A KÖZÉP SÁRSZALONKA. Gallinago gallinago (L.) 1758.
A KÖZÉP SÁRSZALONKA.
Gallinago gallinago (L.) 1758.
Gallinago gallinago (L.) 1758.
[Scolopax gallinago L. – Scol. gallinaria GM. – Scol. sakhalina VIEILL. – Gallinago media LEACH. – Scol. media STEPH. – Scol. peregrina TEMM. – Telmatias gallinago BOIE. – Ascolopax gallinago KEYS & BLAS. – Gallinago scolopacina BP. – Gallin. gallinaria CRIPPS. – Gallin. migratoria, septentrionalis, fćroeensis, lacustris, brachypus, petényii BRHM. – Gallin. burka SWINH. – Gallin. coelestis DRESS.]
Népies nevei: mór sneff; ács sneff; bárány sneff; benekecske (Lelle, Balatonnál); sártyúk (Csallóköz); báránybégető (Ecsedi láp). Közkeletű neve: mocsári szalonka.
Jegyei: valamivel nagyobb a fürjnél; előbbitől – kisebb termetén kívül – mindig megkülönbözteti: szélső farktolla, mely nem tiszta, hanem rozsdásfehér és mindkét felén sötéten, átfutóan csíkos; első evezőjének külső széle majdnem a csúcsig fehér; az alsó test közepe tiszta fehér; a szárnyfedők végein a fehér foltok igen kicsinyek s csak egy harántos csíkot rajzolnak a szárnyra; farka rendesen 14 tollu; csőre aránylag hosszabb. (L. I. köt. VII. és VIII. tábla.)
Leirása: a fejtető és hát fekete, előbbinek közepén világos rozsdássárga hosszanti sáv húzódik; a hát alsó fele egyszínü, fölső felén és a válltollakon kisebb rozsdavörös szegések és tarkázatok s egyrészükön széles, világos rozsdássárga vagy fehéres szegések, melyek a fölső testen néhány lefutó, vonalas rajzolatban élesen kirínak; a szárnyfedők sötétbarnák, világos rozsdássárga szegésekkel; a meghosszabbodott válltollak ellenben ugyanily színűen harántosan csíkozott; az evezők feketebarnák, hegyük keskeny, fehéres szegélylyel; az alsó szárnyfedők barnásfeketésen, szürkén és fehéren csíkosak; az áll és torok fehéres; a csőr és szem között lévő sáv barna, szelein rozsdás sárgafehér; a nyak rozsdássárgán, rozsdásfehéresen, sötétbarnán hosszában foltozott; az alsó test oldalai sötétbarnás fehéres és halványrozsdássárgán harántosan csíkozottak; farcsikja halvány rozsdásbarna, sötét harántos csíkokkal; a farktollak töve feketésbarna, hegye rozsdavöröses foltokkal, rajzokkal; farkalja világos rozsdássárga, a tollak töve feketésszürke; a csőr vége feketebarna, egyébként sárgásbarna; lábai zöldes olajbarnák (fiatalok), később sárgás hamuszínüek, helyenkint zöldesek (öregek.) A tojó nem különbözik a hímtől. A fiatalok általában rozsdásabb színüek.
Mértéke: H. 25,5–28. Sz. 12,6–14,2. F: 5,2–6. L. 3–4. Cs. 5,7–6,6 cm.
Az oly példányokat, melyeknek 16 farktolla van, külön fajtának vélték s ez a Gallinago brehmii KAUP. 1823, de úgy látszik, ez inkább csak egyéni eltérés; épp így az Angliában talált s Gallinago sabinei BRHM. néven ismeretes sárszalonka sem külön fajta, hanem színeltérés, melanismusra hajlás. Így mondja legalább SHARPE, a legelsőrangú ornithologusok egyike.
A sárszalonkának nagy földrajzi elterjedése van s számra is sokkal közönségesebb, mint a másik két faj. Izlandtól, a Farő szigetektől, Angliától kezdve, majdnem egész Európán és Ázsián át Turkesztánig, Tatárország keleti részéig, sőt még itt is költ. Északfelé Európában majdnem a 70° é. sz.-ig fordul elő, délen REISER O. Bulgáriában még fészkelve találta. Megfogyva bár – a min a sok mocsárszárítást, lecsapolást tekintve nem csodálkozhatunk – nagyobb tóságainknál s főleg kiterjedtebb lápvidékeinken, mocsarainkban még mindig rendesen találhatunk szaporító párokat. Így én madarunkat a Balaton mellékén, a lellei mocsárban, a fehérmegyei «Sárréten» és a Hanyságban figyeltem meg párosodás szakában s GAÁL GASZTON barátom Lellén, CERVA FRIGYES a Csepelszigeten tojásait, SZIKLA GÁBOR pedig anyányi fiókáit szerezte meg a Sárrétből. Költözködéskor az országos középnap szerint tavaszszal, márczius 13-án mutatkozik először, java vonulása azonban e hónap második és április első felére esik. A mocsári szalonkák közül ő jön legelőbb. Ilyenkor vízállásoknál, ezek posványos partjain, rétek vizenyős, iszapos, marhajárásos helyein, tócsák és tavak szélein, de zsombékok közt és ingólápokon is reá akadhatunk. Bizonyos- kedvencz helyeket évről-évre megtart s ha máshol nem, ezeken az átvonulók rendesen megszállanak. Puszta, kopár iszapost azonban nem szeret, hanem csak olyant, melyen legalább annyi növénytenyészet van, hogy belőle ki ne lássék s meglapulva elrejtőzhessék. Ha márczius végén a nekik megfelelő területeken járunk, biztosra vehetjük, hogy majd itt, majd ott megszólal az a rekedt, szertyegő rövid csreek, mely szakasztottan hasonlít ahhoz a hanghoz – s bizvást annak utánzása – melyet akkor hallunk, mikor a mocsárban gázolva nedves, sáros csizmáinkat az iszapból kirántjuk. Ezért többnyire csak akkor látjuk s veszszük észre az ingoványból szinte kilövelő sárszalonkát, mikor ezt a seppegő szertyegését hallatta. Nyílgyorsan, roppant kezdő sebességgel surran fel s alig repült egyenesen, már is ide-oda czikázik, mind magasabbra kap s rövid idő mulva csak mint fekete pontocska látszik még, vagy tűnik el messze magasan a levegőégben. A ki nem ismeri szokását, bátran utána mondhatná az «Isten áldjon»-t, a ki azonban ismeri, tisztában van cselefinta természetével, melylyel az embert, s különösen e «nagy ragadozók» családjához tartozó legnagyobb ragadozóknak csoportját, a vadászokat, akarja megtéveszteni. A tapasztalatlannal szemben sikerül is fortélyoskodása, de a ravasz, kipróbált «jágert» nem csaphatja be, mert az nyugodtan megáll, kiséri szemével a végbucsúra készült szárnyast s tudja, hogy akkor, mikor a messzeség már-már elnyeli, hirtelen visszafordul s nagy félkörben, felrebbenése helyétől nem is nagy távolságban, ismét levágódik a mocsárba. Ritkán találjuk a sárszalonkát egyedül; hanem ott, a hol egyet felreppentettünk, annak csreek vagy kreecs szavára, kisebb közökben egymástól mások is – sokszor egyszerre többen – szárnyra kapnak.* Tavaszszal általában, kivált hüvös, szeles időben, reggeleken messze már lőtávolon kívül kelnek s csak meleg időben, délfelé, várnak be jobban. Őszszel sokkalta lustábbak, kevésbbé rebbenősek. Napközben nem igen mutatkoznak, csak felriasztottakat látunk a posványság fölött áthuzni s biztosabb pontokra levágódni. Hajnalban és estefelé kezdik mozgékonyabb életöket, s repkedve is ilyenkor látjuk leginkább, vagy hallhatjuk a szürkületben, sötétségben a magasból lehangzó és semmiféle más madárhanggal össze nem téveszthető szertyegésöket.
1897 augusztus végén T. Kubinban az aldunai mocsarakban és «barákban» láttam százas csapatokat, melyek a nádság tisztásait ellepő tavirózsa levelekről egyszerre keltek föl úgy, hogy egy lövésre több darabot lehetett lőni.
Életmódjában és viselkedésében tehát elüt a másik két sárszalonka fajtól, melyek inkább lomhábbak, nem oly nyílreptüek és nem is oly vadak, mint ő. Hangtalanabbak is nálánál, mert ritkaság számba megy, hogy tőlük valami hangot hallhatunk. A felkelésnél mindegyik faj másképpen viselkedik s ez egy fő biologiai jegyök, melynek révén velük való találkozásunk első perczében felismerhetjük őket. A nagy sárszalonka – mint röviden említettem is már – fürjszerüen, alacsonyan s rendesen egyenesen – csak ha többször felvertük, jobbra, balra kicsapva s a magasba is emelkedve – repül, többnyire rövid távolságig, s leszáll; e mellett majdnem mindig némán, igen kivételesen holmi ked, ed fátyolozott, halk szólással, közelről kel. Meleg időben gyakran nehéz felverni s még jó kutyának is dolgot ad, mert az aljban ide-oda futkosva keres menedéket, akár a fürj a lábon álló vetésben vagy a haris a réten. A kis sárszalonka még nehezebben, többnyire szintén némán, kel. A közeli lárma, lövések sem riasztják fel, csak mikor már majdnem agyontapostuk, kap szárnyra s bőregérszerűen, egyenesen, de kissé magasabban és sebesebben repül, mint a nagy faj, hogy nem messzire ismét leszálljon.
A sárszalonkák április közepe táján kezdenek fészkelni, mert a párba állást, mátkaszerzést vonulásuk alatt végezték el. A házi tűzhely alapítására mindig nagy területű, összefüggő vad mocsarakat választanak s kedvelik, ha ezek helyenkint égerfás, füzes, suhás részletekkel is határosak, zsombékosak és iszaposak. Ilyen helyeken, április vége felé és májusban, a nappal rendszerint nem igen mutatkozó szárnyast gyakrabban szem elé kapjuk, főleg enyhe, csendes napos időkön. A hímek a mocsár fölött magasan, sebesen, körben repkednek, közben hirtelen oldalt vetve magukat, mintegy aláesnek s hullámvonalban, szárnyaikat és farktollaikat szétterpesztve megint felemelkednek, miközben – de csak az aláhullámzás alatt – sajátságos surrogó, mekegésszerü hangokat hallhatunk. Ezért a lellei mocsár táj án «benekecske» az ecsedi lápon «báránybégető» s máshol «báránysneff» a nevök. A hangok eredete nagy viták tárgya volt, újabban azonban alapos kutatásokból valószinű, hogy azokat a madár nem csőrével vagy torkából adja, hanem a szétfeszített fark- és szárnytollakon hirtelen átsurranó levegő okozza. Saját megfigyeléseim nyomán én is ebben a véleményben vagyok s megjegyezhetem, hogy e hangok szakasztottan hasonlítanak azokhoz, melyeket akkor hallunk, ha erős szélben néhány tollat laposan kitartunk. Mindig csak akkor hallottam ezt a búgást, mikor a dürgő sárszalonka gyors, egyenletes reptéből szárnyrezegtetve, testét oldalt fordítva, mintegy alábukott. Lehetséges, hogy e közben torokhangot is ad. Fészkét zsombékokra, csillag sás közé rakja, illetőleg azok közt mélyedést tipor magának s pár szállal kibéleli. Fészekalja négy tojás, melyek aránylag nagyok, szürkés, zöldes olajsárga alapon, szürke, olajbarna, zöldesbarna foltocskákkal, pontocskákkal – a tompább végükön sűrűbben – tarkázottak.
Tojásmérték: H. 38–41. Sz. 27–29 mm.
16 napi kotlás után megfakadnak a tojások s a kis szalonkák azonnal lábukra állva, belépnek a mocsárba. Egy hónap alatt anyányiakká növekednek s augusztus elejével már nagyobb kirándulásokat tesznek a messzebb fekvő vizek, mocsarak környékére, bizonyos kóborlásokkal nyitván meg az őszi költözködést. A fiatalok vonulását szeptember végén és októberben követik az öregek, de enyhe idő jártával még novemberben is találhatunk egyeseket, sőt be nem fagyó, meleg forrásos helyeken áttelelő példányokat is. Őszszel még kevésbbé válogatja a területet mint tavaszszal s egyesek országszerte majdnem mindenütt előkerülnek; még burgonyaföldeken, kukoriczákban, réteken, nedves vízállásos ugarokon is.
A sárszalonkák főtápláléka álczákból, nyüvekből, kis csigákból, férgekből, rovarokból áll, mellesleg és szükség esetén gyenge magvacskákból is, mint arról különösen késő őszszel vagy télen lövött példányok begy- és gyomortartalma révén meggyőződtem. Hasznos madarak, de finom pecsenyéjökkel az embert közvetetlenül is szolgálják, a miért a vadászat körében szerepelnek. Rapszodikus, sebes reptök próbára teszi a lövőt s közfelfogás szerint – főleg szeles, hüvös időben – a tavaszi «mórsneffezés» a legnehezebb lősport. Egy vadnemre sem történik annyi hibás lövés, mint erre; méltán réme tehát a rosszpuskásoknak, a kiket valami jó sárszalonkázó helyen bizvást kihozhatunk sodrukból.
