A DARÚ. Grus grus (L.) 1758.
A DARÚ.
Grus grus (L.) 1758.
Grus grus (L.) 1758.
[Ardea grus L. – Grus vulgaris PALL. – Grus communis, cinerea BECHST. – Anthropoides grus VIEILL. – Grus cineracea BRHM.
Népies neve: darúmadár.
Jegyei: nagyobb mint a gólya, hosszabb nyakú s faunánkban a legmagasabb madár; fejtetején csupasz, egyes szőrökkel borított vörös folt; hátulsó evezői foszlányosan bodrosak, lengők; csőre zöldesszürke, hegyén barnássárga; szeme világosbarnás (fiatalok) vagy karminbarna (öregek); lábai feketék.
Leirása. Öreg hím: főszíne hamuszürke, feje – kivéve a csupasz vörös bibircses foltot és a pofák mögött a nyakoldalakon, lehuzódó fehér részeket – fekete; a tarkótól a nyak hátulsó részén, szürkésfekete sáv vonul le; az alsó test valamivel világosabb szürke, mint a hát és farcsíkja; a válltollak és a nagy szárnyfedők szára fekete, a leghátrább álló nagy szárnyfedők belső széle is fekete; a bodros tollak szára sötét, hegyük feketés; a nagy evezők szürkésfeketék; a fark palaszürke. A tojó hasonlít a hímhez, de bodros tollai fejletlenek. A fiatalokat rozsdásbarna fejök és nyakuk különbözteti meg az öregektől.
Mértéke: H. 92–115. Sz. 56–63. F. 20,5–22,2 L. 13,5–25. Cs. 11,3–12 cm.
Fészkelő helyei a mérsékelt égöv északi és délkeleti részeiben feküsznek. Európa nyugati felében nem otthonos, csak Németország keleti részétől, Svéczián, Finnlandon, Oroszországon át Ázsiáig, itt Szibérián át Kamcsatkáig fordul elő. A Sarkkörön túl igen ritka, délen azonban Bulgáriában, Dobrudsában, Dél-Oroszországban rendesen költ. Hajdanta Magyarországon is úgy a balatoni nagy berkekben, mint az Ecsedi lápon, a Hanyság égerfás roppant területén, a Sárréteken, a nagyobb folyamaink mentén elterülő ősmocsarakban mindenütt számosan tanyázott ez a délczeg madár. Manapság azonban alig akad már nálunk egy-két fészkelő pár. SZIKLA G. 1892-ben a «Fonyódi lápon» (Balatonnál) még tudott darúfészket s az utolsó években is – Gyurkicza pákász szerint – költött ott. A rétszárítások, folyamszabályozások fellendültével fogytak el a mi darvaink; különösen a 60-as években kezdődött ez a ritkulás, s ma csak vándorcsapatokban szállnak át hazánk területe fölött, rövid időre meg is pihennek egyes nagy, néptelen síkságainkon, de ismét folytatják utjokat – telelésre vagy megmaradt hazájuk felé. Tavaszszal márcziusban, az országos középnap szerint: márczius 22–23-án mutatkozik; néha előbb, néha később, úgy a mint a tavaszodás indul. Mindig seregben, nagy, sőt százas falkákban költözködik. Őszszel meg októberben utazik át. Leginkább csak a Tisza mentén, s ritkábban a Dunántúl is (Hanyságban, Balatonmellékén) száll meg. Tartózkodó helyekül embertelen, mocsaras, terjedelmes pusztaságokat választ, hol szabad kilátása van s a róna egyhangúságát legföljebb kisebb füzesek, egeresek tarkítják. Ha ilyen suhások az ősmocsár legjárhatatlanabb magányában feküsznek, akkor ragaszkodni is látszik ezekhez, mert neki búvóhelyet nyujtanak s ember még sem férhet oda. Vonulásközben a széles kiterjedésű tarlókra, friss vetésekre, főleg árpaföldekre telepszik. Fészkét a legvadabb mocsarak, bokros, alig megközelítő helyeire rakja, melybe a tojó két, ritkán három, a túzokéra emlékeztető tojást tojik. SZIKLA G. megfigyelte, hogy a fészkénél háborgatott darú nem repülve menekszik, hanem guvat módjára lábal el a nádas, sáros sűrűségben, közbe-közbe panaszosan krúgatva. Ugyan ő azt is észlelte, hogy a darúnak párosodáskor barnásba hajló tollszíne, mely sajátságát HOMEYER J. N. s ennek révén BREHM is említi, miképpen keletkezik. HOMEYER azt tapasztalta, hogy a darvak iszapos csőrükkel tollaikat tisztogatván, önmaguk kenegetik be magukat, mitől azután barnás szinük lesz. SZIKLA pedig azt figyelte meg, hogy a megtiprásnál fellucskoló, felfröcscsenő sártól kerül az iszap tollaikra, mert a lápi sárban nyomkodják egymást. A fiókák anyányi korával a fészekaljak összecsapnak s falkásan járják a vetést, míg csak el nem költözködnek.
Mindez javarészt a multé, mert a jelenben inkább csak az átutazó seregeket látjuk, a mint szabályos rendben, V alakban hasítják a levegőeget s krúgatva tünnek el a szemhatárból. Repülés közben nyakukat, lábukat kinyujtják s szép sorban, szabályos szárnycsapással követik az ékidom élén repülő «falkavezért». Krúgatásuk messze elhangzik és igen jellemző, tiszta hang, melyet sajátságos hangkészülékök segélyével, majdnem trombitaszerűen harsogtathatnak. Légzőcsövük ugyanis többszörösen hajtogatott s bele szolgál a mellcsontba, a mi egyetlen más madárnál sincs így. (I. köt. 22. kép.)
A darú rendkívül éber, vigyázó madár s ebben még a túzokon, vadlúdon, pólingon is túltesz. Ezért megközelíthetése bajos s ritkán sikerül. Nagy dolog az minden vadászember előtt: darút lőhetni! Kevesen vannak ma már közöttünk, kik evvel dicsekedhetnének! A legbiztosabb, de a legnagyobb megpróbáltatást is kivánó módja a darúvadászatnak az, melyet az úgynevezett «darúlövők» ma is folytatnak még a Békés-, Szabolcs-, Biharmegyében utazás közben megszálló darúcsapatokra. Ez pedig így történik: A darúlövők ismerik a «darúszállásokat» s tudják, hogy a darvak egy-egy helyen nem sokáig időznek, hanem állomásokat tartva vonulnak fel tavaszszal, s le őszszel. Különösen tavaszszal járnak a darú után, mert ekkor némely helyen – főleg a hol árpát vetnek – napokig is elvannak s tolluk is értékesebb. A kinézett darvas területek vadászatának tulajdonosával már jól eleve megegyeznek, hogy mikor madarunknak «ideje van», a kicsinálásokkal perczet se veszítsenek, hanem szabadon kezdhessék a mesterséget. Alig hogy kieresztett az idő s a darvak megindultak téli tanyájukról, a darúlövők – többnyire bokorszámban 2–4-en – a kinézett délibb területekre utaznak s várják az érkezőket. Még napszállta előtt kilesik a beszálló helyeket – székfenéki locsogót – a hol t. i. a darvak éjszakázni szoktak. Jól elbújva várnak itt, mert a darúsereg mindig előbb kémeket küld maga elé s csak ha ezek meggyőződtek a hely bátorságos voltáról, jön a főcsapat, többnyire már besötétedéssel. Miután a darvak letelepedtek s lubicskolni, inni kezdenek, az öreg este pedig teljesen beköszöntött, embereink elsompolyognak leshelyükről, feltéve, hogy a darvak nem igen messze éjjeleznek s a hely hamarosan ismét elérhető. Ilyenkor csak éjfél után indulnak ki újból a tulajdonképpeni vadászatra, és szél ellen, töltött puskával – egymástól bizonyos távolban – csusznak a sötétség burkában, a darúhálás felé. Ha azonban nagy és nehéz út vezet odáig, mint pl. a bihari «Sár réten», a Berettyó mocsaraiban, akkor mindjárt a beszállás után, illetőleg az éjszakának rájuk szakadásával, elkezdik csúszó-mászó életöket. Mert lassan, nehezen, síri csöndben, minden zaj nélkül lehet és kell előre jutniok akár csak a kigyó. Gyakran több kilométernyi utat tesznek meg így a posványban, ingoványban. Persze nátha, meghülés nem igen bántja ezeket a napbarnította alakokat. Végre czélhoz érkeznek, azaz a darvak neszét – mely eddig is irányította őket a vak éjszakában – annyira közel hallják, hogy körülbelül fél puskalövésnyire lehet tőlük a falka. Meglapulva várnak; nem sokára vége lesz türelmök próbájának. Kezd hüvösödni. Áthuzó réczék szárnysuhogása hallatszik, a keleti égen pedig keskeny világosodó sáv töri át a szürke éjnek fátylát. Pitymallik. A darvak mozgolódni kezdenek, ébredeznek s már-már fekete árnyakként kiválnak a sötétségből. Még csak egy-két percz s megdobbanhat a darúlövők szive. A mint a daliás madarakat félig-meddig láthatják: nossza fel! Mindannyian hirtelen talpra ugranak, mintha csak egy lélek pattantotta volna őket lábra s abban a pillanatban megdördülnek a fegyverek is. A füst leverődik, szétoszlik: krúgatva, eszeveszett kapálódzással sietnek el a meglepett szárnyasok, de megfogyva, mert 6–7 darab is ott fetreng a sekély pocsolyásban utolsó vergődés közt. Az ügyes, tapasztaltabb darúlövő felszálltában rögtön megismeri a hímet s arra tartja fegyverét, persze a sűrű csapatba 3–4 fegyver sörétje vágván, hull az is, a melynek szánva nem volt a gyilkos lövés; de hát az terít. A darúlövők pedig felkapják a zsákmányt, kiszedik a dísztollakat – hisz ezekért fáradtak! – s utaznak tovább a legközelebbi északibb darúszállásra. Ugyancsak megismétlik vadászatukat, s megint odább vándorolnak, mindig a költözködő darvak nyomában. Sokszor Romániában kezdték a vadászatot s a darvakkal menvén, az Ecsedi lápon végezték. Nemcsak a kenyérkereset, a szenvedély is viszi őket. Így hallottam én a darúlövők vadászati módját, mely igazán még ősi módon folyik, egy berettyóujfalusi puskástól, mikor a bihari nagy «Sárrétet» jártam. Ő maga is résztvett ilyen vadászaton, saját tapasztalatból beszélt tehát. LAKATOS KÁROLY azt is feljegyezte madarunkról, hogy mikor az ötvenes években a nemzet életereje visszafojtva, csak mint a parázs hamu alatt pislogott s a lőfegyverek sutba kerültek, mert erőszak és jogtalanság uralkodott, akkor a darúlövők darúfogásra adták magukat s csapóvasakban kerítették meg a szemfüles szárnyasokat.
A lengő, bodros darútollat akkoriban különösen keresték, habár mindig is kedvencz éke volt az a magyar legénységnek s úgy tartozott a pörge kalaphoz, süveghez, mint a nemesség kalapjára a kócsagforgó, sastoll s kerecsenyszárny. A gavallérkodás fokmérője volt a kitüzött toll silányabb vagy szebb volta s önérzetesen mondhatta magáról a puszták fia, mikor vasárnap ünneplőjébe vágva magát «kicsipett», THALY szavait:
«A süvegem darútollas, virágos,
Félrevágva olyan szilaj, betyáros;
Most vettem a túri vásár idején;
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én».
Félrevágva olyan szilaj, betyáros;
Most vettem a túri vásár idején;
Hortobágyi betyárgyerek vagyok én».
S mivel a törzsökös magyarság úgyszólván minden vidéken viselte azt, az alföldi nagyobb helyek vásárairól ritkán hiányoztak azok a pákászféle, barnára pörkölt alakok, kikkel csak imént ismerkedtünk meg: a «darúlövők». Ide vitték portékájukat s csiszárkodtak vele. Volt is ára a darútollnak. A rangosabbjáért 5–6 forintot, a silányabbért 2–3 forintot mindig megkaptak, a mi egy-egy darú után, 60–65 forintot jelent. Régebben úgy látszik a nemesség is – bár ritkán – használta díszéhez; GYÖNGYÖSI ISTVÁNnak, a «Murányi Venus» poetájának sorai is erre vallanak:
«Szárnyazván fejeket kék darútollakkal»
vagy:
«Két darútollat szúr lova homlokára».
Élelmesebb pákászaink ezért, ha csak szerit tehették, élve is kerítettek maguknak darvakat s tartották, hogy meg-meg fosztogassák tollaiktól. Vagy 8 év előtt a Fertőnél találkoztam egy pomogyi halászszal, kinek még volt eleven darúja s évenként rendesen megtépázta, hogy tollait a rábaközi legényeknek jó pénzen eladja. Az értékpapirtulajdonos szelvényvágásának ősi példája ez!
De nemcsak tollai révén volt nálunk népszerű a darú. Egész lényével befészkelte magát a magyarság lelki világába, épp úgy, mint a gólya, különösen, mikor még számos volt s tanyája is sokfelé akadt. Más népeknél, nemzeteknél is szert tett ugyan bizonyos népszerűségre, de sehol sem annyira, mint a magyarság körében. Nincs is több nemzet, mely úgy ismerte volna madarunk szokásait, mint mi. Ez a szoros viszony pedig abból fakadt, hogy a darú is ott tanyázott a hová a magyart természete hajtotta: a végtelen rónán; hogy a darú is daliás, mozgásaiban délczeg, büszke alak: a mivel bizonyos nemzeti vonásaink rokonok.
Közmondás, népdal, hasonlat, vonatkozás, népies költőink, szerepeltetik a darút. Ott találjuk a gyermek-könyvekben, a czímerekben, mesében, tréfában, komoly beszédben bizonyságául, hogy mily sok kapcsolat van közte és köztünk! S a mit hangsúlyozni s a következőkben kimutatni is kivánok, abban is bizonyságát kapjuk annak, hogy azt az állatot, melyet a magyarság szeret, azt ismeri is, még pedig természetrajzilag helyesen, finom éleslátással ügyelvén még kevésbbé feltünő szokásaira is.
A darú szinezetéről hivják a vasdereslovat «darúszőrünek», csak úgy, mint lónévül «Darút» is használunk. Magas nyulánk alakja után a bodros ékítményű sugár kupát «darvas kupának» nevezzük. Hosszú sovány lábai pedig a kuruczság szájába adták a németségre divó jelzőt: «darúlábú» .
Néhány találó közmondásunk, főleg biologiai alapon keletkezett:
Hirét hallotta, mint czigány a darú tojásnak = nem tud róla.
Egy után mennek a darvak = a vezetőt követi a tömeg.
Görbén hordja nyakát, mint a darú = nem egyenes tartású.
Nagyon darvadoznak = sereglenek ide-oda.
Tekereg mint őszszel a darú = ingadozó.
Egy után mennek a darvak = a vezetőt követi a tömeg.
Görbén hordja nyakát, mint a darú = nem egyenes tartású.
Nagyon darvadoznak = sereglenek ide-oda.
Tekereg mint őszszel a darú = ingadozó.
Mióta megfogyott a darú s a hol különben sem tanyázott, ritkaság látására mondják: «Ő is látott darút» . «Láss darút» .
Az őszi hangulat csendes bánatosságát, az elmult s csak időközben mutatkozó jelenség nyomán fakadó bús érzelmeket is gyakran találjuk a darúhoz kapcsolva, valamint hogy az alföldi képnek festői, jellemző vonásként vésődött szemünkbe, fülünkbe a vonuló darvak, ékalakú rendje, messze hallatszó krúgatása, mely a magyar fülnek «szép».
A népdal mondja:
«Magasan repül a darú
Szépen szól»
Szépen szól»
PETŐFI több helyen megemlékszik a vonuló darvakról, költözködésük rendjét rajzolja, így jellemzően mondja a «Hazámban» czímű költeményében:
«Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt»
Vándor darúid V betűje szállt»
vagy másutt:
«A levegőeget darvak hasították,
Magasan repültek . . . .»
Magasan repültek . . . .»
Szavukat is említi: «Őszi darvak méla kurrogása». TOMPÁnak ez a krúgatás jobban tetszik, mint az erdei madárdal, mert a róna is jobban szivéhez nő, mint az erdő:
«Hajló bokorágon madarak szólanak
Lombok árnyékában a csacsogó patak
Bujkálva vesz útat;
Mégis szebb az, ha a rónák s tavak felett
Átvonuló darú egyet-egyet krúgat».
Lombok árnyékában a csacsogó patak
Bujkálva vesz útat;
Mégis szebb az, ha a rónák s tavak felett
Átvonuló darú egyet-egyet krúgat».
ARANY is tudja a krúgatás módját:
«S mint a délre huzó darú fejem felett
Egyhangon tördelem bágyadt énekemet»
Egyhangon tördelem bágyadt énekemet»
és tudja, hogy vonulás közben:
«Egy darú ék csucsán a falka vezére».
Érzelmeit, bánatát költöző darvakhoz szegődteti alföldi népünk, mikor így szól:
«Darvajim, darvajim
Ó jédös darvajim!
Jobb vóna mán néköm
Darvakká emőnni
Vagy más madarakká
Végbe bucsut venni».*
Ó jédös darvajim!
Jobb vóna mán néköm
Darvakká emőnni
Vagy más madarakká
Végbe bucsut venni».*
KÁLMÁNY LAJOS gyűjtése. Idézi HERMAN O.: A madár a magyarság felfogásában. Emlékk. a kir. magy. Term. tud. társ. félsz. fennáll. emlékére 148. l.
Vagy pedig:
«Vigy el innen napkeletre
Darúmadár engemet
Nem tudok én itt maradni
Mert a szivem megreped».
Darúmadár engemet
Nem tudok én itt maradni
Mert a szivem megreped».
Talán rossz a sora? elvágyik ő is, a más hazába készülő, de egykor itt is telepes szárnyassal?
Mint a tavasz és ősz hirdetője is sokszor szerepel a darú, úgy mint a gólya és fecske is; csak néhány idézet álljon itt:
«Jőjj el tavasz, jőjj el
Napfényes idővel
Darúval, gólyával
Keleti szellővel».
Napfényes idővel
Darúval, gólyával
Keleti szellővel».
Pósa Lajos.
«Körülem ősz van, amott kikelet
Vándorló darvak úsznak át az égen
Az őszbül a tavaszba.»
Vándorló darvak úsznak át az égen
Az őszbül a tavaszba.»
Petőfi Sándor.
Nem maradhatott figyelmen kívül a darú azon sajátságos szokása sem, midőn, főleg tavaszszal, szenvedélye tetőfokán vagy mulatságára, bizonyos rendszeres tánczot járt. Valóságos csárdást látott ebben népünk. Kobzára vette ezt jó báró ORCZY LŐRINCZ régi poétánk is:
«Im a tavasz eljött, kikirics virágzik
Szántók nótájokat vigan fityerészik,
Pacsirták magasról a napot köszöntik
Darvak is elhagyott tánczokat már kezdik».
Szántók nótájokat vigan fityerészik,
Pacsirták magasról a napot köszöntik
Darvak is elhagyott tánczokat már kezdik».
MISKOLCZY GÁSPÁR uram «Jeles Vadkertjében» 1691-ben így írja le ezt a tánczot: «fejeket hol nagy magasra felemelik, hol összve vonszák, szárnyokat kiterjesztvén nagy krúkogással karingósan tánczolnak».
Mai napság nem tánczol már nekünk a jó, szép darúmadár! Elvétve sem igen találkozunk vele a tanyákon, kastély udvarokon, hol mint «élődíszt» vagy mivel «rendet tartott a baromfiak között» szivesen látták. Ritkaságként látjuk a legények kalapján az igazi darútollat, szürkegém – és pulykatoll s még egyéb helyettesíti azt. Csak némely nemesi czímerek őrzik hüségesen képét, ott áll rajtuk egyik lábát felemelve, benne valami kövecskét szorongatva; mert úgy tartja a közhit, a darú annyira éber, hogy mikor a többiek alusznak, a kiállított őrszemek egyik lábukba követ vagy földet ragadnak, a mit elszunyókálásuk esetén elejtvén, a zörejre rögtön felébrednek, hogy perczig se felejtsék el fontos szerepöket. Az is még tartja magát, hogy a darvak hallgatag, csendes, magasan vonulásából szép időt jósol magának a tanyai ember, ellenkezőleg, mikor alant igen krúgatva, sietve szállnak, szélvészt vár; egyébként a darú inkább a múlté s nem a jelené. Azért is terjeszkedtem ki bővebben annak a viszonynak ecsetelésére, mely közte és a magyarság közt füződött, mert a hajdanból átcsengő hangokat akartam megőrizni. A jelenkor még tud róluk, ne felejtse hát el a jövő sem.
A darú elfogyásával, s mióta az rendes madarunkból átvonuló lett, elmosódik a régi viszony elemeinek változatossága s az az érzelem kerekedik felül, az a hangulat, mely bucsúkor szokott fakadni bennünk, még pedig a viszontlátás bizonytalansága révén. A 60-as évek után szóló költők már így írnak róla:
«Száll a darú fönn a légben:
Hová merre viszi vágya?
Megunta itt az életet
Repül, repül más hazába»
Hová merre viszi vágya?
Megunta itt az életet
Repül, repül más hazába»
Thaly Kálmán.
S PÓSA LAJOS még későbben már csak így ír:
«Darú madár látunk-e még
Ha a tavasz eljő?
Vagy csak tollát, vagy csak porát
Hozza el a szellő».
Ha a tavasz eljő?
Vagy csak tollát, vagy csak porát
Hozza el a szellő».
Az ősmocsarak utolsó vonaglását, az ekevas éhességét megsinylette ez a daliás vadmadár; elment – nem a miénk többé!
Gazdaságilag a darúnak nálunk ma már szintén csak szűk jelentőség jut. Élelme első sorban a szemes életből kerül ki s legkedvesebb falatja az árpa, kukoricza s egyéb gabnaszem. Szintúgy szereti a friss növényhajtásokat, gyenge szálakat lecsipdesni. Mellékesen kukaczokat, pajorokat, rovarokat, kisebb gyíkot, békát, sőt ha találkozik, egeret is megfog. Ott, hol tavaszi költözködés idején nagyobb pihenőket tart s nagy csapatokban a frissen bevetett árpa földekre veti magát, valamelyes kárt bizony tesz. De ez csak egyes pontokra – melyek azonkívül sem számosak – tartozik s ott is alig tart pár napig.
