A FEHÉR GÓLYA. Ciconia ciconia (L.) 1758.
A FEHÉR GÓLYA.
Ciconia ciconia (L.) 1758.
Ciconia ciconia (L.) 1758.
[Ardea ciconia L. – Ciconia albescens, nivea, candida, major BRHM. – Ciconia alba BECHST.]
Népies nevei: gólyamadár; házi gólya; eszterág; esztrág; czakó; koszta (Székelyföld), gagó.
Jegyei: főszine fehér; evezői feketék; csőre és lábai pirosak; a negyedik evező leghosszabb; szemköre szürkésfekete; szeme sötétbarnás, szélén világosszürke. (L. I. köt. 5. kép.)
Leirása: az öregek fehérek, mely szín azonban nem ragyogó tiszta, hanem mindig mocskos, szennyes; az evezők, nagy szárnyfedők és a hosszú válltollak feketék, a begytollak meghosszabbodottak. Ivar szerint külsőleg nem különböznek. A fiatalok is olyanok, mint az öregek, csak evezőik feketesége inkább barnásba hajló.
Mértéke: H. 93–99; Sz. 56–58,5; F. 22–23,6; L. 20,6–21,5; Cs. 18–19,7 cm.
A gólya Közép- és Dél-Európa vízgazdag, mocsaras rónáit lakja, északfelé ritkább s az 58° é. szél. fölött már mint ritkaság sem igen került. Kelet felé Közép-Ázsiáig honos.
Hogy nálunk mily közönséges, ismert s egyenesen egyike síkságaink legjellemzőbb madarainak, azt mindnyájan jól tudjuk. Alig van nálánál népszerűbb szárnyasunk. Szeretik, sőt tisztelik őt széles e hazában akár a fecskét, vagy tán még jobban. Nem kutatják: érdemes-e arra, hogy megbecsüljék? A közfelfogás megingathatatlanul az: hogy a gólya «tisztítja a határt mindenféle féregtől, kigyótól, békától» s ezért, meg mert «szerencsét hoz a háznak», melyre fészket rakott, soha senki bántani ne merje. Jaj annak, ki gólyát lő! A nép sok helyen az ilyen vadászt képes volna agyonütni. De miért is nőtt hát annyira a magyarság szivéhez? csak azért, mivel az utálatos békát és kigyót megöli?
Részben ezért is, de főleg mivel oda szokott az ember házatájához, ott bizalmaskodik fészke a kéményen, az akoltető végén, a boglya tetején, és mert nélküle hiányoznék az Alföldből egy eredeti, szükséges vonás. Az Alföldet, édes hazáját, pedig szereti a mi népünk színe-java, hisz bölcsője az, a nemzet szive tája; szereti pedig egész teljességében, úgy a mint van. Gólya hijával azonban elveszne belőle egy ősi bélyeg. És érzelmi kapcsok is fűznek minket az egy lábon álldogáló, mélabúsan elgondolkozó, komoly képű, horgasztott csőrű gólyamadárhoz, mely hol itt, hol ott búsulgat a réten, a pocsolya szélén, vagy fontolgatva, kimért lassú lépéseket téve sétálgat a gyepen, mezőn. Az ő lényében és saját magunkban rokonhúrok pendülnek: mindennapos érzéseinknek, alaphangulatunknak közössége. Születéstől fogva halálig, szinte a gólya az a madár, melyet legtöbbet, legközelebbről látunk, melyről legtöbbet hallunk. Elgondolja a magyar ember, hogy az a hosszú, piros lábú és csőrű, nagy fehér-fekete madár azért telepedett bizalmasan házára, mert vonzódik hozzá, már pedig népünk lelkületének egyik alapvonása az, hogy a ki szeretettel közeledik feléje, azt épp oly szeretettel hűségesen fogadja be szivébe. És jól esik neki, ha az ősz levélhullása nyomán keletkező búsongását, a kikelet fakadásával nyilatkozó vidor reménységét valami élő lényhez fűzheti. A házát lakó, költözködő gólya legközelebb esik hozzá – tehát ahhoz fűzi. Szóval a gólya és magyar népünk közt szoros viszony fejlődött, melyet hirtelen megbontani tejes lehetetlenség. Pedig mégis meg fog az bomlani, már bomladozik is: a kultura nagymarkú, mohó keze lassan, de éppen ezért biztosan, ront neki.
Más népeknél is megvolt – bár, hangsúlyozom, távolról sem oly mértékben, mint nálunk – sőt megvan a gólyának népszerűsége. Szinte általános a gyermekészben, hogy a testvérkéket a gólyamadár hozza s mindnyájunkat is – valamikor régen – az halászott ki a mocsárból, tóból. De mi még sokkalta többet is tudunk madarunkról s gyermekjátéktól a komoly politikáig szerep jut neki: mondóka, közmondás, népdal, népies műköltészet nevezetes alakja ő, mint a melynek természeti sajátságai élesen ellesve, való hűséggel kidomborítva jelennek így meg előttünk találó vonatkozásokban. Lehetetlen mindezekre kiterjeszkednünk, itt csak a legjellemzőbbekre vethetünk pillantást; a kivonható tanulságra ennyi is elegendő.
PETŐFI remek költeménye «A gólya» az első, melyre utalok, mert ebből világosan és tisztán érthetjük, miért szereti a magyarság a gólyát?! A költő személyét bizvást helyettesíthetjük egész népünkkel, mert a mit ő magáról beszél itt, azt akár fejenként is elmondhatnánk.
Legkedvesebb madara a gólya, mert az édes szülőföld, a drága szép alföld lakója.» Szereti «mert együtt növekedett vele s már akkor kerepölt fölötte, mikor még bölcsőjében sírt». S bár «se tolla nem ragyog, se szép hangot nem ád» s «egyszerűen, félig feketében, félig fehérben jár», mégis vele tölté egész életét, vele ábrándozott a «puszta legmélyén», megszerette, mint «az egyetlen valót, mely egy álmodott szebb korból fenmaradt». Ezért megérkezését minden esztendőben «várja» s mikor őszszel távozik, szerencsés utat kíván «legrégibb barátjának». Nem-e tolmácsa a költő mindnyájunk érzelmeinek? Igen természetes hát, hogy az elnyomatás szomorú korszakában, mikor az ötvenes évek irói a szabad szót nem mondhatván ki, képletesen beszéltek a nemzethez, nem egyszer a gólyamadár lényéhez füzték érzelmeiket, azt állítván oda, minta nemzet, a haza helyettesítőjét, vagy a honfikebel sajgásának tolmácsát. ARANY «A rab gólya», TOMPA «A gólyához» czímű költeményében fejezte ki csordultig telt bensejének keserűségét; előbbiben a rabgólya csonka szárnyával jelképezi a leigázott hazát, a megnyirbált, eltörölt alkotmányt, utóbbiban a költő a gólyának beszéli el a sivár valót, a jelen reménytelenségét, őt kéri meg, hogy adja hírül a szomorúságot, csüggedést a «bujdosóknak»; figyelmezteti, hogy ne is térjen vissza többé, mert fel van dúlva régi fészke helye s új fészkét sem rakhatná biztos tetőre; vígasztalja, hogy hiszen ő boldogabb, mint mi:
«Neked két hazát adott a végzeted:
Nekünk csak egy – volt! . . . az is elveszett!»
Nekünk csak egy – volt! . . . az is elveszett!»
A finom biologiai ismeret s a gólya és magyarság közt fennálló kapocs ARANYnál, TOMPÁnál és PETŐFInél megkapóan nyilatkozik. De nyilatkozik az egyebekben is. Különösen a búslakodva, gondolkodva, komolyan, mintegy magában, árvultan állongó gólya képét, mely jellemző az Alföldön s TOMPA is oda helyezi:
«Féllábon állva, itt búsul az esztrág»
számos analógiában megtaláljuk népdalainkban, közmondásainkban, népies költészetünkben. Ime néhány:
«Árva vagyok, mint a gólya,
Kinek nincsen pártfogója.»
Kinek nincsen pártfogója.»
(Népdal.)
vagy:
«Hegyen ülök, búsan nézek le róla,
Mint a boglya tetejéről a gólya.»
Mint a boglya tetejéről a gólya.»
PETŐFI.
«Gondolkodik mint féllábon a gólya.»
«Gondolkozóba esett mint a gólya.»
«Elvitte kedvét a gólya.»
«Gondolkozóba esett mint a gólya.»
«Elvitte kedvét a gólya.»
Más értelműek azután: «Vigyen el a gólya», «Kerülgeti a gólya» (családi örömöket vár), «Ennek se kerepül többet a gólya» stb. Bordalban is azt énekeljük:
«Igyunk az elment gólyákért»,
ha a távozottak egészségére koczczintunk.
ha a távozottak egészségére koczczintunk.
A kikelet vidám és az ősz bánatos hangulatát legtöbbször a gólya érkeztéhez vagy távoztához fűzi népünk; az alföldi ember mindig, csak a domb- és hegyvidéken lakó – a kinél madarunk nem tanyázik – a fecskéhez. Ez a két madár a magyarnak legsajátosabb tavaszhirdetője és a tél közelségét jelentője. Ők hozzák meg, ők búcsúztatják el nyarunkat:
«Megenyhült a lég, vidul a határ
S te újra itt vagy jó gólyamadár»
S te újra itt vagy jó gólyamadár»
mondja TOMPA, s viszont PETŐFI:
«Jön az ősz, megy a gólya már,
Hideg neki ez a határ.»
Hideg neki ez a határ.»
Jó BENICZKY PÉTER uram 1620-ban tömören versbe szedte madarunk egész életét:
«Gólya is gázolja,
Mocsárokat járja,
Kigyót, békát foghasson;
Fészket rak kéményen,
Nem fél füst rámenjen:
Korog, kotyog hangosan.»
Mocsárokat járja,
Kigyót, békát foghasson;
Fészket rak kéményen,
Nem fél füst rámenjen:
Korog, kotyog hangosan.»
Gyermekjátékban is szerepel, midőn egynek fejére tesznek valamit s ezt körülugrándozva mondják:
«A pap házán gólyafészek,
Minden ember látja,
Csak a pap nem látja.»
Minden ember látja,
Csak a pap nem látja.»
Vagy mikor ketten kezet fognak s azon egy kisebb társukat körülhordozzák, azt dudolják: «Gólya viszi a fiát» (a német: Engerltragen). Néhol azt tartják, a ki tavaszkor az első gólyát szállva látja, az rövid alvó lesz abban az évben, a ki pedig állva látja, az hosszú álmú. Vége sem lenne, ha az idevágó anyagból tovább akarnék meríteni, azért lássuk már most madarunkat a természethistória világításában. Annyi bizonyos, hogy újat alig mondhatok, csak azt, a mit mindnyájan tudunk róla, foglalhatom rendezetten keretbe, s méltathatom elfogultság nélkül gazdasági fontosságát, hasznos vagy káros voltát.
Mint igazi költözködő madár, melynek első érkezését általánosan figyelik, sőt meg is jegyzik, nagy anyagból kikerült országos középszám szerint: márczius 30-án jelenik meg nálunk. Hogy mennyire népszerű a gólya megjelenése, annak bizonysága az a népies elnevezés is, melylyel több helyen a márczius végén beállító viharos időt, havazást «gólyaförgeteg» névvel illetik. Gyakran az egyes párok egyszerre érkeznek s azonnal régi fészkökbe szállnak, néha azonban az egyik előbb jön s egy-két nap mulva a másik. Megérkezésök után rendesen hosszabb ideig csendesen állnak rég nem látott otthonukban s látszólag pihennek. Később azután csak az éjjelt töltik abban; napközben – délelőtt, délután – egy-egy kirándulást tesznek, élelmöket keresik s néhány óra mulva ismét haza térnek. Április első felében javában udvarolgatnak s szinte nap-nap után szorgalmasabban «kelepelnek» vagy «kerepelnek», miközben fejöket hátukra vetik s csőrüket csattogtatva, ismét előre nyújtják. Néha azonban repülve is kelepelnek; a fészekben ülő tojó így fogadja megtérő párját s az a levegőben felel neki. Úgy látszik, hogy a párok példás ragaszkodással frigyüket egy «gólyaöltőre» kötik s hűségesen kitartanak szerelmökben, vonzódásukban. Számos példa bizonyítja ezt, sőt azt is, hogy özvegységre jutottak többé nem vetették le a «fátyolt» s rideg egyedüllétben élték hátralevő napjaikat, megtérve a fészekhez, elvonulva telelésre, de csak egymagukban – éveken át. TOMPA költeményt is irt az «Özvegy gólyáról» .
A még «legények» azonban sokszor heves küzdelmek árán juthatnak kiválasztott mátkájuk birtokába s ugyanoly elkeseredett harczczal foglalnak le holmi üresen maradt, de más fiatal pároknak is szemét szúró fészket. Annyi nálunk a gólyafészek, hogy új építkezésekre csak itt-ott kell fanyalodniok s ekkor is többnyire előre segített már nekik a gazda, régi kocsikereket tett a pajta vagy akol végébe, arra néhány vastag ágat is, hogy kedves madarának kedvet csináljon a megtelepedéshez és munkáját könnyítse. Sokszor puszta rúd tetejére teszik a kereket s ide fészkeltetik a házi gólyát. A gólya fészkét legtöbbnyire épületeken, kéményeken, tornyon, kazalon, boglyán, de csonka, vastag fákon, fasorok nagy fáin, sőt erdőben is találhatjuk. A nagy magyar Alföldön, úgy látszik, ritkábban fészkel fákon, ellenben a Dunántúlon gyakrabban. Az utóbbi fészkelés néha telepes is. Fehérmegyében ismerek egy fasort, hol egy-egy nagy fán 4–5 gólyafészek áll s mindegyik lakott. Vasmegyében Kocs vidékén Boba és Kis-Czell közt levő vasutvonal mentén egy kisebb erdőrészletben, koros tölgyfákon van kiválóan népies gólyatelep, hol aránylag alig pár hold területen 30–40 fészek lehet együtt. Egy-egy fán kettő-három is. A gólyafészek hatalmas, vastag faágakból van rakva, belseje vékonyabbakkal, gyökerekkel, rögökkel, gyepdarabokkal, szénával, szalmával bélelve. Április közepén a tojó lerakja tojásait, számra 3–4–5 darabot, melyek szabályos alakúak, sárgásan áttetsző fehér színüek.
Tojásmérték: H. 67–74; Sz. 50–52 mm.
A költés java gondja a tojónak osztályrésze, de néha a hímnek is, kisegítőként, meg kell osztania a gondot, mikor ugyanis párja étel után néz. Körülbelül egy havi kotlás után fakadnak meg a tojások. A kis gólyafiak esetlen jószágok, nem tudnak lábra állni és sokáig nevelődnek, úgy, hogy két hónapnál is tovább tart, míg a szülők gondviselése alul felszabadulnak. Kezdetben csak sarkukra támaszkodva üldögélnek s lábaik megerősödésével emelkednek föl. Az öregek éber figyelemmel vigyáznak családi boldogságuk épségére, nem hagyják magzataikat egyedül, hanem míg az egyik eledelt hord nekik, addig a másik szemmel tartja a háztáját. Mint afféle torkos jószágok, sokat esznek, azért a szülőknek kijut a fáradságból, hogy kellő bőséggel lássák el az éhezőket. A fészekhez hordott eleséget egyszerűen elejbük ökrendik, de a vizet úgy itatják meg velök, hogy csőrüket egymásba dugják. Igaz, fióknevelés közben sok piszkot csinál a «házi gólya», a tisztaságos háziasszony zsémbel is miatta, sőt szidja a kelepes madarakat, hogy több becsületet tanulhatnának, de azért világért sem bántaná őket, a hűséges «albérlőket», melyeknek élete folyása annyi mulatságot szerez a háznépnek s főleg a gyerekseregnek is.
Mikor a vidék gólyái megnövekedtek s kirepültek fészkükből, szülőik vezetése mellett tanulgatják a repülés művészetét. Minden este megtérnek – a haladásuk szerint közelebb, vagy messzebb terjedő – kalandozásaikból a meleg otthonba s ott töltik az éjszakát. Ha azután szárnyizmaik teljesen kifejlődtek, megedződtek, s megjött gólyához való eszük – mely nem kicsinylendő ám! – nagyobb társaságokba verődnek s járják a sekély iszapost, a tarlót, réteket, gyepeket, de már bizonyos nyugtalansággal. Házi tűzhelyök tájától is mintha idegenkedni kezdenének, szóval készülnek a búcsúzásra. A fészekaljak seregekké növekesznek, idegen csapatkákkal erősbödnek s augusztusban-szeptemberben végleg elbúcsúznak. Felszállnak a magasba, el-elkeringőznek csigavonalban, mindig magasabbra emelkedve, majd irányt véve dél felé eltünnek a szemhatárból. Néha azután, mikor már a mieink rég elmentek, idegen gólyák százas seregei, sőt hazánk délibb részein még annál is több darabból álló csapatok merülnek fel a levegőben, néha rövid pihenőre meg is szállnak, többnyire azonban csak átsietnek határunkon. Az erdélyi szorosokban is figyeltek meg ilyen átutazó nagy seregeket. A költözködés szakán kívül nagyobb számban ritkán látni, általában nem csatlakozik más fajú madarakhoz, hanem magának, családjának él. Feltünő azonban, hogy némely vidékeken még nyár elején is, tehát a költés java szakában csapatban járnak a gólyák s mintha nem is tudnának családi kötelmekről, élik világukat a rétségeken. Ezt a jelenséget tapasztaltam 1895 május és junius első felében az Al-Duna mellékén Temesmegyében. 50–60 gólya sétálgatott rendesen a Duna árterén s nem gondolt fészkelésre; az igaz, hogy ennek daczára a közeli községek házain a fészkek el voltak foglalva. Sejtettem, hogy aligha idevaló madarak ezek, hanem talán olyan helyekről származtak, hol valami körülmény megzavarta költésüket. Később csakugyan megjött a hír Nagy-Kunságból is, hogy az ott élő gólyák nem fészkeltek, hanem csapatosan járták a rétségeket. Valószinű, hogy ennek oka az 1894-ik évi rossz takarmánytermés volt, midőn is a széna- és szalmakazalokat a tél folyamán sok helyt feletették s így azokon a vidékeken, hol a gólyák kazalokra rakták fészköket, megsemmisültek a megszokott fészkelő helyek. Ilyen otthonuktól megfosztott gólyatársaságok azután csatangolásra fogták a dolgot.
Említettük már, hogy madarunk kiváló szellemi tehetségekkel van megáldva. Ennek köszönhetjük azt, hogy bizonyos tekintetben félig háziállat lett, az emberi lakásokhoz huzódott. Mert éles megfigyeléssel tud különbséget tenni jóbarát és ellenség között. Azonnal észreveszi a rossz szándékot s akkor vad, félénk, ellenkezőleg szelid és bizalmas. Hogy lénye szerint nem egészen ártatlan és jámbor, azt már különféle szóbeszéd, suttogás elárulta. Hisz nem egyszer hallottunk gólyákról, melyek elköltözés előtt erőtlen, beteg társukat megölték, sőt emlegették azt is, hogy a hímgólya megölte párját, melynek tojásait lúdtojással cserélték ki stb. Efféléket mindig mesebeszédeknek tartottunk. De úgy látszik, van azoknak való alapjuk s itt sem hiába zörgött a haraszt. Tisztán és kétségtelenül megbizonyult ugyanis, hogy szárazság idején, hazánk több vidékén, a gólyák – nem találván fiókáik számára elég bőségesen eledelt – azokat egyszerűen megölték s kidobták a fészekből.* A gyilkos szülők borzalmas tettük után kereket oldottak s elhagyták a fészek táját. Az is bizonyos, hogy ilyen aszályos évben sokkal előbb – már augusztus elején – költöztek el gólyáink telelőhelyük felé; egyelőre ugyan valószínüleg csak délebbre, hol bővebb élelem kinálkozott s csak később Afrikába.
Ide vonatkozó érdekes adatokat l. «Aquila» 1894. I. évf. 166–168. lapokon.
A gólya hasznos vagy káros voltát illetőleg többféle nézet vert gyökeret. Neves megfigyelők majd hasznosnak, mások határozottan károsnak mondják. Mi nem helyezkedünk külön álláspontra, hanem tárgyilagosan akarunk mérlegelni, minden tényezőt tekintetbe véve, mely latba kerülhet. Általánosan igaz, hogy mindent, a mi mozog s a mit elérhet, hatalmába ejt. Apró rovaroktól kezdve a hüllőkig, emlősökig mindenféle kisebb állatot felfal, csak megkeríthesse s elbánhasson vele. Így azután természetesen igen sokféle lehet az élelme, tehát megfelelőleg több érdekkört is érint, s helyileg, sőt idő szerint is elbirálást követel. Bizonyos, hogy békát, kigyót, egereket, vakondot, vízipatkányt, cziczkányokat előszeretettel eszik, de feldulja a réten, tarlókon, gyepeken fészkelő apró madarak fészkeit is, elköltvén azok fiókáit; megfogja a még esetlen vagy süldő nyulacskákat, fürj- és fogolycsibéket; lúdlegelőn, a falu pocsolái körül elkapkodja az apró majorságot; nemkülönben halászatra is vetemedik, de temérdek rovart is pusztít; tüzeshasu békát, varangyot nem fogadja be gyomra, de azért sokat megöl s ott hagyja. Felbonczoltak begyében különösen sok futó bogár (Carabus, Feronia, Pterostichus, Harpalus) s más rovar maradványait; néha sok méhet, darazsat, szöcskét, sáskát, csigákat, nagyobb legyeket, férgeket találtak. Mindezekből tehát kisül, hogy a közfelfogásnak «a gólya a határt tisztítja mindenféle féregtől» csak részben van igaza, már csak azért is, mert számos – gazdaságilag úgy mint vadászatilag hasznos – állatot is elemészt. Fészekrablásaival, majdnem kizárólag csupa gazdaságilag hasznos madárfaj szaporodását – még pedig ott, a hol sok a gólya, érzékenyen – csökkenti; vakond pusztításait – minthogy ez számos csimasz, pajor és kártékony rovarálcza, féreg emésztésével sok hasznot is tesz – szintén nem lehet jó tulajdonságai közé sorozni, csak úgy nem a majorságot illető tolvajlásait, valamint a vadászatnak, méhészetnek és halgazdaságnak okozott kártételeit sem. Kigyó és béka öldökléseit sem lehet jó szemmel nézni, mert mérges kigyót nem sokat pusztít, a többi pedig – kivéve a hasznos madarak tojásait szürcsölő vízikigyót (Coluber natrix) – csak úgy hasznos, mint a legtöbb béka is, kivéve a tavi békát, mely temérdek halivadék felfalásával nem éppen ártatlan szerepet játszik a halgazdaságban. Kiváló hasznot hajt a gólya a gazdának a temérdek káros rovar elpusztításával, egerek tizedelésével. Különösen mikor egeres esztendő van s a túlságosan elszaporodott gabonatolvajok érzékenyen sujtják vetéseinket, gólyaink rendkívül hasznosak. Ilyenkor a vándorlásra összecsoportozott gólyák – éppen őszszel szokott az egércsapás javában virágozni – valósággal egérből élnek s szemlátomást, észrevehetőleg belemarkolnak a kártékony rágcsálok apasztásába. Ha ezeket latolgatjuk, kár és haszon körülbelül egysúlyúak, talán előbbi valamivel lebillenti a serpenyőt, főleg ott, hol igen számos ez a madarunk s a viszonyok is olyanok, hogy több kárt, mint hasznot tehet: A vadászat szempontjából is, a hol rendezett vadóvásra, tenyésztésre kiváló gondot fordítanak, hol az apró szárnyas vad: fáczán, fogoly, fürj stb. a fővadnem, éppen csak tűrni lehet a gólyát, de valamire való szaporodását meg nem engedhetjük. Az ugyan, hogy túlságos ragadozó és károsítója volna e szárnyasoknak – mint sok vadász képzelme s egyes esetekből általánosan itélkező véleménye mondja – nem felel meg a valóságnak, már csak azért sem, mivel tudvalevőleg fogoly, fürj, fáczán nem puszta, gyérnövényzetű helyeken fészkel, hanem lehetőleg magas fűben, gazban, lábon álló vetésekben, luczernásokban; a gólya pedig ilyen helyekre nem igen sétál, hanem alacsony növényzeten, tarlókon bogarász. Kaszálás után ugyan el-el csíp egy ügyetlenebb fogoly-, fürj- vagy fáczán-csirkét, nyulsüldőt, de legtöbbjéhez nem férhet, mivel azok is a sűrű magas növényzetű helyeken bujkálnak.
Ebben a világításban tehát – habár nem egészen az az ártatlan szent madár ő, minta minek legtöbben tartják – mégis határozottan csak helyileg, bizonyos viszonyok közt lehet őt károsnak mondani s túlszaporodását korlátozni – ez esetekben a gazda, a vadász, a hal- és méhtenyésztő gondoskodhatik a maga ügyében védekezésről, de ellenkező esetben, mikor például egér túlszaporodáskor látja a bogarászó, vadászgató gólyát s mikor az apró szárnyas vad csirkéi már repülősek stb. szivesen fogja fogadni kelepes madarunkat. Kiadni a gólyapusztítás jelszavát s annyira menni mint Németországban, hol lődíjakat adnak az elejtettekért, akárcsak ragadozó madarak karmaiért és csőréért, nálunk határozottan nem volna helyén való. Mert mostanában elég területünk van, mely még nem állott a kultura szolgálatába, azonkívül, mert nem kicsinylendő a nép felfogása, melyet gyökeresen felfordítani nem is tanácsos s idő előtt való volna. Sőt inkább számolni kell avval a viszonynyal, mely a magyarság apraja-nagyja és a gólya között régi soron fennáll, s a melynek háttere bizonyos káros oldalakat is megenyhítő körülmény; hisz örülünk, ha háztetőnket felkeresi ez a termetes jellemző madár, örülünk, ha eleresztett szárnynyal látjuk lebegni a lég végtelenségében; ha halljuk ismert kelepelését, figyelemmel kisérhetjük életmódját, tulajdonságait. Ettől csak meg nem fosztjuk magunkat!? s nem ölhetjük ki őt, melynek alakja nélkül sok-sok vidékünk egy jellegzetességével árvulna meg.
A gólya érzelmeket sőt bizonyos költői hangulatokat is fakaszt bennünk, melyek sajnos, úgyis oly eltünő, elenyésző életűek már rideg korunkban – ezért hunyjunk szemet rossz erkölcseire, nézzük a jókat s ne tépjük szét teljesen azokat a szálakat, melyek ő hozzá csatolnak. Legyen csak továbbra is a magyarság madara, s kisérjük el továbbra is szemeinkkel «mikor száll a kéklő égen», nem felejtve a mit TOMPA ír:
«Mert ez a madár mintha sorsunk
Élő képe volna.»
Élő képe volna.»
