A BÍBICZ. Vanellus vanellus (L.) 1758.
A BÍBICZ.
Vanellus vanellus (L.) 1758.
Vanellus vanellus (L.) 1758.
[Tringa vanellus L. – Vanellus capella SCHÄFF. – Charadrius vanellus PALL. – Vanellus cristatus MEY & WOLF. – Vanellus vulgaris BECHST. – Vanellus gavia LEACH. – Charadrius gavia LICHT. – Vanellus bicornis BRHM. – Vanellus varius NAUM.]
Népies nevei: bébicz (Dunántúl); klébicz (Zemplénm.); gébicz; libucz; libocz; kibicz; gibicz.
Jegyei: galambnagyságú; tarkójából hosszú, vékonytollú, félkörben felfelé hajló bóbita nő ki; a fark tövét alul-felül rozsdaszínű tollak födik; az evezők feketék, a három első evező végén fehér folt, a negyediknek külső szélén szintén, de az evezők hegye barnásszürke; a fark tőfele fehér, másik fele (vége) fekete, a tollak hegyén keskeny fehér szegés; háta zöldes, érczfényű; mell és has fehér; lábai rózsás hússzínűek; szeme sötétbarna; csőre fekete. (L. I. köt. IV. tábla).
Leirása. Nyári tollazatban az öreg hím: homloka, fejteteje a tarkóig, bóbitája, szeme alatt a fülig futó sáv, álla, torka, begye fekete; pofái, a fej oldalai tiszta fehérek, a szem fölött némi feketés foltozással, a szem mögött vékony hosszanti foltokkal, a tarkó alatt s a nyak felső részén szürkésfehér, rozsdássárga finom fekete hosszanti foltokkal; a hát eleje szürkés, egészben azonban érczfényű zöld, két helyen biborzománczos foltok; a kis szárnyfedők zöldeskék érczfényűek; alsó szárnyfedők fehérek; a többire nézve jegyeiben beszámoltunk. A tojónak szinezete kevésbbé élénk, bóbitája rövidebb, nyaka elől nem tiszta fekete, hanem fehéresen foltos. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, de kopottasabb, kevésbbé fényes és élénk színűek; hátukon a zöld szín inkább szürkésbarna, csak a zománczozat és a fény zöldes, azonkívül minden tollnak rozsdasárgás szegése van; a fejoldalak és pofák fehérsége nem tiszta hanem szürkés, rozsdás. feketés árnyalatú; bóbitájuk igen kicsiny. A téli tollazat főleg abban különbözik a nyáritól, hogy az áll, torok nem fekete, hanem fehér; a fejtető barnás, a bóbita rövidebb.
Mértéke: H. 32,5–33,6; Sz. 22–23,5; F. 11,3–12,9; L. 3,9–4,7; Cs. 1,5–2,5 cm.
Majdnem egész Európában fel a Sarkkörig, szintúgy egész Észak-Ázsiában a 65° é. sz.-ig minden alkalmas helyen fészkel. Telelni Észak-Afrikába, Északnyugot-Indiába, Dél-Khinába megy.
Magyarországon igen közönséges, általánosan ismert. Nagyobb tóságainknál, kisebb mocsarainknál, csakúgy mint vizenyős rétjeinken, posványos helyeinknél az első madár, mely az ott járót fogadja mindig: a bibicz. Elsikoltja kiévitt, viévitt intő szavát, suhogó szárnycsapással száll felénk s mintha csak folyton jajgatva kérdezné: ki jár itt? figyelmezteti a környék madarait, melyek jól értik szavát, intést hallanak belőle, hogy őrizkedjenek, a sűrű növényzetbe rejtőzzenek vagy szárnyra kapjanak. A bibicz vésztjelentő hangjára csakugyan mindenfelé felkelnek társai is, siránkoznak, ide-oda csapkodnak s felbiztatják a rét egyéb szárnyas népét. Régi magyar közmondásban is megtaláljuk e sajátságát: «A bibicz szavára szállanak a madarak. «A vadász ezért méltán haragszik reája, mert idő előtt elriasztja a többi vadat. A természet barátja azonban elgyönyörködik a szép tarka bibiczmadárban, akár a levegőégben lássa, mikor valósággal művészkedik reptében, merészen ide-oda csapdoz, szebbnél szebb fordulatokat, kanyarulatokat tesz, hirtelen leesik, bukáz, jobbra balra veti magát, csakúgy játszik szárnyaival, akár pedig a sekély iszaposban, tóparton, réten, legelőn vagy ugaron lássa futkosni, midőn egyet iramlik, hirtelen megáll, fejét le és felkapkodva bókolgat s merészen felpödörintett kontyu fejévet kémlel vagy ügyesen szedeget a földről, pocsolyásból. Siró, jajgató szavában van valami fájdalmas; a néphagyomány szóbeszéde azt fogja reá, hogy azért, mert a bibiczmadár is hozzá járult az Úr Jézus elárulásához szüntelen kiáltván «Hid alatt Jézus» «Buvik, búvik» midőn a getsemáne kertben üldözői elől állítólag ide menekült volna az Üdvözítő. Siránkozása, bukázó repte és bókolgatva futkosása szinte elválhatatlan vonása minden lápi vidéknek, annyira jellemző, hogy még a gyerek is tudja, ismeri. Nem felejti ezt el PETŐFI, a Kis-Kunságot festő versében sem:
«A vízparton pedig töménytelen bibicz
Jajgat keservesen.»
Jajgat keservesen.»
És TOMPA sem, mikor az «Ördögszekér» regéjében oly híven és szépen rajzolja a mocsaras alföldi tájat, élő szárnyasaival egyetemben:
«A bibicz fenn kering vagy lenn begyeskedik.»
Alig indul meg az első melegebb déli szél, mely a vizek jegét megpuhítja, hogy elkásásodjék s olvadozni kezdjen, nemsokára a pacsirták és seregélyek után a bibiczmadár is megjelenik nálunk. Első érkezésének országos középnapja: márcz. 7-ke ugyan, de sokszor már – ha előbb tavaszodik – februárban, sőt e hónap elején is látni; hazánk déli részein pedig nyilt, meleg forrásos helyeken egyesek át is telelnek. Márczius végére, ápril elejére, rendesen teljes számban visszaérkeznek s költeni kezdenek. Élénk, mozgékony, nyughatatlan, lármás természetök a párosodás szakában még elevenebb lesz. Csodálatos repülési mutatványokkal, hosszabb «kivitt, kivitt, kiv korroi korikivitkivitkijuit juit» indulatos szólásokkal nyerik el kiválasztottjuk szerelmét – meg is küzdenek érte, ha akad vetélytárs – de azután békében, teljes odaadással teljesítik családi kötelmeiket. A tojó a gyepen, réten, valami zsombék mellett, régi vakandtúrásnál, kerékcsapásban kis mélyedést kapar, kirakja finom gyökerecskékkel, száraz fűszálakkal, legföljebb még egy kis mohával s ide négy körte alaku, meglehetős nagy, sárgás vagy világos olajbarna alapszínü, ritkásan, hamuszürkésen és olajbarnán többé-kevésbbé pontozott s szabálytalanul foltozott tojást rak.
Tojásmérték: H. 42–48; Sz. 31,9–34 mm.
Frissen tojt tojásokat – mint jegyzeteimből látom – márcziusban, leginkább áprilisban, májusban, sőt jún. 5-én is (Dinnyésen 1887) találtam, tehát oly időben, mikor egyúttal már kinőtt anyányi fiókák is voltak. A kotlás rendesen 17–18 napig tart s azért én abban a véleményben vagyok – bár sehol sem olvastam még – hogy nálunk azok a párok, melyek márczius 20-ka táján lerakhatták tojásaikat, ugyanabban az évben még egy második költést is megkisértenek. Az, hogy áprilisban, májusban is szinte folyton találunk friss tojásokat, abban leli magyarázatát, hogy sok tojást ragadozó állatok elpusztítanak, igen sokat – különösen némely vidékeken – pedig az emberek szednek el s vadkereskedésekbe, vendéglőkbe szállítják, mert tudvalevőleg a «bibicztojás» inyenczeknek kedves falatja.
Családi tűzhelyéhez madarunk példás szeretettel ragaszkodik. A hím folyton fészke táját őrzi s ha közelébe tévedünk, fájdalmasan siránkozva, bátran csapkod felénk s igyekszik figyelmünket más felé terelni, hagy a tojó a füvesben észrevétlenül ellábolhasson s a féltett helytől távolabb kaphasson szárnyra. Hiába megyünk aztán oda, honnét felkelni láttuk! Most mindketten fölöttünk jajgatnak, keringenek, még jobban megtévesztenek, úgy hogy csak véletlenségből lelhetjük meg tojásaikat. Még inkább féltik fiókáikat. Ekkor már igazán szemtelenül vágnak felénk, csakhogy kalapunkat le nem ütik, messze kísérnek, folyton fejünk fölött jajgatva, le-le szállva, idegesen futkosva, ujból felkapva, egészen elfelejtve, hogy a maguk bőrét oltalmazzák. Költés előtt és őszszel, vonuláskor azonban félénk, vad madarak inkább s nem igen közelítenek az emberhez, különösen nem, ha csapatban vannak. Mikor a fiókák felnevelődtek, csapatokba verődnek, mert a társasélet elemük. Bár fészkeiket nem rakják telepesen, mégis a szaporítás szakában is egy-egy területet arányosan foglalnak le; mindegyiknek meg van otthona tája, a rétnek bizonyos kiválasztott darabján. Egymagában fészkelő párt nem igen fogunk találni, hanem mindig többet.
Mielőtt végleg elhagynák vidékeinket, egy ideig ide-oda kószálnak, számuk folyton szaporodik s augusztusban néha a tavak partján igazán kilométernyi hosszú csapatokban pihennek, falatoznak, mindenféle más fajú «parti madarakkal» együtt. Szeptemberben, októberben azután jobban-jobban fogy a számuk s napközben is láthatjuk, a mint több és több csapatocska, nagyobb sereg, északról-délnek egyforma, kissé gépies szárnycsapással áthúz a tájon – nem is gondolnánk, hogy ugyanaz a bibicz repül így nyugodtan, biztos irányban, kitérés nélkül, mely tavaszszal szinte bukfenczeket hányt a levegőben s mindent megkisértett, hogy röpte valóságos légi táncz legyen. Gyakran még novemberben is sok átvonulóval találkozhatunk, de megszállókkal alig-alig; legföljebb megpihennek, rövid idő mulva azonban folytatják nagy útjokat. Emlékezetesek maradnak előttem az 1894 nov. 12–18-ikáig terjedő napok, melyeket a Velenczei tónál és a Sárvíz csatornája mellett elterülő szent-ágotai puszta tócsáinál töltöttem. Oly óriási bibiczköltözködés volt ekkor, minőt sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Reggeltől estig rövid időközökben százakat számláló csapat csapat után jött északkeletről, s vagy 200 méternyi magasban végig repült a tó fölött, hogy annak végén megfordulva, más vonalon ujra visszaszálljon a tó egész hosszában s délnyugatnak távozzék. Ez a mozgalom említett rövid időszakban minden nap megismétlődött s mikor nov. 15-én a Velenczétől körülbelül három órányira eső Szt.-Ágotára kocsiztam, útközben is mindenütt, majd Ágotán is ugyanazt a roppant vonulást tapasztalhattam: egyik csapat a másik után jött-ment egész nap, sőt késő este és hajnalban is, mert vadlúdlesen a szürkületben is még folyton hallatszott a vonulók éles viévitt szava, huhogó szárnycsapása. Igazán százezrekre gondolnék, ha az akkor átvonultak számát ki akarnám fejezni.
Bibicz madarunknak elég ellenséggel kell megküzdeni életének minden szakában, mert róka, menyét, görény, varju, réti kányák s egyéb ragadozó madarak nemcsak tojásait, fiókáit üldözik, hanem – főleg az utóbbiak – az öregeket is. Különösen tojásai és fiókái nagyobbrészt megsemmisülnének, ha a természet nem gondoskodott volna védő színezetökről. Úgy a tojásokat, mint az apró – alul fehéres, felül barnás és olajzöldes-sárgás, párduczosan tarkás – pelyheseket a talaj szinte elnyeli, színezetük annyira illik ahhoz. Az öregek tarkasága sem igen tűnik fel a réten, mert zöldes hátuk meglehetősen összefoly a gyep zöldes barnaságával; de ha mégis megtámadja őket valami szárnyas rabló, a társas összeállásban keresik erősségöket, közösen csapkodnak, vágnak az ellenség felé s nem nyugosznak, míg jajgatásukkal, több oldalról jövő tömeges támadásukkal – melyben más madárfajok is segítenek nekik – messze nem űzték azt. A létért való harcz tette őket kiválóan éber madarakká, azért lettek ők a tóságok, mocsaras vidékek «tábori őrei», melyek a láp és ingoványország széleit foglalják el, hogy az oda merészkedőnek mindjárt első lépteit észrevegyék, közeledtét jó korán megjelentsék a beljebb nyugalmasan folyó állatéletnek.
Tápláléka: kisebb vizibogarak s egyéb rovarok, kukaczok, férgek, különféle álczák, földi giliszták, kis csigák; utóbbiak közt a vetéseinknek annyira káros Limax agrestis nevü éjjeli csiga. 1889 nyarán nagy mértékben pusztították a Fertő körül rengeteg számban elszaporodott szöcskéket, sáskákat is. Felbonczoltak gyomrában a nagy zöld sáskát, lótetűt gyakran találtam. Nem kicsinylendő tehát a bibiczmadár gazdasági szerepe! S bár egyrészről örülhetünk, hogy a vadászok nem sok figyelemben részesítik, sajnálják tőle a lövést – kivéve holmi éretlen, kezdő vagy koczapuskásokat – másrészt meg határozottan hangsúlyoznunk kell, hogy tojásainak rendszertelen rablása, kereskedésbe bocsátása nem ér fel avval a haszonnal, mit a gazdaságnak, temérdek káros állat elpusztítása révén szerez. Általában a bibicztojásszedés nagy visszaélés és egyenesen törvényellenes. A vadászatról szóló 1883: XV. t. cz. egy árva szóval sem emlékszik meg a bibicztojásszedés szabadságáról, sőt inkább idevonatkoztatható a 9. -nak i) pontja mely kimondja, hogy febr. 1-től aug. 15-ig, mint általános tilalmi időszak alatt, semmiféle madártojást elszedni nem szabad, csakis, ha a tulajdonos a vad tenyésztése czéljából akarná szedni. Az tehát, hogy minden tavaszszal ezernyi ezer bibicztojás vándorol kereskedők kezébe, főleg fővárosunk piaczára, hogy néhány kiválasztott «letört» gavallér végleg elfásult idegeit pár perczre felfrissítse, nem volna tűrhető s legalább is nem így, a mint van; mert a sok bibicztojás közt majdnem ugyanannyi sirály s mindenféle más szalonka faju madár tojása is, a természetrajz ismeretlenségével kérkedők gyomrába temetkezik, a mezőgazdaságnak elég nagy rovására. Ez az eszeveszett tojáspusztítás okozza, hogy még ott is – sok helyet számlálhatnék fel saját tapasztalásból – hol a vizek apasztása, mocsarak kiszikkasztása nyomán támadó kultura csak a jövő reménye, a bibicz megfogyott s nem értjük, hogy a kedvező, létének megfelelő területen alig fogad nehány darab siránkozó szavával. A madárvédelemben általános érvek döntenek, csak úgy mint másutt; azért hogy kiváltságos gyomrok bibicztojást nyalakodhassanak s a vadkereskedők ily réven is pénzeljenek, nem lehet megengedni a bibicztojás féktelen rablását, mert a lényeges haszon, mely táplálkozása révén mezőnknek jut s mely nagyobb számúságával csak emelkedik, föléri azt, a mit a törvény sem enged meg. Ha pedig sehogy sem tudna a bibicztojást fogyasztó tábor ettől a csemegétől megválni, hát lehetne a tojás-szedés ügyét olyformán szabályozni, mint az észak-német, dán és norvég szigeteken.
