A FEKETE RIGÓ. Turdus merula L. 1758.
A FEKETE RIGÓ.
Turdus merula L. 1758.
Turdus merula L. 1758.
[Merula vulgaris SELBY. – Sylvia merula SAVI. – Merula truncorum, pinetorum, major BRHM. – Merula merula BOIE.]
Jegyei: az öreg hím egészen fekete, csőre és szemhéja narancssárga, lábai feketék, szemei barnák. A tojó felül feketebarna, pofái sötétbarnák világosabb szárfoltokkal; álla szürkésfehér; melle rozsdás gesztenyebarna, sötétebb kerek foltocskákkal. A fiatalok rozsdásbarnák, a torkon sötétebb pettyezéssel; nagy szárnyfedőik csokoládébarnák; a nagy evezők feketebarnák; a mell alapszíne halvány rozsdás, sötétebb tollszegésekkel tarkítva; az alsó farkfedők feketék, rozsdás pettyekkel; csőrük feketés, később mindinkább barnul és sárgul; lábaik barnák s később sötétednek meg. (L. I. köt. X. tábla.)
Mértéke: H. 21,7–26,6; Sz. 12,7–13,5; F. 8,9–10,2; L. 3,2–3,8; Cs. 2–2,3 cm.
Észak-Oroszország kivételével egész Európában, Skandináviában a Sarkkörig, kelet felé majd csaknem Turkesztánig közönséges. Turkesztánban, Afghanisztánban, Kashmirban egy nagyobb fajtája – Turdus merula major – helyettesíti. Északnyugoti Afrikában, Algirban, Tuniszban úgy a Kanári-szigeteken, Azorokon, Madeirán szintén fészkel. Hogy nálunk is minden alkalmas helyen előfordul, azt közismertsége bizonyítja. Legszivesebben sűrűségekkel bővelkedő erdőket, kerteket, bokros partú mély utakat, vágásokat választ tartózkodási helyekül. Őszszel és télen, mikor az élelemszüke kényszeríti, kisebb-nagyobb kóborlásokra indul, ellátogat a házi kertekbe, a hegyekben fészkelők mélyebb fekvésű pontokra huzódnak le, sőt ha bogyótermés nem volt a vidéken, messzebb is elrándulnak, oda, a hol táplálékot bőven találnak. Így hát részben állandók, részben helyetváltoztatók.
Szemes, vigyázó madár létére a szajkóval együtt, azt a szerepet játsza az erdőben, a melyet a bibicz a rétségeken betölt; mert valóságos őre a többi madaraknak. A legkisebb gyanút, ellenség közeledtét, éber figyelme azonnal észreveszi s éles tix, tix, tix hanggal, nemkülönben szóval ki nem fejezhető lármás csacsogással jelzi, a mi az ő nyelvén annyit tesz: «Vigyázzatok». És a többi szárnyas csak úgy megérti őt, mint akár mi, kik e riasztó hangját ismerjük. Fürge, eleven lénye ilyenkor az izgatottságba csap át, nyugtalankodásával, folytonos lármájával a közelben tartózkodó társait is megszólaltatja s ha sok rigó van a környéken, olyan zenebonát csapnak, hogy szinte kellemetlen. Ezt különösen szalonkales alkalmával tapasztalhatjuk, mikor a vágás egyik tisztásán elállunk. Az éjjeli tanyájukat elfoglaló rigók közül csak egy is vegye észre közellétünket, azonnal elrikkantja magát, nagy neszszel surrantgat ide-oda a bokrok közt, nem tetszését folyton kifejezve, mire a többiek is felelgetnek, megriadnak s olyan lármát csapnak, hogy a pisszentő szalonka hangját is alig hallhatjuk. Jó ideig tart a feleselgetés s csak teljes besötétedéssel áll helyre a nyugalom. Pitymalatkor nem igen halljuk rikkantásukat, a mire ez a ropogós modás is czéloz:
«Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó.»
A hímek hajnalban és alkonyat felé legszorgalmasabban énekelnek. Valami bokor vagy fa tetejéből hangzik le daluk, mely nemcsak mint tavaszhirdető szózat – mert többnyire már akkor felzendül, mikor az erdő többi énekesei még nem érkeztek vissza téli tanyájukból – hanem mint igazán dallamos, flótázó, merengő, búsongó, bizonyos tekintetben hymnuszszerűen ünnepélyes ének érzelmeinkre hat. Nem oly változatos ugyan, mint az énekes rigó éneke, de egyszerűségében, tiszta hangjaival szintoly megkapó. Csak mikor énekel száll magasabb ágra, különben a földön, a sűrűben nagy ügyesen futkos, ugrál vagy alacsonyabb fákon, bokrokon szálldos. Repte gyors, szinte nyilaló, kivált mikor kivágódik a cserjésből, hogy rövid távolságra ismét belemeneküljön, vagy mikor tisztásokon szinte átveti magát. A hol nincs mitől tartania, ott eredeti félénkségéből enged, sőt az emberhez, házak közé szokik; így látjuk őt azokban a nyilvános sétatereken, kertekben, majd csaknem lábunk alatt keresgélni s hozzánk félelem nélkül közelíteni, a hol teljes védelmet élvez, mint pl. Bécsben, Gráczban. Nálunk ugyan még ennyire nem szelidült meg s inkább óvatos, vadabb s nem igen száll elénk, ha pl. valamely nyilvános sétahelyen padra ereszkedve pihenünk, hogy morzsalékot kolduljon tőlünk. Márczius végén és április elején költ. Fészkét (L. I. köt. 39. kép), melynek burka gyökerekből, száraz szálakból, levelekből, mohából, ágacskákból készül, belseje pedig simára sárral, agyaggal van kitapasztva, hol a földön, fatuskók korhadt üregeiken, gyökérgörcsök, rőzserakások közt, hol 1–2 méter magasan sűrű bokrokban, fákon találjuk. 3–6 tojást tojik, melyek kékeszöldes alapszínűek s agyagbarnán, rozsdavörösen elmosódott vagy élesebb foltozásuak.
Tojásmérték: H. 25–32; Sz. 19–24 mm.
A tojó egymaga üli fészekalját s 15–16 nap alatt fakasztja meg. A szerint a mint az idő futja, évenként kétszer vagy háromszor költ. Tápláléka nyáron főleg hernyókból, kukaczokból, hangyatojásból, gilisztákból, pondrókból, rovarokból, csigákból, ősz felé és télen különféle bogyókból áll. A fák, bokrok alján működik; felkutatja a száraz rothadó levelek alját, hogy az itt kifejlődő káros rovarokat, hernyókat, gilisztákat tizedelje. Néha kiszáll a tisztásokra, utakra is ugyancsak apró csigákat, rovarokat keresgélni. A mikor azután a különféle bogyók érni kezdenek, mohón falatozza azokat, nevezetesen: a cseresznyét, kökényt, szőlőt, fagyalt, galagonyát, vörös berkenyét, madárcseresznyét, vörös somot stb. Gazdasági jelentősége úgy az erdőben, mint nagyobb kertekben igen hasznos, mert nagy mennyiségű – emberi szempontból – káros állatot pusztít el, a különféle bogyóknak pedig csak husát emészti meg, magvait ellenben mindenfelé elszórja, elhurczolja s ezek – gyomornedvének behatása folytán – gyorsabban csirázván, valóságos terjesztője, ingyen ültetője a cserjéknek. Szőlőkben, esetleg cseresznyefákon is, – a mit azonban magam nem tapasztaltam még, – határozottan kárt tesz, de csak olyan helyeken, a hol a szőlők erdőkkel, vágásokkal, kertekkel határosak; mert külön kirándulásokat oly szőlőterületekre, a hol nem szokott különben tartózkodni, nem igen koczkáztat. Ezenkívül csapatban sem jár s ha valahol reá is kap a szüretre, hát elriasztható. Nem régiben – s tekintélyes szakemberek is – azzal a nagy bűnnel vádolták, hogy apró, tehetetlen madárfiókákat öldös és rabol, úgy annyira, hogy tartózkodási helye tájáról a gyengébb énekes madarakat egészen kiszorítja. Tény az, hogy olyan kisebb, szükebb helyeken, hol a rigókat húseledelhez szoktatta az emberi gondoskodás s a hol a kultura a rigónak tulajdonképpen meg nem felelő területet alkotott, s élelmet is nem annyira a természet, mint az emberek nyujtanak neki – de a hová éppen mert terített asztal reménye csábítja, mintegy alkalmazkodott, – előfordult, hogy a rigók, nyilván mikor elfelejtették őket etetni, tehát éheztek, esetleg a közelben fészkelő kis madarak fiókáit falták föl. Hogy ez kivételes eset, sőt csak egyes rossz indulatúak vétke, nem szorul bizonyításra. Köztük is akad selejtes, alávaló, mint akár az emberek közt; de bizonyos, hogy rendes körülmények, a természetes életviszonyok közt maradt példányokról nem mondható ez.
