A CSUSZKA. Sitta europaea L. 1758.
A CSUSZKA.
Sitta europaea L. 1758.
Sitta europaea L. 1758.
Népies nevei: poncz; czinkeharkály; kék küllő; fakopács; kurtakalapács (Zemplénm.); csuszka (Borsodm.); höcs vagy höcsök (Zala-, Somogym.); tüj-tüj (Erdély); köcsögmadár (M.-Szecsőd, Vasm.); kéregszutyóka, kéregszűcs (N.-Kanizsa); hujángató madár (Alföld); favágó; hamuszínű harkály (Mitterpacher); fargita; sárostapasz (Vasm.); kéregfutó; kék külü (Erdély).
Jegyei: verébnagyságú, de kurtább, s azt a benyomást teszi, mintha farkát elvágták volna; fölül kékesszürke, alul fehér vagy rozsdás, a has oldalai és a fehér alsó farkfedők szegése gesztenyevörös; szemein át fekete sáv nyomul a nyakoldalakra.
Ez a faj meglehetős változékony, különösen alsó testének szinezetére nézve. A typikus példányok, melyek Észak-Európában honosak, fehér alsó testűek, s nálunk nem fordulnak elő, mert a mieinknél csak az áll fehér, egyébként egész alsó részök rozsdássárga; ez a fajta a közép-európai csuszka – Sitta europaea caesia MEY. & WOLF. 1810. Nagy evezői sötétebbek, mint a hát s feketés vagy barnás szürkék, a fark középső két tolla kékesszürke, a többi fekete, hegyükön fehér és szürke folttal. Csőre sötét szaruszürke, az alsó káva töve világosabb; lábai sárgásbarnák. A tojó valamivel halványabb, főleg a hasoldalak gesztenyevörössége nem oly élénk. A fiatalok alsó teste fehéres, fejtetejükön a tollak szára fehér, szemsávolyuk nem oly kirívó s hasoldalaik gesztenyevörössége kicsiny.
Mértéke: H. 13,4–14,5; Sz. 8,4–8,6; F. 4,2–4,6; L. 2–2,1; Cs. 1,6–1,8 cm.
Egyéb sok más csuszkafajtát itt nem vehetünk figyelembe, legföljebb a Sitta europaea advena BRHM. 1831 nevűt, melyhez a néha nálunk is kerülő világosabb, fehéres alsó testű példányok tartoznak.
Észak-Európában, Szibériában a fehérhasuak fordulnak elő, ellenben Angliában, Közép- és Dél-Európában, Kis-Ázsiában, Palesztinában a rozsdáshasúak. Tartózkodási helyül mindig vén fákkal bővelkedő erdőket választ, mert lényében a czinege- és harkálytermészet mintegy egyesül. Különösen kevert faállományú, bokrozatos aljú erdőket kedvel. Ligetekben, nagyobb kertekben szintén tanyázik. Őszszel rendes otthonát elhagyja s czinegecsapatokhoz társulva kódorog a gyümölcsösökben, kertekben, a házak táját is meglátogatva. A fákon valóban mesterien mászkál, csuszkál, s nem csak fejjel fölfelé mozog, hanem igen gyakran fejjel alá fordulva; a fára szállva többnyire ily állást foglal el. Sima törzsekre – mert rajtuk nem tud jól megkapaszkodni – nem szokott szállni, annál szivesebben kutatgat, a szakadásos, kérges fatörzseken s bámulatos elevenséggel mozog rajtuk, minden képzelhető helyzetben. Hangja éles kűj, küj, kűj, küj füttyökből, azonkívül trillázó, pergésszerű mélyebb strófából áll. Rendes hivogatója pedig finom szitt, szítt.
Ha valamit talált, erősen kopácsol s nemcsak nyakát, hanem egész testét hátra hajtja s gyorsan rángatja, hogy csőrcsapásainak megfelelő erőt kölcsönözhessen. Repte sebes, hullámos, surrogó, de nem kitartó. Pihenni alig van ideje: mindig mozog, nyugtalankodik, legföljebb párosodáskor száll a fák sudarára s ül az ágra más madarak módjára, erős fütyülését hallatva. Április közepén fészkel először, május végén vagy juniusban másodszor. Fészkét harkályszerűen odukba rakja, melyek tág nyílását sárral annyira betapasztja, hogy éppen csak bebujhasson. Fészkelő oduit ritkán találjuk alacsonyan, többnyire 10–20 méternyi magasságban. Otthonának megépítésében csak a kőmives munkára van gondja a berendezéssel nem igen sokat törődik, mert fészke anyaga gondatlanul egymásra hányt faháncsból, fenyőtűkből, levélkékből áll. 6–8 tojásának alapszine fehér, pettyezése rozsdássárga vagy rozsdásbarna, egyes szürkés pontokkal keverten.
Tojásmérték: H. 14,5–22; Sz. 13,8–17,4 mm.
A tojó egymaga üli a fészket s két hét alatt költi ki fiókáit, melyek sokáig nem hagyják el a szülői házat. A szülők hernyókkal, kukaczokkal, puhább rovarokkal táplálják fel fiókáikat s maguk is, főleg nyáron, rovarokat, bábokat, álczákat esznek. Mikor azonban magvakat találhatnak, ezeket is szivesen falatozzák, különösen az olajos, zsiros magvakat mint a milyenek pl. a napraforgóé, bükkfáé, fenyveké stb. Kemény magvat valami hasadékba szorítanak s addig vagdalják csőrükkel, míg megválik. Ily módon a mogyoróval, diával is elbánnak s kiszedik belét. Minthogy csak őszszel, télen és tavaszszal fordul növénytáplálék felé, s akkor sem kizárólag, mert főeleségét mindig a rovarvilágból – még pedig főleg a károsakból – szedi: sok hasznot tesz az erdőben, gyümölcsösben, kertekben s reá szolgál védelmünkre.
