A KAKUK. Cuculus canorus L. 1758.
A KAKUK.
Cuculus canorus L. 1758.
Cuculus canorus L. 1758.
[Cuculus cinereus BRHM. – C. borealis PALL.]
XIII-ik tábla
KAKUK CUCULUS CANORUS (L) NYAKTEKERCS IYNX TORQUILLA L
KAKUK CUCULUS CANORUS (L) NYAKTEKERCS IYNX TORQUILLA L
Népies nevei: kukuk; kakukmadár; kukóka (Zemplénm.); a fiatal: gyöngykakuk.
Jegyei: gerle nagyságú, valamivel nyulánkabb, hosszabb; a farktollak szárán – egymástól bizonyos távolságban – fehér pettyek, melyek a középső tollakon kicsinyek, a szélsőkön foltokká nagyobbodottak; lábai és karmai sárgák; a csőr barnásfekete, az alsó káva – kivéve hegyét – sárga; szájzúg narancssárga; szemei élénksárgák (öreg 
), vagy agyagsárgák (öreg ), szürkésbarnák (fiatalok).
), vagy agyagsárgák (öreg ), szürkésbarnák (fiatalok).
Leirása. Öregek: felül sötét hamuszürkék; az evezők sötét szürkésbarnák, belső felükön fehér harántfoltokkal, melyek szöglete kissé rozsdás; a fark szürkésfekete, a tollak hegyén fehér folt; az evezők, úgy a fark is, némileg halvány fényű; a torok és a nyak, le a begyig, hamuszürke, világosabb, mint a hát; alsó test fehér alapon szürkésfekete harántsávolyokkal, hullámos rajzolatú. A tojó valamivel kisebb a hímnél s nyakeleje némi vörnyeges árnyalatú. A fiatalok felül sötét szürkésbarnák, minden toll fehéres szegéssel s rozsdás sávval, mely különösen az evezők és nagy szárnyfedők külső szélén élénkebb; a torok és nyak a begyig fehér és feketészürkén erősen harántsávos; az alsó test fehér alapszinen – mely némi sárgás árnyalatú – ugyanígy, ritkábban harántsávolyos.
Sokan megkülönböztetik s régebben külön fajnak is tartották az oly szinezetű kakukokot, melyek túlnyomóan rozsdásak s valamint a szürke példányok a karvalyra, ezek a vörös vércse tojóira és fiataljaira emlékeztetnek. Ezek a rozsdás kakukok némelyek véleménye szerint csupán színváltozatok s főleg fiatalok, esztendős tojók körében fordulnak elő; de az is bizonyos, hogy délen – a mit magam is tapasztaltam hazánkban – gyakrabban találkoznak. Az idevágó vizsgálatok még nem elégségesek, de lehet, hogy ezeket mint fajtákat fogjuk megkülönböztethetni s akkor nevök Cuculus canorus hepaticus SPARRM. 1786 lenne.
Mértéke: H. 32–35; Sz. 22,5–23; F. 7,5–8; L. 1,6–2; Cs. 1,8–2,1 cm.
Egész Európában, a Sarkkörön túl Lapponiában is, úgy Észak-Ázsiában Kamcsatkáig előfordul, kivéve a szibériai tundrákat. Nálunk is igen közönséges, népszerű madár, mely szavával a kikeletet hirdeti. Tavaszi érkezésének országos középnapja: április 12–13. Lénye és életmódja annyira sajátságosak, feltünők, hogy e tekintetben hozzá fogható madarunk nincs. «A természetnek csodás különcze» ő, mint PETÉNYInk akadémiai székfoglalójában nevezi. Különösen szaporítása az, a mi már a régiek figyelmét is felkeltette s a mit már ARISTOTELES jól tudott, hogy t. i. fészket nem épít, hanem más madarak fészkeibe rakja tojásait. Ez a tulajdonsága szabja meg rendes tartózkodási helyeit is. Kivéve talán teljesen puszta, fátalan vidéket, a kakukot ott, a hol apró rovarevő madarak számosan fészkelnek, mindenütt meglelhetjük. Az erdőkben, kertekben, gyümölcsösökben legszivesebben él, különösen ha azok rétekkel, tisztásokkal, bokrokkal, vizenyős helyekkel váltakoznak, s mint említettem, kisebb madarakkal népesültek. Minél nagyobb ezek száma, minél többen költenek ezek bizonyos területen, annál több kakukot fogunk ott találhatni. S minthogy énekesekben leggazdagabbak a mi folyammenti ligeteink, berkeink, hát a kakukot is legszámosabban itt észlelhetjük.
Mikor az ibolya virágzik, a huros rigók teljesen megtelepedve fahegyről köszöntik az ébredő természetet s itt-ott már egy-egy fülemile is megszólal, gyönyörű dallamaival töltve be a bokrost: akkor a hegyoldalban is elkiáltja és ismételgeti kakukmadarunk a maga nevét, mely anynyira odavaló a kizöldelő erdőkbe, hogy nélküle hiányoznék valami a tavasz összhangjából. A hím kakukok megválasztott s évenként megtartott területrészt foglalnak le s azon belül bizonyos fákról szokták messzehangzó «kakuk» vagy még inkább u-guh, u-guh, u-guh szólásukkal a környéket megélénkíteni. Az első u hang valamivel magasabb, ellenben a második eső, mélyebb. De hiszen annyira ismeretes az, hogy majd minden gyermek tudja, utánozza, mert a tapasztalás arra tanította, hogy a jól utánzott hangra, a hivogatásra természethűen felelgetve, a kakukot magához csalhatja. Kiválasztott, meglehetős nagyságú «urodalmához» a hím kakuk ragaszkodik, de abban uraskodik is, mert idegen betolakodót, esetleg versenytársat megfakadó szerelme időszakában ott meg nem tűr, hanem mérgesen támad reá, megverekszik vele és kiüzi onnét. Természetében bizonyos hóbortosság, rendetlenség a legkirívóbb vonás; szerelme napjaibann azután szenvedély és indulatok annyira uralkodnak rajta, hogy a hóbortosság valóságos elbolondulásba, a rendetlenség féktelen kiszámíthatatlanságba csap át. Néha csendesen, mozdulatlanul ül valami ágon, majd alacsonyra, lomhán, erőltetett szárnymozgatással, farkát mintegy fölösleges, kellemetlen terhet hordozva, száll át a tisztáson, mintha nem jóban járna s kerülné a nyilvánosságot. Ilyenkor az avatatlan könnyen összetéveszti a karvalylyal. Máskor meg magából kikelve, farkát szétterpesztve, szárnyait lecsüngesztve forog, tánczol, mókázik, bókolgat a fasudár egyik száraz ágán, szüntelen kakukol, ha nem is torkaszakadtáig, de majdcsaknem elreketülésig. Ritkán száll a földre, mert lábalkatánál fogva itt ügyetlen, alig tud lépkedni, inkább csak ugrál. A lombozatban azonban ügyes s vetélytársát űzve, sólyomszerűen nyilal, czikkázik az ágak között: alig hinnők, hogy ugyanaz a madár, mely az imént oly lustán repült át a vágás fölött. A tojók nem tartják be a «megszabott határ» elvét, ide-oda szálldosnak, felelnek a hímek hivogagatására s közelükbe huzódnak. A szerelmes kakuklegények azután megostromolják szivüket. Mindig hevesebb, szenvedélyesebb lesz a kakukolásuk, végre gu-gu-guh, gu-gu-kuk-ban tetőzik s a féketvesztett érzelemnyilvánuláskor sajátságos tompa, hortyogó, sebesen ejtett koavaváu, koakhakháu formán végződik. A tojó nem erősen hangzó, de gyors, majdnem trillaszerű jikikik, wikikik szavával viszonozza tetszését – a mi a magából kikelt udvarlónak édes boldogságot jelent.
A kakuk szaporítása módjáról s annak viszonyairól – daczára, hogy e kérdésnek már egész külön irodalma támadt – még ma sem hullott le teljesen a titokzatosság leple. Főbb vonásaiban ismerjük ugyan a valóságot, de egyes körülmények, részletek még jó ideig fogják foglalkoztatni a biologia munkásait. Nem lehet itt czélom – bármily csábító is – ez érdekes, páratlanul álló kérdést kimerítően fejtegetni, hanem be kell érnem avval, hogy az ezt illető vizsgálatok jelen eredményeit összegezzem.*
Az érdeklődőket figyelmeztetem, hogy idevágólag behatóbb értesülést szerezhetnek a következő munkákból: Dr. E. BALDAMUS: Das Leben d. europ. Kuckucke (Berlin, 1892). – Dr. E. REY: Altes und neues aus dem Haushalte d. Kuckucks (Leipzig, 1882). – W. ČAPEK: Beiträge zur Fort. pflanzungsgeschichte d. Kuckucks. (Orn. Jahrb. 1896. VII. 2. füzet.)
A kakuk sohasem épít magának fészket* s mindig más madárfajok fészkébe – leggyakrabban vörösbegy, ökörszem, kerti rozsdafark, poszáták, nádi poszáták, barázdabillegető, ritkábban sármány, czinege, pintyfélék, rigó, sőt gébics, harkály, pipis, fülemile fészkébe – rakja tojásait. Eddig 119 féle madárfaj fészkében találtak kakuktojást. Hímkakuk sokkal több lévén, mint tojó, több mint valószinű, hogy egy-egy tojó különböző hímekkel párzik. Legtöbb kakuktojó minden évben ugyanazon területen fészkelő madarak fészkeit keresi föl s majdnem mindig olyan madárfaj fészkeibe rakja tojásait, a minő fajú saját nevelője volt; vagyis ha pl. vörösbegy-fészekben nevelkedett, tojásait a jövőben mindig – legföljebb szükség esetén nem – vörösbegy-fészkekbe rakja le. Egy-egy kakuktojó rendesen egész életen át egyforma vagy alig eltérő tojásokat tojik. A tojásrakás ideje megegyezik azon madárfajok költési idejével – esetleg második költésének szakával – melyek fészkeibe tojásait rakni szokta s többnyire május 3–4-én kezdődik, de körülbelül 40–57 napig tart. Ezen időszakon belül az első 5–7 tojást általában két napi közökben s bizonyos pihenő után a további 4–5 tojást nagyobb közökben szokta tojni; helyileg ez módosulhat is, mert néha egymásután is tojik egy napi közökben s egy tojó tojásainak száma 20–22 darabot is tehet. Nem áll tehát, a mit régebben gondoltak – sőt még BALDAMUS is hitt – hogy a kakuk 6–8 napi időközben rakja tojásait s összesen nem többet, mint 5–7 darabot.
Néhány év előtt MÜLLER ADOLF német ornithologus kakukfészek fölfedezésével lepte meg a világot. A dolog természetesen nem bizonyult valónak, mert hibás megfigyelésen alapult.
A kakuktojó úgy keresi meg jövendő fiókái mostoha szüleinek fészkét, mint valami ügyes tojás- vagy fészekgyűjtő s gyakran küzdelmébe kerül, míg az idegen fészekbe juttathatja tojásait; az efféle foglalások nehézségei közben gyakran megsemmisülnek a kakuktojások (a mostoha szülők elhagyják a fészket stb.). Oduban költők fészkeibe úgy kerül a tojás, hogy előbb a kakuk a földre letojja s csőrével helyezi el az üregben. Megfigyelték többször, hogy a szűknyilású lyukból a később nagyra fejlődött kakukfi nem tudott kirepülni. Az idegen fészekben lévő tojások közül egyet vagy többet a kakuk ki szokott szórni, de nem eszi meg azokat, mint azelőtt gondolták. Minden kakuktojó egy-egy fészekbe csak egyetlen egy, igen ritkán két tojást rak; előfordul azonban, hogy ugyanabba fészekbe más kakuktojó is tojik.
A kakuktojások rajza, szinezete annyira változó, hogy e tekintetben semmiféle más madárfajéihoz nem foghatók. Legfőbb ismertető jegyök: alakjuk s főleg a tojáshéj kiválóan nagy tömörsége és a tojás nehézsége, mely majdnem még egyszer akkora, mint a mostoha szülő tojásainak súlya. Nagyság szerint a tövisszúró gébics (Lanius collurio) és búbos pacsirta (Alauda cristata) tojásai között áll, aránylag tehát kicsiny.
Tojásmérték: H. 20–25,5; Sz. 15–18,4 mm. Súly: 161–297 mgr.
Eddig az a felfogás uralkodott, hogy a kakuk olyan tojásokat tojik, melyek a mostoha szülők tojásaitól igen nehezen különböztethetők meg. Ez azonban nem áll. Ellenkezőleg, legtöbb esetben az utóbbi tojások typusával sem egyezik az. Leginkább még a kerti rozsdafark (Ruticilla phśnicura) fészkekben található kakuktojások egyeznek a mostohának fészekaljával – szinezetben, mint rajzban –; typus szerint pedig két poszáta (Sylvia sylvia és simplex) és egy nádi poszáta (Acrocephalus streperus) fészekaljában lelhető kakuktojás és e fajok tojásai között legnagyobb a hasonlatosság. A többi fészkekben a kakuktojásnak ilyen «alkalmazkodása» ritka s az ökörszem, szürke begy (Accentor modularis), füzikék (Phylloscopus) tojásai közé kerülőknél, úgy látszik, soha sem fordul elő.
Mai napig sincs eldöntve, miért nem épít magának fészket a kakuk s miért bízza tojásait más madarak gondjára? Szervezeti különösség bizonyára nem okozhatja ezt, mert a régibb nézetek ellenében ki van derítve, hogy a kakuk petefészke egészen rendes és tojásainak kifejlődése is csak úgy történik, mint más madaraknál. Valószinüleg tehát biologiai okok fogják e kérdést megmagyarázni. REY azt hiszi, hogy a sok tojás (20–22) 40–57 nap alatt való lerakása akadályozná a költés szabályszerűségét, ellenben ALTUM úgy vélekedik, hogy a kakuk sajátos, kalandozó természete, mely táplálkozási viszonyaival szorosan összefügg (t. i. sokszor egy-egy helyen, a hol a hernyók felszaporodnak, összesereglenek a kakukok s ott élesködnek, míg azokat mind felfalták, azután más ilyen hernyós területre huzódnak), leginkább befolyásolná ezt az élősködő szaporitási módot, s nem enged madarunknak időt arra, hogy egy ponton állandóan, heteken át, – vagyis oly sokáig, a meddig azt a költés és fiókanevelés követelné – kitarthasson, táplálkozhasson.
A hímkakuk egyáltalán nem törődik jövendő magzatainak sorsával, a tojó is csak tojásainak biztosítását viseli szivén, a szaporítás nehezebb, fáradságosabb része, a családi otthonalapítás, ülés, magzatfelnevelés terhes kötelmei alól ő is kivonja magát. Nincs benne anyai szeretet, nem ismeri azt az örömöt, melyet felcseperedő sarjadékai szereznének neki.
A kakuktojás 13 nap mulva kel ki. A fióka kezdetben kicsiny, vak, alig különbözik mostoha testvéreitől, de csakhamar erősbödik, növekszik, kiszorítja, sőt kidobja őket a fészekből s egymaga költi el azokat a bőséges falatokat, miket gondos nevelői – daczára, hogy ily hálátlanul viselkedett – folyton hoznak neki. A harmadik hét végén kirepül a fészekből, de mostohái egy ideig még utána járnak s addig etetik, míg maga nem tudja megkeresni kenyerét.
Nagykorúságot érvén, nem sokáig időzik nálunk; egy ideig ő is, mint az öreg kakukok, csendes életet folytat az erdőben, majd rétekre s egyéb helyekre látogat s augusztusban, szeptemberben lassan-lassan elköltözködik.
Népünk sok helyen – főleg német vidékeken – azt tartja, hogy télen karvaly vagy vércse lesz belőle. Ebben a babonában az a finom megkülönböztetés is kiérződik, mely a rozsdásszínű kakukokra tartozik. Nálunk is, mint egyebütt, közkedveltségű, népszerű madár, de rokonszenvünkben sem felejtjük el kirívó jellemvonását s ezért népünk szemében mindig mint parázna, hálátlan, tisztátalan állat szerepel. Ez a magyarság sajátlagos felfogása s ha jósmadárnak is ismeri és megkérdezi tavaszkor az első kakukszó után: «meddig élek még», hát az a rómaiak során szakadt hozzánk, valamint a többi nemzetekhez.* Ezért a tősgyökeres magyar közmondások is így emlékeznek meg róla: «Rút, háladatlan, mint a kakuk.» «Kakuknál is ravaszb.» «Nem poszátafészek Buda, hogy az kakuk a benne levő monyokat megigya.» «Más alá tojik, mint a kakuk.» «Olyan jó, mint a kakuk húsa» stb. Igazi népies költőink is pajzánkodásait, erkölcstelenségét emlegetik, PETŐFI meg figyelemre sem méltatja.
Igen érdekesen és bőven kimutatja a magyarság felfogását a kakukról HERMAN O. a «Madár a magyarság felfogásában» cz. értekezésében. (A m. k. Természettud. Társ. 50 éves jubileumára kiadott «Emlékkönyv» 340–345. l.)
Van egy hiedelmünk is, mely szerint az új szalonnaoldalt nem jó addig megkezdeni, míg a kakuk fel nem szólít reá; vagyis, hogy április előtt ne kapjunk abba s a kakuk tavaszi megérkezését vegyük határidőül. Jellemző s a kakuk életmódjára, tartózkodási helyeire is némi világot vet ez a nagybecskereki versezet:
«Megszólal a kakukmadár a kenderen,
A szerelem csupa merő veszedelem.
Fölszállott a kis kakuk a kőrisfára,
Ifju! ne bízd szived nyugtát egy lánykára.
Hallik a kis kakuk szava a megyfákon,
Már ma csak a cselszín játszik a lánykákon.
Megszólal olykor a kakuk a füzfán is,
Szúrós tövisek teremnek a rózsán is.
De ha mégis megszólalna bodzafában,
Házasodj meg jó barátom! aratásban.
Mert télen a kakuk sem szól semmi fákon,
Hagyj fel tehát kis ideig a lánykákon;
Hogyha mégis megszólalna e tavaszszal,
Mindegy, világod bekötni egy ravaszszal.»
A szerelem csupa merő veszedelem.
Fölszállott a kis kakuk a kőrisfára,
Ifju! ne bízd szived nyugtát egy lánykára.
Hallik a kis kakuk szava a megyfákon,
Már ma csak a cselszín játszik a lánykákon.
Megszólal olykor a kakuk a füzfán is,
Szúrós tövisek teremnek a rózsán is.
De ha mégis megszólalna bodzafában,
Házasodj meg jó barátom! aratásban.
Mert télen a kakuk sem szól semmi fákon,
Hagyj fel tehát kis ideig a lánykákon;
Hogyha mégis megszólalna e tavaszszal,
Mindegy, világod bekötni egy ravaszszal.»
Már most az a kérdés, hogy ennek az erkölcsileg legmélyebbre sülyedt madárnak, mely legtöbbnyire a hasznos, kedves, szépen éneklő madárkák szaporodásában annyi kárt teszen, micsoda gazdasági jelentősége van? Megfigyeléseim, melyek a kakuk táplálkozására, élelem keresésére vonatkoznak, megegyeznek azokkal, miket ALTUM, HOMEYER J. N. és különösen LINK Németországban tapasztalt* Ezek szerint legfőbb élelme kiválóan kártékony hernyókból, álczákból, lárvákból, nemkülönben rovarokból, (kivált cserebogár), legyekből, lepkékből, szöcskékből áll, ritkábban – s főképpen ősz felé és szükség esetén – egyes bogyókat is eszik. A fiatalok gyomrában a növénytáplálék még gyakoribb, mint az öregekében. A lepkék közül (ideértve azok hernyóit, bábjait) különösen következő igen kártékony fajokat dézsmálja: Pieris crataegi, Pieris brassicae, Pieris rapae, Sphinx pinastri, Cossus ligniperda, Ocneria monacha, Ocneria dispar, Porthesia chrysorrhoea és auriflua, Leucoma salicis, Orgyia antiqua, Dasychira pudibunda, Gastropacha pini és lanestris, Cnethocampa processiona, Gastropacha neustria, Diloba caeruleocephala, Panolis piniperda s mások; a bogarak közül Melolontha vulgaris és hyppocastanei, Risotrogus solstitialis, Bostrichus typographus, Lina populi (ez és a cserebogár leggyakrabban található begyében, gyomrában); tücsök és kabócza, lótetü (Gryllotalpa), nemkülömben szitakötőket s az Emphitus grossularia valamint Lophyrus pini kártékony levéldarazsakat is szorgalmasan pusztítja. Ezeken kívül kevés közömbös vagy egy-egy hasznos rovarfajt is elkap ugyan, de a súly mindig a legártalmasabb hernyókra jut, ezek igazi csemegéi s azért mint hernyópusztítónak madaraink közt nincs párja.* Hasznos működése tehát úgy erdészetileg, kertészetileg, gyümölcsészetileg, mint mezőgazdaságilag is kiváló. S a mi szereplésének még nagyobb értéket kölcsönöz: az rendkívüli falánksága. Kívüle alig van madarunk, mely a szőrös hernyókat elkölti – a kakuk éppen ezeket igen szereti, és alig van más, mely bizonyos területen elszapordott hernyók rombolását és a rovarcsapásokat csirában s végleg elfojthatná. A kakukok, mint számos észlelet bizonyítja, ilyen sujtott erdőrészeken stb. összecsoportosulnak s addig élősködnek ott, míg teljesen felemésztették a kártékony hernyókat. Mind e tulajdonságait összevéve, tápláléka révén az erdőnek, gyümölcsösöknek leghasznosabb madara s legéberebb oltalmazója.
Különösen kimerítő, 36 évi vizsgálatokon alapuló kutatásokat LINK végzett s apróra kimutatta a kakuk táplálékát, gazdasági jelentőségét. (Orn. Monatsschrift zum Schutze d. Vogelwelt. 1889. 439–453; 476–482; 501–510.
V. ö. 1. köt. 17–18. l.
Értékéből azonban valami keveset le kell vonnunk, mert mint tudjuk, azoknak a hasznos madaraknak fészekaljai, melyek közé kakuktojás került, tönkre mennek. Ezt a kárt azonban nem szabad túlbecsülni; mert hiszen igen sok közömbös madárfészekbe is becsempészi tojásait, azon kívül egyetlen fiatal kakuk, felnevelődése közben, legalább is annyit eszik, mint elpusztuló mostoha testvérei. Bátran szemet hunyhatunk természetének ez egyedüli rossz tulajdonságára, mert sokszorosan és lényegesen túlszárnyalja azt gazdaságunk czímeres ellenségeinek hatalmas irtásával, annyira, hogy önmagunkat károsítanók, ha e miatt bántanók.
Tökéletesség, hibátlanság nincsen sem állatban, sem emberben; tehát nem is szabad eszményi mértékkel itélkezni. Nemcsak tűrni kell a kakukot, hanem lehetőleg védeni, megjelenéséből okulni, mert még abban is segítségünkre van, hogy bizonyos pontokon való számosabb előfordulásával biztosan figyelmeztet a hernyószaporodásra és a keletkező csapásra. Idejében észrevehetjük hát a bajt, védekezhetünk ellene a mennyire lehet; s ekkor csak igazában meggyőződhetünk, hogy kicsiny az ember szándékával, eszközeivel, mert nem versenyezhet a kakuk alapos hernyópusztításaival.
Sokan még mindig többé-kevésbbé rossz indulattal vannak eltelve a kakuk iránt: ideje, hogy más felfogás terjedjen el felőle, mely érdem szerint méltatja ezt a mi jó barátunkat.
