A FAKÓKESELYÜ. Gyps fulvus (GM.) 1788.
A FAKÓKESELYÜ.
Gyps fulvus (GM.) 1788.
Gyps fulvus (GM.) 1788.
[Vultur fulvus GM. – V. vulgaris SAV. – V. persicus PALL. – V. albicollis LINDERM.]
Népies nevei: szőke-, fehérfejű-, meztelennyakú-, kopaszfejű-, fehérnyakú-, pelyhesnyakú-, gyapjasnyakú keselyü; grifmadár.
Jegyei: valamivel kisebb, mint a barátkeselyü; fejét és nyakát fehér gyapjas pehely borítja; a nyak tövéből foszlott, keskeny fehéres és rozsdás tollpamat omlik a hátra; egyébként főszíne világos rozsdabarna, helyenként rozsdásszürke, világosabb szárfoltokkal; az evezők és fark fekete; a csőr sárgásszürke, kampója felé sötétedő, viaszhártyája sárga; lábai ólomszürkék; szeme ezüstszürke. A fiatalok általában sötétebb rozsdaszínűek, nyakuk tollcsomója – mely az öregeknél idővel túlnyomóan gyapjas, fehér – rozsdásabb. (Csontváza I. köt. VI. tábla.)
Mértéke: H. 102–108; Sz. 72–75; F. 30–32; L. 10–11,7; Cs. 8,4–9,5 cm.
Európa déli tartományaiban, így Spanyolországban,* a Balkán félszigeten, Kis-Ázsiában, Északkeleti-Afrikában honos, de egyesek vagy kisebb társaságok néha fellátogatnak északibb vidékekre is, sőt mint vendéget Angolországban is észlelték már. Hazánkban csak a délibb részeken költ. Erdélyben ritkább mint az előbbi faj, úgy Szlavóniában is; de a Vaskapu táján, Mehádiánál gyakoribb. Tartózkodási helyekül sziklás vidéket választ nem a tiszta erdőt, mint a barátkeselyü. Csatangolóbb természetű is annál. Kitartó reptű s ezért nem sok fáradságába kerül messzebb helyekre látogatni. Mint a keselyük általában, oda huzódik, hol valami vész vagy csapás tizedeli a barmokat s gyakran talál dögre. Igy a deliblati nagy homoksivatagon (Temesm.), hol rengeteg számú birka, ló és egyéb jószág élősködik, de a hol a kolumbácsi legyek naponként több darabot holttá gyötörnek, rendes vendég. Erdélyben, Petrozsény táján, ismerkedtem ugyan meg e hatalmas madárral, de szorosabb viszonyba mégis csak a magyar Szaharán» kerültem vele. ALMÁSY GYÖRGY barátommal megtett aldunai kirándulásunkon ugyanis a sivatag homokjában dögkunyhót készíttettünk s lestük a nap-nap után itt lakmározó dögészeket. Igaz, hogy nem túlságos szerencsével, a mi azonban nem a mi kitartásunk lanyhaságán mult. Mert álló egy hétig hajnali 5 órától délután 4-ig ültünk az alig három négyzetes méter nagyságú földi vaczok fülledt levegőjében, izzadtunk a hőségben homokba hűtött savanyúvizes bor és szardinák mellett de áztunk is egy egész napon át, majd meg küzködtünk a «homokfuvással», mely csak olyan, mint mikor a szél a havat hordja s mindent betemet. Egy izben a szónak valóságos értelmében úgy ástuk ki magunkat a homok alól. S mindehhez örökös harczban voltunk a kolumbácsi legyek ezreivel, melyekhez a réczelesek szunyogcsapása kellemes szórakozás, mert e parányi légy nemcsak a meztelen testrészekre száll rajszerűen, hanem a legkisebb nyilásokon át bemászik a ruhák alá s észrevétlenül támad elevenségünkre. Csipése is fájdalmas daganatokat okoz s égetőbb mint a szúnyog tőrszurása. Azt meg nem is említem, hogy az egész hét alatt orrunkba fujta a szellő a kunyhó előtt 25 lépésnyire heverő, rothadó dögló, meg egy dögkutya bűzét. Ily kellemes körülmények közt megérdemeltünk volna több látványosságot, de a sors ellenünk fordult. Három lovunkat, meg a kutyát felfalták a keselyük s mindig éppen akkor tartották a lakomát, mikor 2–3 napi egyhuzamban való lesés után 1 napi pihenést szántunk idegeinknek! A legkevesebb 23, a legtöbb 40 darab keselyü volt, mely kitett dögünket meglátogatta. Emberünk, ki felváltott a lesben, alig pár lépésnyire gyönyörködhetett bennök. Nem is igen féltek tőle, mert telezabáltan, ellustulva emésztettek terített asztaluk körül s nehezen kaptak szárnyra. Ő beszélte, hogy a frissen kifektetett lovat egy óra alatt anynyira elköltötték, hogy a puszta csontvázon kívül semmi sem maradt belőle. Egy izben leshelyünkre indulva, szembe jöttek a keselyük – barát- és fakókeselyü vegyest – már a dög lótól. Valami gyönyörű őket a magas levegőégben látni! Sokkal fenségesebb, méltóságteljesebb az ő szárnyalásuk mint a sasoké; csak közelben és ülve nemtelenebbek, a lég igazi daliáinál. Szárnyukat vitorlaként eleresztve, mozgás nélkül csak úsznak, lebegnek, miközben alakjuk hosszú négyszöget mutat, de az evezőtollak egyenként, mint a szétterpesztett ujjak, annak oldalaiból kiállnak. Egy-egy hullámzás, fordulat s kiérnek a látás határából, épp úgy, mint a tiszta légben egyszerre csak hirtelen megjelennek, akár valami fekete pontocska a mérhetetlen magasságban s a következő perczben lecsavarodnak annyira, hogy golyólövéssel majdnem elérhetnénk. Megpróbáltatásunk utolsó napjaiban végre sikerült egy darabot elejtenem s néhány más darabot is megfigyelni. Egyik a dögtől valami 200 lépésnyire álló csonka fatörzsre szállott, fejét behúzta s olyféle pihenőt tartott, mint mikor valami jó ebéd után zsölyébe sülyedve élvezzük pipánkat. Két óránál tovább úgyszólván teljesen mozdulatlanul ült; semmibe se vette, hogy két varju, később meg egy szarka rossz szemmel nézi s szemtelenül ingerli, sőt csipkedi. Láttam azután kocsiútunk mellett is – déltájban – a legelő jószág közt fekvő dögön megszállva, mely nagy távolból tett lövéseinkre kereket oldott ugyan, de pár száz lépésnyire bizalmasan ismét leereszkedett a nyáj közé.
Némelyek az itt előforduló s Görögországban is található, világoshátú példányokat külön fajtának: Gyps fulvus occidentalis SCHLEG. veszik.
A fakókeselyü fára igen ritkán fészkel, inkább sziklafalak magasan fekvő, nehezen elérhető oduiban, repedéseiben üti fel tanyáját, s február végén, márczius elején költ. Ágakból készült fészkét szőrökkel, mohával kibéleli. Egy, igen ritkán két piszkos mészfehér, rendes alakú tojást tojik, melyet a tojó 5–6 hétig ül.
Tojásmérték: H. 85–98; Sz. 67–72 mm.
Mint társaságot kedvelő madár, többnyire nem magában végzi a szaporítás munkáját, hanem az alkalmas sziklafalazatokon több pár szokott megtelepedni. Hajdanta bizonyára sokkal több keselyü tartózkodott nálunk s ismeretesebb volt, a mit sok helynév, lónév stb. bizonyít, mint ma. Hirből azonban most is közismert s tulajdonságait, dögtakarítását általán tudják. Ezért költőink is szerepeltetik. Jól illik ő a csatákhoz, hol, a pusztulás, halál nyomában jár s a hullákra veti magát. Így ARANY JÁNOS a «Keveháza» költeményében az ő megjelenésükből sejteti a véres ütközetet:
«Azért vijjog a keselyü
Azért szállong turul s ölyü,
Mert holnap ilyenkor halott
Százezrivel fog veszni ott.»
Azért szállong turul s ölyü,
Mert holnap ilyenkor halott
Százezrivel fog veszni ott.»
De TÓTH KÁLMÁN egy népdalát is a keselyüvel kezdi s találóan czéloz szokására:
«Fehér sziklán búsulgat a keselyü
Ez a válás oh! be nagyon keserű».
Ez a válás oh! be nagyon keserű».
Csak úgy, mint Szász KÁROLY is:
«Keselyüként szárnya meg se lebben,
Észrevétlen száll a gyors idő.»
Észrevétlen száll a gyors idő.»
A fakó keselyünek gazdasági szerepe csak az, mint előbbi fajé; kárt éppenséggel nem tesz, csupán bizonyos tekintetben hasznot.
