A MEZEI PACSIRTA. Alauda arvensis L. 1758.
A MEZEI PACSIRTA.
Alauda arvensis L. 1758.
Alauda arvensis L. 1758.
Népies nevei: szántóka; dalos pacsirta; szántó pityer (M.-Szecsőd, Vasmegye).
Jegyei: alsó szárnyfedői szürkésfehérek; első evezője igen kicsiny, elcsenevészedett; legszélsőbb farktolla fehér, csak belső felének közepe fekete, a következő farktoll külső fele szintén fehér; a szárnyak hegye körülbelül a fark közepéig ér; főszine felül földbarna vagy homokbarnás, némi rozsdás árnyalattal, begye ugyanily színbe játszik (a hímnél rozsdásabb) s itt is, úgy mint fején, nyakán, hátán barnásfekete szárfoltokkal meglehetős sűrűn rajzolt; hasának főszine némileg rozsdássárgába hajló fehér. A fiatalok feketésbarna szárfoltjai sárgásfehéres szegésűek s rajzolatuk pikkelyszerű. A csőr felső kávája sötét, az alsó világosbarnás szaruszínű; szemei sötétbarnák; lábai sárgás hússzínűek. (L. I. köt V. tábla.) Tollazata vidék, illetve talaj szerint igen változékony, hol sötétebb, hol világosabb.
Mértéke: H. 16–17,7; Sz. 9,8–11,4; F. 6,6–7,2; L. 2,5–2,6; Cs. 1,3–1,4 cm.
Nem csoda, hogy a mezei pacsirtát majd csaknem mindenki ismeri, mert úgyszólván egész Európában, Ázsia nagy részében, sőt Észak-Afrikában is – kivéve a teljesen erdős, hegyes, szántóföldek és rétek nélkül szükölködő vidékeket – előfordul, még pedig legtöbb helyen oly nagy számban, mint kevés más madárfaj. A mi a fülemile a ligetben, a húros rigó az erdőben: az a pacsirta a mezőn. Mind a három igazi művész, mesterdalos. Még alig érezzük a tavasz első leheletét, még hófoltocskák fehérlenek a barna síkságon, még nyugszik ugyan a szántóvető, a föld népe, de már érzi, hogy nem sokáig tart a pihenése, mert a természet, mintha mozdult volna, érverése kezd erősebb lenni. Ekkor, midőn már nincs tél, de még tavasz sincsen, kisebb-nagyobb társaságokban, nyugtalanul ide-oda szálldosva megjelenik mezőinken. Igazi tavaszhirdető, mert csakugyan az első költözködő madár, mely itt-ott néha már február közepén feltünik, általában pedig, az országos középnap szerint: márcz. 2–3-án. Előfordul, hogy gyenge teleken vagy a délibb megyékben egyesek el sem távoznak tőlünk.
Nemsokára megérkezése után a kiengedő idő fényesebb, enyhébb napsugarai megdobogtatják sziveiket: pár után néznek. S ha ilyenkor sétálunk ki a mezőre, alig szabadulhatunk meg attól a hatástól, a mit a pacsirták gyakorolnak reánk. Mintha csak nagy templom volna a vidék, melyben száz és száz zsoltár hálátadó imaként száll a magasba, a természet urához, hogy megengedte érnünk az új munkaévet, éltető reményeivel:
«Dicső, dicső, dicső
Kikelet, kikelet!
Kivirít, kivirít
A virág mind. »*
Kikelet, kikelet!
Kivirít, kivirít
A virág mind. »*
A három utolsó sor HERMAN OTTÓtól való; az első a bácskai magyar népé.
A pacsirta így imádkozik. Nemcsak énekét küldi a magasba, maga s felemelkedik szózatával a végtelen levegőég kékjébe, még csak egy pont – azután eltünik a felhők hazájában, «jubiláló» dalával betöltve a környéket akkor is, mikor már nem látjuk. A szántóvető pedig elhallgatja kedves madarának gyönyörű hangjait, könnyebben esik neki a fárasztó munka, tudva, hogy az a kis dalos is «szánt» – így mondja felemelkedését – s azért repül tán az ég felé, hogy közelebb legyen Urához s az jobban meghallja dicsőítő szavát. Valósággal zeng a határ a pacsirtadaltól, ettől a szivetrázó zenétől: érezzük a jövőt, a remény fellobbanását, az új élet üdeségét. Nemcsak a fenséges hegyvidéknek, a susogó erdőknek: a sík földnek is meg van a maga költészete, szárnyas költője.
Nincs mit csodálkoznunk, ha tehát – különösen nálunk – madarunk rendkívüli népszerűségnek örvend. S első sorban a szántóvető az, a ki benne még a gólyánál és fürjnél is inkább saját külön madarát» látja.
Népies költészetünk remek gyöngyei azok a sorok, melyek a pacsirtáról megemlékeznek s azért azok, mert abból a benső barátságból fakadtak, mely a hangulatban is az egyszerű, leplezetlen valóság szépségeit érvényesíti. Minő erő és éles megfigyelés van például ARANY szavaiban:
«Kis pacsirta is szánt
Mint a szegény költő, fényes levegőben;
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban,
Hallgat leesőben.»
Mint a szegény költő, fényes levegőben;
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban,
Hallgat leesőben.»
Szinte látjuk felemelkedni s némán – szokása szerint – gyorsan levágódni hymnusza végén. Siet s örömében elfelejt beszélni; a szántó dala megmondja az okát is:
«Kis pacsirta, ég madara,
Száll fölöttem, zeng a dala,
Párja vígan száll elébe,
Le-le csalja a fészkébe»
Száll fölöttem, zeng a dala,
Párja vígan száll elébe,
Le-le csalja a fészkébe»
s a magyarság jellemző módja szerint találja el CZUCZOR a folytatást:
«Szántó pajtás, kis madárkám!
Nézz le, nem látod-e babám?
Hej! ha én fönn lebeghetnék,
Mindig babám felé néznék!»
Nézz le, nem látod-e babám?
Hej! ha én fönn lebeghetnék,
Mindig babám felé néznék!»
A hatást bizonyítja, hogy e vers átment a nép szájába.
PETŐFI is, az Alföld igazi költője, gyakran megemlékezik róla s ő is a közfelfogást fejezi csak ki, mikor először hallja dalát:
«Pacsirtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hirmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.»
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hirmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.»
TOMPA egyenesen őt tartja az első énekesnek:
«A pacsirta fénylő légben énekel,
Szárny és dal hatalma együtt vivé fel;
Isten áldja! – ő a legfőbb énekes,
Szent dalára szívünk hálától repes.»
Szárny és dal hatalma együtt vivé fel;
Isten áldja! – ő a legfőbb énekes,
Szent dalára szívünk hálától repes.»
Hangjáról azt mondja:
«Szól a pacsirta, mint egy kis harang,
Függ magasan a tiszta légben»
Függ magasan a tiszta légben»
s ellentétbe állítja termetét szavával:
«Kicsi madár a pacsirta,
Mégis olyan nagy a hangja.»
Mégis olyan nagy a hangja.»
PETŐFI azt is megmondja, hogy nemcsak magának énekel:
«A pacsirta fönn a kék magasban
Istenének és magának zeng.»
Istenének és magának zeng.»
TÓTH KÁLMÁN is híven irja, hogy mikor elénekelte a magasban strófáit, leszáll a buzába epedő párjához:
«Buza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta;
S buzavirág, buzakalász árnyába’
Reáakad megsiratott párjára.»
Hogyha magát már odafenn kisírta;
S buzavirág, buzakalász árnyába’
Reáakad megsiratott párjára.»
Ezek a szavak is visszhangra találtak népünknél, énekbe fogta, bizonyságául, hogy a költő jól beszélt.
Jól tudjuk mindnyájan, hogy az erdőben hiába keressük, a mit e sorok is erősítenek:
«Szomorú a kis pacsirta,
Mind a két szemét kisirta.
Nem szeret a zöld erdőben,
Jobb szeret a sík mezőben.»
Mind a két szemét kisirta.
Nem szeret a zöld erdőben,
Jobb szeret a sík mezőben.»
S valóban elbámulunk a megfigyelés élességén, mikor az oly közelálló két madarat, mint a mezei és búbos pacsirtát, a közsoron is jellemzően megkülönböztetik; erre vall ez a sajóvölgyi nóta:
«Barázdában szépen szól a pacsirta»
vagy a költő szavai («Borvitéz»-ben):
«Megy az úton kis pacsirta.»*
Ezek a helyek inkább a pipiskére – A. cristata – vonatkoznak.
Vagy:
«Más madárka fészken s párosan pihen,*
Te kerékvágásban a rög enyhiben.»
Te kerékvágásban a rög enyhiben.»
Ezek a helyek inkább a pipiskére – A. cristata – vonatkoznak.
Világos, hogy itt csakis a búbos pacsirta érthető, nem a mezei, melyre a felemelkedve éneklés a jellemző. Ezt költőink, kik a pacsirtáról irtak, mind finoman adják, még pedig nemcsak a tisztán népies költők, hanem a klasszikus iskola mesterei is, pl. BERZSENYI:
«A pacsirta hangicsálva repdez,
Víg örömét zengve kiönti,
– – – – – – –
A nap felé uszó sasokkal».
Víg örömét zengve kiönti,
– – – – – – –
A nap felé uszó sasokkal».
Sőt a 17. század elején BENICZKY PÉTER uram (1620.) is így pengeti lantját:
«Ég felé pacsirta
Repül, hogy szózatja
Messzire terjedjen.»
Repül, hogy szózatja
Messzire terjedjen.»
A pacsirta nemcsak tavaszhirdető, ő a hajnalfakadás dalosa is, s így igazán a reménység ébresztője. Hiszen a tavaszszal az évet, a hajnallal a napot kezdjük s érzelmeink ugyanazok ilyenkor: sejtjük a jövőt. Még a csillagok ragyognak, talán a sápadtképű, szelid hold is világít a mezőkön, még nem hirdeti a keleti ég világossága a pitymallatot: de a pacsirták érzik már a virradást s felemelkednek, hogy reggeli imájukkal dicsőítsék az Urat. Néha már hajnali három órakor javában szólnak, a mire azután:
«Felkel jó hajnalban a szántó álmából,
Felserkenti magát pacsirta szavából.»
Felserkenti magát pacsirta szavából.»
TÓTH KÁLMÁN figyelmét sem kerüli el madarunknak e szokása:
«Felkelnék szépen kora reggel,
Mikor már a pacsirta énekel.»
Mikor már a pacsirta énekel.»
Mindenkor «a reménység arany szálát» szőhetjük az ő «magas» énekéből. Megmondtuk már előbb, miként utánozza a magyarság a pacsirta éneket hangfestő szavakkal. Ennek egy másik változatát, bizalmaskodó párbeszéd alakjában, Fehérmegyéből jegyeztem föl, melyben nemcsak a hangok vannak jól adva, de bizonyos humor is kicsillámlik belőle. Elment egy, nem valami okos hírben álló, gazdaember kukoriczát vetni, ezt látván a pacsirta, ijesztgetve őt, így tréfálkozott vele:
«Ki-típem, kitípem, ki-típem!»
Emberünk, együgyüségében, megijedt, «hogy hát mi lesz akkor a kukoriczából, ha a madarak kitépik», haragjában csak azt tudta visszavágni a pacsirtának:
«Ha te ki-típed: akkor én nem kapálom be, nem kapálom be!»
Mennyi biologiai vonás, közvetetlenség beszél hozzánk mindezekből, s mennyi vonatkozást sorolhatnék még föl, ha a gyermekszoba versikéit s egyebet is figyelembe vehetnék itt!
Minden pacsirtapár fészke táját, mely körületben aránylag nem nagy; féltékenyen őrzi s a hím erélyesen üldözi a netalán arra tévedő csendbontókat, békezavarókat. A fészek a vetésben, réten, valami kis kaparásban száraz növényszálakból épül. Néha már márczius végén, még inkább áprilisban, 5 tojást találhatunk benne, melyek szürkés, barnás vagy agyagsárgás fehér alapon, barna és szürke foltocskákkal, pettyezéssel sűrűen borítottak. (XL. tábla.)
Tojásmérték: H. 19,3–23,3; Sz. 15–17 mm.
A tojó két hétig üli fészkét s az első költés után juniusban, esetleg már május végén, még egyszer szaporít. Szeptemberben és októberben kezdenek csapatokba verődni s lassanként délre költözködni. Elvonulásuk nem igen sietős, mert sokszor még novemberben is láthatunk vándorlókat. Az erősebb fagy és havazás után azonban elbúcsúznak utolsó hírmondóik is.
Mint éneke, oly vonzók tulajdonságai is. Repte ügyes, változatos; néha gyorsan, mint a mocsári szalonka, vágódik föl előttünk, messze száll, majd a föld fölött alacsonyan lebeget s ha énekel, reszkető szárnycsapással rézsut emelkedik a magasba, «szánt», lebeg s messziről nézve, szinte «függ» az égen. Éneklés után nyílgyorsan esik le. A földön többnyire futkos, nekiiramlik, azután megáll, felül valami rögre, vakandturásra, hivogató hangját hallatja, ismét odább szalad s ellenségeit földre lapulással ámítja, alakoskodik. Fára, illetőleg borókabokorra szállva, csak egyetlen egyszer láttam s bizonyságul az illető példányt meg is lőttem. Néha a földön is énekel, különösen szeles, barátságtalan időben. Addig, míg rovarokhoz nem jut, dudvamagokat szedeget, később mindenféle kisebb bogarat, szöcskét, pókot, férget, kukaczot, álczát, hernyót fogdoz s szemecskéket, friss növényhajtásokat, levélcsücsköket eszik, majd mák-, kölesszemeket, zabot, buzát, fűmagvakat. A gazdasági növényekben azonban kárt nem tesz s rovarpusztításaival, még inkább a dudvák korlátozásával, hasznunkra van. De még ha nem is tenne hasznot, már csak énekével kiérdemelné igaz barátságunkat. Sajnos azonban, a gyomor mindezeket nem veszi figyelembe, mert hiszen sokszor hallhattuk, micsoda pusztítást visznek véghez a pacsirták közt, nemcsak az olaszok, hanem a mi német szomszédaink is. A «lipcsei pacsirták» csemegeszámba mennek s a gasztronomusok körében nagy kelendőségnek örvendenek. Nálunk szerencsére nem kapott lábra ez a hivatásos pacsirtafogás, «tükörrel» való pacsirtalövés s madarunk általán kiméletben részesül; legföljebb a kezdő puskások hibáznak reá.
