkalmazták a kettős elnevezéseket, például BRISSON, nem érvényesek, nemi neveik azonban igen.
II. nemzetk. ornith. kongr. «Főjelentései» I. köt. 183–190. l.
Az angolok az 1766-iki azaz XII. kiadást fogadják el kiindulásul.
Az elsőbbség eme törvénye, még akkor sem tűr kivételt, ha a nemi és faji név egymással megegyezik pl. Grus grus = darú, Pica pica = szarka. Némileg rossz hangzású nevek kedvéért nem szabad e fontos elvet feláldozni, mert csak az ahhoz való legridegebb ragaszkodás fogja végre valahára a gomba módra szaporodó synonymák tenyészetét elölni s kétértelműségeknek elejét venni. Ha a jövőben rendszertani nézetek fejlődése, ismereteink gyarapodása a divó rendszerek helyébe ujakat állít s a fajok esetleg más nemi nevet kapnak is, az elsőbbség törvényén alapuló faji nevet ez a változás mindig érintetlenül fogja hagyni.
Még egy pár szóval említenem kell a fajták elnevezése módját. SCHLEGEL (1844) volt az első, a ki ezeket az alakköröket három néven nevezte, vagyis a nemi és faji névhez harmadikul a fajtának nevét függesztette. Így járnak el az amerikaiak és általában az ornithologusok túlnyomó többsége is. Az angolok közül azonban néhányan nem akarják befogadni a hármas neveket, helyettük inkább több nemet állítanak föl s minden alakkört kettős néven iktatnak a rendszerbe; vagyis például a hol rendesen egyetlen nemről beszélünk, melynek fajai fajtákat ölelnek föl, ott ők annyi nemet csinálnak, a hány a faj, s annyi fajt, a hány a fajta.
Ebben a könyvben – a mennyire megállapítható volt – minden madárfajnak legrégibb tudományos faji nevét használtam s a fajtákat három névvel láttam el. A magyar elnevezések tekintetében pedig azokat az elveket követtem, melyeken – mint a «Megnyitómban» említettem – a Magyar Ornithologiai Központ kiadásában megjelent névjegyzék «Nomenclator avium regni Hungarić» (Budapest, 1898) alapult.
A tudományos név után szereplő betűjelzés annak a szerzőnek rövidített neve, a ki azt a fajt ezen a néven először leirta; *odatettem az évszámot is, a mikor leirása, névadása kelt. Ezt pedig azért irtam ki, hogy esetleg találkozó régibb nevekre figyelmeztessek. A leggyakrabban szereplő szerzők nevei és azok rövidített jelzései a következők:
Ha a szerző nevének betűjelzése zárójel ( ) közé van téve, az azt jelenti, hogy a faji név más nemi névvel szerepel s nem avval, melyet az illető használt.
Aud. – Audubon.
Bechst. – Bechstein.
Blas. – Blasius.
Bodd. – Boddaert.
Bonn. – Bonnatterre.
Bp.–Bonaparte.
Brhm. – Brehm.
Briss. – Brisson.
Brünn. – Brünnich.
Cab. – Cabanis.
Cass. – Cassin.
Coll. – Collett.
Cuv. – Cuvier.
Daud. – Daudin.
Desf. – Desfontaine.
Desm. – Desmarest.
Ehr. – Ehrenberg.
Ehm. – Ehmcke.
Eversm. – Eversmann.
Eyt. – Eyton.
Feld. – Feldegg.
Flem. – Flemming.
Forst. – Forster.
Gamb. – Gambell.
Geoffr. – Geoffroy.
Glog. – Gloger.
Gm. – Gmelin.
Güld. – Güldenstein.
Hartl. – Hartlaub.
Hasselqu. – Hasselquist.
Heugl. – Heuglin.
Herm. – Hermann.
Hodgs. – Hodgson.
Hom. – Homeyer.
Horsf. – Horsfield.
Humb. – Humboldt.
Jard. – Jardine.
Jerd. – Jerdon.
Ill. – Illiger.
Keys. – Keyserling.
L. – Linné.
Lac – Lacépčde.
Lafr. – Lafresnaye.
Lath. – Latham.
Leisl. – Leisler.
Less. – Lesson.
Macg. – Macgillivray.
Mad. – Madarász.
Menzb. – Menzbier.
M. – Meyer.
Mich. – Michahelles.
Möhr. – Möhring.
Mont. – Montagu.
Müll. – Müller (Statius).
Naum. – Naumann.
Pall. – Pallas.
Praž. – Pražák.
Payr. – Payrendeaux.
Pelz. – Pelzeln.
Penn. – Pennant.
Pet. – Petényi.
Przw. – Przewalski.
Rad. – Radde.
Rehb. – Reichenbach.
Rchw. – Reichenow.
Reinh. – Reinhardt.
Rich. – Richardson.
Rüpp. – Rüppell.
Salv. – Salvin.
Salvad. – Salvadori.
Sav. – Savigny.
Schleg. – Schlegel.
Sclat. – Sclater.
Scop. – Scopoli.
Sharp. – Sharpe.
Sparrm. – Sparrmann.
Steph. – Stephens.
Stejn. – Stejneger.
Strickl. – Strickland.
Sund. – Sundevall.
Swinh. – Swinhoe.
Swain. – Swainson.
Temm. – Temminck.
Verr. – Verreaux.
Viell. – Vieillot.
Wagl. – Wagler.
Wall. – Wallace.
Wils. – Wilson.
W. – Wolf.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages