A NAGY FAKOPÁNCS. Dendrocopus major (L.) 1758.

Teljes szövegű keresés

A NAGY FAKOPÁNCS.
Dendrocopus major (L.) 1758.
[Picus major L. – Picus pipra MACG. (nec PALL.)]
XV-ik tábla

ZÖLD KÜLLŐ PICUS VIRIDIS (L)          NAGY FAKOPÁNCS DENDROCOPUS MAIOR L
Népies nevei: czifra harkály (Vasm.); tarka fakopogató, favágó, fakopogtató, fakopácsoló, harkány.
Jegyei: rigónagyságú; alsó testén nincsenek hosszanti foltok (csak a fiatalok testoldalain); farkalja a hasnak egy részével élénk vörös.
Leirása. Öreg hím: felül főszíne fekete; a homlok fehéres barna, fejtető fekete, csak a tarkón van vörös folt (L. I. köt. X. tábla.); a hát mindkét szélét nagy, fehér vállfoltok határolják; az evezőkön fehér foltok, melyek az összecsukott szárnyon fehér haránt csíkokba olvadnak; a nyakoldalon fekete rajzolat, úgy, hogy a fültájon kerülékalakú, alatta egy másik szabálytalanabb alakú fehér folt támad; e rajzolat sarlósan mindkét oldalon a begy felé nyomul; az alsó test fehér, szennyes barnás árnyalattal; a középső farktollak feketék, a szélsők töve szintén fekete, egyébként túlnyomóan fehér-fekete foltokkal (főleg belső felükön), hegyük sárgásbarnába játszik. Csőr kékesszürke, úgy a lábak is; szem vörösbarna. A tojó egészen olyan, mint a hím, csakhogy nincs vörös tarkó foltja s így feje egészen fekete. A fiatalok fejtetején négyszögletű vörös folt s hasoldalaikon egyes sötét szárfoltok vannak. Hasonlítanak némileg a közép fakopáncshoz (Dendr. medius), de fejök kevésbbé vörös, alsó testök nem oly foltozott, termetök nagyobb s farkaljuk nem rózsapiros.
A szerint, a mint a lombos fájú erdőségekben vagy fenyvesekben tartózkodnak: alsótestök alapszíne is fehérebb vagy barnásabb. A mi fehérmellű példányaink igen hasonlítanak már a kelet-szibériai Dendrocopus major cissa PALL. fajtához, mely ott a rezgő nyárfákon él, noha fehér vállfoltjaik valamivel kisebbek s szélső farktollaik töve feketébb; a barnásak ellenben néha közelednek a Kaukazusban előforduló sokkal sötétebb, majdnem gesztenyebarna alsó testű Dendrocopus major poelzami BOGD. fajtához.*
Láttam honi példányokat, melyek a szibériai és kaukazusi példányoktól alig voltak megkülönböztethetők.
Mértéke: H. 23,9–25,2; Sz. 13,8–14; F. 8,4–9; L. 2,3–2,6; Cs. 2,6–2,8 cm.
Európában fel a Sarkkörig s Ázsiában délibb Szibérián át Koreáig fordul elő; körülbelül ő a legközönségesebb harkályfaj. Délen valamivel ritkább ugyan, de nem hiányzik Spanyolországból, Olaszországból, Kis-Ázsiából sem. A mi vén, odvas fájú erdőinknek is – kivált ha fenyőkkel kevertek – jellemző, gyakori jelensége. A gyümölcsösökben, gesztenyésekben, ligetekben egyaránt szivesen tartózkodik, valamint kertekben, vagy az erdő mélyében; hegyvidék és lapály között sem válogat. A kóborló czinegékből, fakúszokból, csuszkákból álló vegyes rajoknak, ő is, mint fajtársai, rendes kisérője s munkás tagja. Igazi harkálymódra felkúszik a fatörzsekre s – majdnem tövüktől hegyig – kisebb szökkenéseket téve végig kutatja azokat; a kéreg repedései közül, a korhadó helyekből szedegeti élelmét. Ha másként nem juthat hozzá, csőrével kopácsolja ki és hosszú, szakásvégű nyelvével rántja szájába a fában lappangó prédát. Gyakran nehéz munkájába kerül, míg a mélyen befurakodott álczát, bábot megkerítheti s ilyenkor el-elbámulhatunk azon a kitartáson, erős csőrvágásokon, melyekkel a fának támad. Kemény farkával neki támaszkodik a törzsnek, karmaival belékapaszkodik a kéregbe, nyakizmai pedig működni kezdenek s feje, mint egy vésővel fegyverzett kalapács, gyors egymásutánban mozog, hol jobbról, hol balról dolgozva, üreget vájva azon a ponton, a mely alatt a kivánatos falat rejtőzik. Közbe, mintha hallgatóznék a szorgalmas «tollas ács», ide-oda tekintget, azután újra kezdi kopácsolását. Mindig nagyobb lesz a lyuk, mintha csak emberkéz, finom vésővel készítette volna, míg végre tölcsérszerű vége behorpad, mert a szunnyadó bábot vagy álczát rejtő csatornát, üreget érte. A munkabért hamar felejti, kevesli is, fárad hát tovább. Némelyek szerint a látás, mások szerint meg a hallás, sőt szaglás vezérli őt zsákmányolásában. Én azt hiszem, szag után nem sokszor indul, hanem szemeivel födözi fel prédáját, illetőleg azokat a helyeket, a hol valamit találhat; a hallás meg bizonyára abban segíti, hogy a kopácsolás kongó vagy keményen eső hangjából megtudja, érdemes-e a fáradság vagy nem? Olyanformán tesz talán, mint a betegjét kopogtató orvos. Hogy azután tévedés is fordul elő, az bizonyos.
Bizalmatlan madár létére munkásságát a közelből nem igen figyelhetjük meg; legföljebb, ha már érzi, hogy a következő pillanat jó falathoz juttatja, férkőzhetünk közelébe s leshetjük meg. De a mint megpillant bennünket, a fatörzs másik oldalára csúszik, fedi magát; csak néha-néha néz fél szemmel kikukkantva felénk, hogy ismét eltünjék. Kerülgethetjük a fát, a másik oldalra siethetünk, nem használ, mert az okos állat is azt teszi, s egész bujósdit játszik velünk, hogy abban a perczben, mikor teljesen kijátszani véltük, surrogó repüléssel szálljon a legközelebbi vénebb fára.
Nemcsak vastag fatörzseken, hanem oldalágakon is gyakran mászkál, úgy is, hogy az ág alsó felületén kapaszkodik meg; fejjel lefelé azonban nem keresgél. Néha, a fatetején főleg, keresztben ül s pár perczig csendes, különben mindig mozgásban van s eleven, fürge természetével, éles hangjával, kopogásával, czifra tollazatával nemcsak feltünik az erdőben, hanem azt sajátszerűen élénkíti. Kivált tavaszszal hamar elárulja magát, mert párosodása szakában az a különös szokása van, hogy a fasudár tetejéből kimeredő száraz ágakra száll s azt gyors csőrütésekkel megrezegteti s így doromboló hangot támaszt. Ritkán hallani ezt a dorombolást az év más szakában, mint tavaszszal s bizonyára jól sejtjük, hogy az udvarlás, tetszelgés czéljából történik. A harkálynak legfőbb eszköze a csőr, egész életének kiszökő vonása a kopácsolás mestersége: tehát szerelmi ömlengéseit is lényének megfelelő módon fejezi ki. Az egyhangú tarrrrrr vagy karrrrrr dorombolást néha messze csengő hangjával is kiséri, melyet azonban sokkal inkább fára való kúszás közben hallat, minden szökkenéssel egy-egy rövid csükk, tcsikk vagy tyükk szótagot mondván. Egymást kergető párok azután rekedtes kregregregre forma lármával repkednek. Általában nem oly neszes, ritkábban szóló, mint fajtársai, de annál szorgalmasabb doromboló.
Habár megjelenése szép, s valódi éke ő az erdőnek nyáron és télen egyaránt, mégis lényében valami bárdolatlanság, szögletesség jelentkezik. Nem annyira kedves, mint inkább különös, friss, bizonyos fokig szemtelen, akár egy üde, természetes, ki nem nevelt, jó indulatú, de idegenektől félő gyermek. Látszólag bizonyos félszegség, hirtelenség, szelesség is egyéni bélyege; s jól írja egyik élesszemű megfigyelő: «Nincsen szalonképes finom modora, mert szokásai megegyeznek az erdőben munkálkodó szénégetők és favágók szokásaival.»
Kora tavaszszal – márcziusban – a csatangoló élettel kezdenek felhagyni, bizonyos állandóan megválasztott területrészre telepszenek, sűrűen felhangzó dorombolásukkal jelezve ébredő szerelmi érzelmeiket. Féltékenyen őrzik megállapítandó otthonuk táját, idegen harkályt nem tűrnek annak közelében, s annyira szemfülesek, hogy dorombolásukat utánozva, magunkhoz csalhatjuk, mert vetélytársat sejtenek bennünk is.
Négy-öt fehér tojásukat önmaguk készítette, mértanilag is szabályos köralakú bejáró lyukkal biró faodvakba rakják. Nemcsak puha fákba vájnak ilyen mesterséges üregeket, hanem keményekbe – mint például tölgybe – is. Egészséges fákat azonban nem igen bántanak s inkább azokat választják, melyek korhadt belűek, podvásodók. Rendesen több fán próbálják meg a munkát, de félbe szakítják s a legalkalmasabbon fejezik be. A fészek egészben csak néhány faszilánkból, forgácsból áll s a földszine fölött 2–12 méternyire van. A bejáró lyuk csak akkora, hogy éppen bebújhatnak, de a belső üreg alja 20–30 cm.-nyire fekszik a nyilás alatt.
Tojásmérték: H. 23–24,3; Sz. 19–20,5 mm.
A szülők ebben a fáradságosan készített lakásban – melyhez hasonló hálótanyákat is szoktak ácsolni – egymást felváltva 14–16 nap alatt költik ki furcsa, nem valami bizalmat keltő fiókáikat. Nekik azonban így is szépek, kedvesek és drágák. Aggodalmasan gondjukat viselik s roppantul féltik őket. Ha fészköket háborítjuk, meggyőződhetünk meleg odaadásukról; siránkozva, jajgatva repkednek a fészkes fa körül, hol ide, hol oda szállnak, besurranak a faüregbe s ott benn is hallatják panaszukat.
Miután a fiókák teljesen megerősödtek, anyányiak lettek s eltanulták öregeik mesterségét, szétválik a fészekalj, mert természetök nélkülözi a társas hajlamokat. Mindegyik a maga útján keresi boldogulását. Még ősztől tavaszig, a kóbor czinegecsapatoknoz szegődve, sem társulnak ez idegen fajú munkásfeleikhez, hanem csak közéjük elegyednek, a nélkül, hogy velök sokat törődnének.
Tápláléka különböző rovarokból, bábokból, álczákból, hernyókból, férgekből, kukaczokból és magvakból kerül ki. Tapasztalataim szerint az utóbbiakat főleg őszszel, télen és tavaszszal eszi, vagyis mikor az állati eleség szűkebben akad. Különösen a fenyők – kivált a szurkos fenyő – magvait szereti. A tobozokból leggyakrabban úgy szedi ki csemegéjét, hogy azokat egészben letöri s valami villás faág közé ékeli. Vannak fák, melyeket következetesen felkeres s mindig a megfelelőnek bizonyult ágvillába hordja a tobozokat, kényelmesen, ügyesen kopácsolva ki tartalmukat. Megfigyeltem, hogy egy nagy fakopáncs egész télen nap-nap után egy ilyen «ebédlő fán» költötte el a szomszéd fenyőkről kerülő tobozok gyümölcsét. Sáfárkodásának maradványai természetesen egész halmazzá növekedtek a fa tövében.
A harkályok gazdasági jelentősége. Lássuk már most gazdasági szempontból, micsoda értéket tulajdoníthatunk a harkályok működésének? S mivel a különböző fajok életmódja, majdnem megegyező, e helyen összefoglalóan akarom megitélni az egész «harkálykérdést», természetesen a mi viszonyaink szemmel tartásával.
Hogy harkálykérdés egyáltalán felmerült, azt nemcsak egyes erdőgazdáknak és erdészeknek, kik főleg a fák megvagdalását, megrontását hozzák fel ellenök, tulajdoníthatjuk, hanem leginkább ALTUM B. dr. eberswaldei erdészeti akadémiai tanár vádiratának, melyet 1878-ban a harkályok erdészeti jelentősége tárgyában megirt* s maig is védelmez. E munka megjelenéséig az ornithologusok szinte egyértelműen mind abban a nézetben voltak, hogy a harkályok kiválóan hasznos madarak s az erdőnek igazi védelmezői, mert temérdek farontó, erdészetileg igen káros rovarokat pusztítanak. Ez általános felfogást ALTUM alapjában megingatta, mert vizsgálatainak és tanulmányainak végeredményét következő tételekben foglalja össze:
Dr. B. ALTUM: Unsere Spechte und ihre forstliche Bedeutung (Berlin 1878. 1–90. l.)
«A harkályok működése gazdasági szempontból véve haszontalan; hasznuk alig észrevehető kevés; a legtöbb, erdészetileg legfontosabb káros rovar pusztításait nem akadályozzák, meg, egyes idetartozókat megtámadnak ugyan, de többnyire oly későn, mikor már elhatalmaskodtak s így a csapást csirájában nem fojtják el; gazdaságilag sokkal károsabbak mint hasznosak.»
Kemény sors érhetné ezek után a mi favágó madarainkat; szerencsére azonban akadt védőjük is, még pedig nem is egy, hanem tekintélyes ornithologusok egész sora.* Bizonyos az, hogy a tudós tanár úr kissé elvetette a sulykot s kutatásaiban egyoldalúan, bár egyoldalúságában szőrszálhalogatóan járt el. Még pedig azért, mert tisztára a harkályok látható s mechanikai nyomokat hagyó működéséből itélt, a többire pedig alig fordított figyelmet, nem is említve, hogy helyi és időszaki momentumokból, kevésbbé fontos tényekből, általános és nyomós következtetéseket vont le. De mintha maga is megijedt volna a szigorú itélettől, nagy felszereléssel megirott, gyüjtésekkel támogatott értekezésének végén egy lapot a harkályok aesthetikai értékének sietett szentelni, és itt mégis csak arra jut: hogy habár gazdaságilag jóval károsabbak azok mint, hasznosak, mégis ćsthetikai okokból teljes kiméletünkre tarthatnak számot.* Ezt a különös okoskodást nem feszegetem tovább, hanem a magam véleményét akarom inkább elmondani. Mindenekelőtt hangsulyozom, hogy a mi viszonyaink egészen mások, mint a németországiak, s ha ott is akadtak oly férfiak, mint HOMEYER, BREHM és mások, kik ellentétben ALTUMmal, határozottan kimutatták, hogy kisebb ballépésektől eltekintve s közömbös munkásságukat is belátva, a harkályok haszna nemcsak szembeszökő, hanem lényeges és kiváló értékű, akkor nálunk még inkább feltünő és nyomós az. Vizsgálódásunk kettőt kell, hogy szem előtt tartson, illetőleg e két kérdésre adjon feleletet:
ALTUM munkáját legbehatóbban czáfolta E. F. HOMEYER: Die Spechte und ihr Werth in forstlicher Beziehung. (Frankfurt a/M. 1879. 1–35. l.)
ALTUM a német ornith. egyesület egyik ülésén, a madárvédelmi törvényjavaslat tervezetének tárgyalásánál, általában az aesthetikai momentumra is – igen helyesen – figyelmeztetett, de hangsulyozta, hogy azoknál a fajoknál, melyek károsabbak, mint hasznosak, ezt nem lehet tekintetbe venni; például a jégmadarat hozta fel. Hát a harkályok még csak nem is olyan szépek mint ez utóbbi, s szerinte mégis feltétlenül óvandók, noha kimutatta, hogy károsabbak, mint hasznosak! Ez a két következtetése mindenesetre tanulságos.
1. Micsoda értéke van a harkályok táplálékának gazdaságunk szempontjából?
2. Használnak-e vagy ártanak-e mechanikai működésükkel? (Fák megsértése stb.)
Táplálkozás. Életmódjukat tekintve, harkályainkat két csoportra oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak azok, melyek a földre ritkán szállnak s fák törzseiben, törzsein és ágakon élő rovarokkal, némelyek magvakkal is, táplálkoznak; a másodikba ellenben azok, melyek igen gyakran a földön is tartózkodnak, mint a zöld és szürke küllő (Picus viridis és canus).
A fekete harkály a most említett két csoport között mintegy átmenetet, mert a fatörzseken (főleg bükk-, nyir-, nemes- és szurkos fenyőfákon) csak oly gyakran keresgél falat után, mint a földön, hol a kivágott fák korhadó tuskóit és a hangyabolyokat kutatgatja át. A fákból részben közömbös, részben káros rovarokat, álczákat stb. kopácsol ki s ha azokat a fákat, melyeket e káros rovarok vagy azok álczái, petéi megleptek, már nem is mentheti meg, a kártevők korlátozásában, szaporodásuk megcsappantásában mindenesetre része van. A hangyák megdézsmálását szintén nem irhatjuk rovására, mert igaz ugyan, hogy temérdek erdei- és fekete hangyát (Formica rufa és fuliginosa) költ el, melyek erdőgazdaságilag inkább hasznos fajok, mivel igen sok kártékony hernyót, rovart, szöcskét stb. emésztenek el; de másrészt vannak kártékony, a fák törzseit rágó hangyafajok is, melyeket harkályunk szintén nem kimél, hanem fogyaszt. Tehát kártékonysággal e tekintetben sem vádolhatjuk.
Míg ő a nagyobb rovarfajokra veti szemét, addig a fakopáncsok (Dendrocopus) – arányban termetükkel – a fákban és a fakéregben élő kisebbeket szedegetik s főleg a szú, fadarázsok, fahernyók (Cossus ligniperda, Aesculi stb.), orrmányos bogarak, czinczérek stb. számát apasztják, nemkülönben a fatörzseken, repedésekben rejtőzködő pókokat, százlábúakat, férgeket is. Ez a munkálkodásuk részben értéktelen, a mennyiben erdészetileg közömbös állatokra irányul, részben hasznos, a mennyiben a farontókat is éri. De nem szabad felednünk, hogy a fatörzsek hasadásaiban, megrepedezett kérge alatt temérdek igen kártékony rovar is befészkeli magát, itt bábozik, ide rakja petéit, melyek csak a kikelet beköszöntével fejlődnek életre. Az őszszel, télen és kora tavaszszal kóborló fakopáncsok, a kósza czinegetársaságokkal egyetemben, szorgalmasan puhatolgatják ezeket s éppen azokat, emésztik el a melyeket a czinegék, csuszkák, fakúszok észre nem vettek, vagy a melyekhez piczi csőrükkel nem férhettek s a melyeket, mint szervezetüknek nem megfelelőket, békén hagytak. Így azután a harkályok olyan mélyebben a kéreg közt lappangó, veszedelmes lepkepetéket is elpusztítanak, még pedig minden mechanikai munka nélkül, minők az apáczapille, búcsújáró pille stb. petéi. Különösen a kis és középső fakopáncs szolgálatai becsesek ez időszakban. A nagy fakopáncs is részt vesz ugyan e munkában, de e mellett előszeretettel falatozza a keménymagú erdei gyümölcsöket, a makkot, bükkfamagot, mogyorót, diót, fenyőmagvakat stb. Kivételesen húsos gyümölcsök magvát is megkóstolja, de nem valami előszeretettel él velök.
Ez a faj egész évben keresi a növényi táplálékot s azt mondhatjuk, hogy legalább is annyira – sőt valószínüleg inkább – magevő, mint rovarfogyasztó. A többi harkályok magvakat általában alig esznek, legföljebb szükségben. ALTUM ezt a magfogyasztást sem nézheti jó szemmel s azt mondja, hogy az erdésznek vetőmagtermését – különösen a szurkos fenyőre czéloz – érzékenyen károsítja. Hát ez lehet igaz bizonyos években, egyes kivételes területeken, de általánosságban és honi viszonyaink közt sehogy sem fogadható el. Németországban, a hol úgy látszik – s ezt ALTUM és más ornithologusok is megjegyzik – a nagy fakopáncs kiválóan a szurkos fenyőerdőkhöz ragaszkodik, működése talán másként birálandó meg; nálunk azonban fenyőerdőkben csak oly közönséges madár az, mint a vén tölgyesekben, ligetekben,* azonkívül erdőgazdasági viszonyaink is mások még mostanában, mint ott; tehát gazdasági jelentősége is más szempontok alá esik. A mi erdőbirtokosainktól, erdészeinktől – pedig éppen a harkályok felől jól kikérdeztem őket – soha ez iránt panaszt nem hallottam.
Madarunk fajtáinak megemlítésénél a 474. lapon czéloztam már erre.
ALTUM mintegy 40 rovarfajt határozott meg, melyeket a harkályok kétségtelenül megesznek s e rovarfajok erdészeti jelentőségét megállapítva, vonta le következtetését. Hogy minő hézagosak és hiányosak ismereteink egyes madárfajok táplálkozási viszonyait illetőleg, ebből is kitetszik, noha éppen a harkályok gazdasági értékét látszólag oly behatóan vizsgálták, hogy külön könyvek szólnak róla. Bizton mondhatjuk, hogy ha sikerült a harkályok gyomortartalmából egyetlen kutatónak aránylag kis területen 40 rovarfajt meghatározni, úgy még ennél is sokkalta többféle meg nem határozható hernyókat, kukaczokat, petéket, férgeket is költenek el, melyek gyorsan megemésztődve többé az elejtett példányok gyomrában fel nem ismerhetők, nemkülönben, hogy a különböző területeken más és más rovarokat is esznek. Vagyis valószínű, ha még egyszer annyi harkály példányt vizsgálnánk meg, mint a mennyit ALTUM vizsgált, madaraink jelentőségét is nem 40, hanem jóval több rovarfaj után itélhetnénk meg. Így tehát még a harkályok élelmének specziális kutatója sem ment attól a hibától, hogy részletekből vont le általános következtetést. Ebbe a hibába esett akkor is, mikor a zöld- és szürke küllőt, mint főleg hangyapusztítókat, jó szóra nem érdemesíti, noha ezek inkább a kevésbbé hasznos kis fekete és vörös hangyákat, mint a nagy erdei hangyákat szedegetik s a kártékony hangyafajokat is. Azonkívül a földön más rovarokat is pusztítanak s ezek közt a lótetű kedves falatjuk. De nem csupán a földön élő rovarfajokat tizedelik, hanem a zöld küllő – kivált télen – a falakra is száll, az eresz alatt kutatgat, a méheseket, ablakkereteket kopogtatja s az itt rejtőzködő, repedésekbe, üregekbe menekült legyeket, bábokat stb. szedegeti ki. Hogy méheket is felfalna, állítják, de biztos tudomást magam erről nem szerezhettem. A szükség talán reá kényszerítheti, de inkább hiszem, hogy a méhesek réseiben rejtőzködő bábokat, rovarokat, talán pókokat is rabolja.*
Az irodalomból ismerek adatot, mely a zöld küllő gyomrában talált méhekről szól. Így HÁRS PÉTER (Vadászlap 1891. 254. l.) említi, hogy egy zöld küllő csikorgó hidegben bekopogatta a kaptár falát s lelövetve, gyomrában kilencz darab dolgozó méh volt.
Mindezt összevéve, az én meggyőződésem az, hogy a harkályok tápláléka révén több haszon háramlik az ember gazdaságára, mint kár. Noha abban is megnyugszom, hogy a régi ornithologusok s mindenekelőtt maga GLOGER is, a harkályok értékét több érzelemmel, előitélettel, mint tudással hirdették. ALTUMnak kétségtelenül érdeme, hogy alapos – bár, mint említettük, szintén egyoldalú – vizsgálatai ismereteinket előbbre vitték s habár ő az ellenkező túlzásba esett, azt mégis kimutatta, hogy e madárcsoport nem csupán káros rovarokat pusztít s hogy működésük nem oly tiszta, minden árnyéktól ment, mint azelőtt hittük. De hát ez a leghasznosabb madarakról, a czinegékről is állítható, mert általánosságban igaz, hogy absolut haszon nem létezik, valamint absolut tökéletesség is csak eszményileg képzelhető. A kérdés mindig csak az felérik-e a jó tulajdonságok a rosszakat, s minő mértékben, micsoda viszonyok közt?
Mechanikai működés. ALTUM dr.-on kívül alig akadt még más, a ki a harkályokat táplálkozásuk révén sem számította a hasznos madarakhoz; de igen is akadtak sokan, kik elismerik, hogy szárnyas favágóink a farontó rovarság pusztításával hasznosak, de ezt az érdemöket megingatják avval a váddal, hogy táplálékuk megszerzése közben a fákat össze-vissza vagdalják, tehát azok értékét csökkentik, nemkülönben, hogy sok fát végleg meg is ölnek. ALTUM maga is kiváló súlyt helyezett madaraink e mechanikai működésére, midőn gazdasági jelentőségöket oly sötét szemüvegen át nézte.
Ime a vádak részletesebben felsorolva:
1. A harkályok az által, hogy saját maguk ácsolta üregekben költenek, igen sok fát megrontanak, kiváltképpen azért, mivel nemcsak korhadó, tehát beteg, hanem egészséges fákat is választanak fészkelésre s mivel előbb mindig több különböző fát dolgoznak meg, míg végre alkalmasra találnak, a hol ácsmunkájukat be is fejezik.
2. Ugyanily üregeket készítenek maguknak hálótanyául is.
3. Rovarászgatás közben – minthogy élelmök javarészt magában a fában van – szintén össze-vissza vagdalják a törzseket, egész forgácsokat hasogatnak ki s nem csupán a podvás, rovaroktól lepett vén, beteg fákat bántják, hanem a fiatalokat és egészségeseket is, nyilván tévedésből vagy pusztán kutatgatva. Sőt van egy sajátságuk, melynek okát biztonsággal még nem tudjuk,* t. i. hogy egészséges, fiatal, sima törzsű fákra előszeretettel szállnak s azt gyűrűsen körülkopogtatják, miáltal néha a fatörzsön nagy dudorodások (mintha egy vastag kigyó tekerődzött volna reája) vagy kigyóalakú apró lyuksorozatok keletkeznek s ekként a fát elbetegítik, elértéktelenítik.
BODEN főerdész (Dankelmann’s Zeitschr. IX.) és E. F. HOMEYER (Die Spechte und ihr Werth in forstl. Beziehung 31. l.) azt hiszi, hogy a harkályok a fák friss nedvét szívják, isszák; ellenben ALTUM csupán rovarok után való meddő kutatgatást lát benne s megjegyzi, hogy – mivel tapasztalat szerint mindig bizonyos feltünő, egyes vagy kisebb csoportokban álló egészséges fákra szoktak szállni – a fa kérge némileg ingerli őket s kihívja kiváncsiságukat. Ezt hiszi MARSHALL is (Die Spechte 13. l.)
4. Távirósodronyok póznáit, deszkaházakat, kerítéseket, padokat, méheseket, ablakfákat stb. is – rovarokat keresgélve – megrontanak, lyukakat vagdalván reájuk.
Ellenvetéseimet a következőkben kivánom összefoglalni:
A hazai viszonyokat szem előtt tartva, megfigyeléseim szerint fészkelő és háló üregeiket majdnem kizárólag csak beteg, belül podvás, korhadó belű fákba készítik s azon ritka esetekben, mikor egészséges fában akarnak fészkelni, mindig puha fájú s így értéktelenebb fajokat, pl. nyárfákat, füzfákat stb. támadnak meg. De munkájukat ezeken nem fejezhetik be, mert a fa belsejében már alakjuknál fogva sem képesek megfelelő mély lyukat, azaz csövet ácsolni. Azon kívül, még ha ilyen kevésbbé értékes fákban félbe maradt odukat vájtak is s azok későbben kikorhadnak, csupán csak látszólagos kárt tesznek, mert a közvetetlen csekély kártételt többszörösen feléri az a tetemes közvetett haszon, a mit az által szereznek, hogy a fészkelő helyekben szükséget szenvedő, odvakban költő hasznos madaraknak (ilyenek: a csuszka, czinegék, fakúsz, seregély, légykapók, szalakóta, babuta stb.) megfelelő otthont készítenek. Élelemkereséskor elkövetett ácsmunkájuk szintén nem érdemel kemény szót. Azok a rovarok, melyekhez kopácsolás útján jutnak, javarészt betegeskedő, korhadó fákban élnek, noha esetleg a fák külseje ezt még nem árulja el. Ez utóbbi esetben a rendes erdőgazdának még úgyis használnak, hogy figyelmét a kivágandó fára felhívják.
De hiszen nemcsak beteg, hanem ép, egészséges fákat is – bár ritkábban – megtámadnak, össze-vissza kopogatnak, akár azért, hogy fanedvet szívjanak, akár merő tévedésből, mondhatják a harkályok vádlói.
No hát igen, nem is tagadjuk; csakhogy bebizonyult, hogy ezt korántsem mindegyik teszi, hanem bizonyos példányok, melyek egyes fákat mintegy kiválasztanak s azokat rendszeresen látogatják s szinte lassanként, de czéltudatosan teszik tönkre. Ha az ilyen bűnöst ellőjük, többé nem lesz az illető fának bántódása, jeléül, hogy csakis az az egy követett el megtorlásra érdemes cselekedetet s nem érheti miatta panasz fajtársainak összeségét. Ezek a megvagdalt, gyűrűsen megkopácsolt, fiatal, egészséges fák általában igen ritkák s tapasztalatom szerint ott fordulnak elő leginkább, a hol a harkályok a fejlődött erdőgazdasági viszonyok következtében alkalmas, rovarokkal bővelkedő vén fákat nem igen találnak. Ebből én azt következtetem – s megerősíti vélekedésemet az a körülmény is, hogy újabban több harkálypéldány kezd letérni a régi útról és beteg fák helyett egészségesekre is szállni – hogy e most még csirázó szokásukra a lét harcza kényszeríti őket. Ahol t. i. a százados fáknak már hírmondójuk sem akad s az erdőgazdák gondosan ügyelnek arra, hogy minden elbetegesedő, romlásnak induló fa azonnal kivágassék s csupán a teljesen erőben lévők maradjanak meg, a harkályok szükséget szenvednek s keresnek, kutatnak az egészségesek törzsein is. Ha azután egyet valamelyikök egyszer már megvagdalt – noha kezdetben eredménytelenül –, a sértett kéregben, sebekben bizonyos rovarélet fejlődik, mely kész falat nekik, tehát mindig vissza-visszatérnek ahhoz. Nekem, úgy látszik, hogy a dolognak elfogadhatóbb magyarázata ez, mint az a melyet BODEN és ALTUM (l. 482. lapon a «jegyzetet») adott. Mivel ez a szokásuk jelenleg még csak kivételes s bizonyos igen kifejlődött erdőgazdaságokban számít – Magyarországban általában semmit – úgy károsságot jelenleg e réven sem vethetünk a szemökre; lehet, hogy a jövőben. Különben nagyon figyelemre méltó idevonatkozólag LIEBE egyik közleménye (Ornith. Monatsschr. 1892. 209. l.), melyből megtudjuk; hogy azok a külsőleg-belsőleg látszatra teljesen egészséges fák, melyeket a fekete harkály – emberi felfogás szerint, minden ok nélkül, – összekopácsolt beható górcsövi vizsgálat nyomán nem bizonyultak egészségeseknek, mert a szabad szemmel nem látható penészspórák már jelentkeztek, vagyis a később kifejlődő betegség első jelei meg voltak a sejtekben.
Elesik tehát a harmadik pont alatt említett vád jelentősége is, csak úgy mint az utolsóé, mely faépítményeink rombolását írja terhükre. Általában oly szórványosan fordul az elő, hogy szóra alig érdemes. Különben is, a hol megcselekszik azt, bizvást nem csupa kedvtelésből, rontási vágyból teszik, hanem, hogy a fában rejtőzködő rovarokat szedjék ki. Tehát csak abban vétkesek, hogy a faanyag pusztulását gyorsítják, illetőleg reákényszerítik annak tulajdonosát, hogy hamarább pótolja azt, a mit valamivel későbben úgyis pótolnia kellett volna.
ÖSSZEGEZÉS.
Magyarországon jelenleg a harkályok gazdasági jelentőség szerint általában hasznos, kimélendő madarak. Bizonyos kis vétkektől ugyan ők sem mentesek, melyek a kultura fejlődésével, az erdőgazdaság tökéletesbedésével öregbedni fognak; talán egykor általában, mintaerdőgazdaságokban már a jelenben is hasznuk a kár rovására csökkenni fog, működésük közömbös lesz, sőt talán káros is. A kérdés csak az, vajjon fognak-e alkalmazkodni az új viszonyokhoz? A legtöbb faj valószinüleg nem fog alkalmazkodni, hanem – a miről már itt-ott meggyőződhetünk – azokról a területekről, hol az erdőgazdaság a kertészethez közeledik, nagy arányokban virágágy-rendszer szerint dolgozik – a minek következménye a százados, korhadó és odvas fák eltünése – onnét a harkályok elköltözködnek, mert létfeltételök szünt meg.
Ma reászorulunk munkásságukra, később tán fölöslegessé válik. Hogy ćsthetikai jelentőségök szintén van, az csak megerősíti adott kedvező itéletünket.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages