A KIS FÜLEMILE. Luscinia luscinia (L.) 1758.
A KIS FÜLEMILE.
Luscinia luscinia (L.) 1758.
Luscinia luscinia (L.) 1758.
[Motacilla luscinia L. – Daulias luscinia BOIE. – Sylvia luscinia SCOP. – Luscinia peregrina, OKEN BRHM. – Philomela luscinia SELBY. – Luscinia vera GRAY. – Lusciola luscinia KEYS. & BLAS. – Erithacus luscinia DEGL.]
XXXVI-ik tábla
ÉNEKES RIGO TURDUS MUSICUS (L)
KIS FÜLEMÜLE LUSCINIA LUSCINIA (L)
ÉNEKES RIGO TURDUS MUSICUS (L)
KIS FÜLEMÜLE LUSCINIA LUSCINIA (L)
Népies nevei: filemile.
Jegyei: körülbelül verébnagyságú; 1-ső (kicsiny) evezője valamivel hosszabb mint a nagy evezők fedő tollai, a 2-ik rövidebb a 4-iknél, a 3-ik a szárny leghosszabb tolla; felül rozsdásbarna; farka rozsdaszínű; alsó teste szennyesfehér, a begy és hasoldalak szürkés sárgásbarnásan árnyaltak; az evezők belső széle sötétbarna, külső széle rozsdásbarna; az alsó farkfedők rozsdás szennyesfehérek; csőre barna, az alsó káva tőfele barnás hússzínű; lábai barnás hússzínűek; szemei barnák. A tojót alig lehet a hímtől megkülönböztetni. A fiatalok felül sötét szürkésbarnák s világos rozsdasárgán, alul sárgásbarnák, sötétbarnán pettyezettek.
Mértéke: H. 15,2–16,5; Sz. 8,1–8,7; F. 6,3–6,7; L. 2,5–2,6; Cs. 1,2–1,3 cm.
Mindazok a tulajdonságok, melyek révén a madár annyira közel férkőzött az ember érzelem világához s megnyerte a világ urának rokonszenvét, jobban mint bármicsoda más állat: a fülemilében vannak legharmonikusabban megtestesülve. Igazán királyi madár ő előkelő egyszerűségében, nemes tartásával, fürge, de mindig megkülönböztetett mozdulataival, könnyed sebes reptével s a mi a legfőbb: elragadó, utánozhatatlan dalával. A fülemile dala nemcsak mint madárének, de mint tökéletes zenei mű is páratlan; szymfonia, a minőt csupán egy BEETHOVEN költött.
Találóan jellemzi madarunkat PETŐFI «A három madár» czímű költeményében:
«A második madár egy csalogány
Elrejtve él a lombok alkonyán,
Nem látja más ottan s mást ő se lát,
Kis fészke néki az egész világ,
Ebben dalolgat s ha dalolni kezd,
Elfojt az alkony mindennémű neszt,
Hogy meg ne háborítsa énekét,
Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,
Gyönyörködjék e dalban, a minő
Hozzánk csak legszebb álmáinkban jő,
A melynek minden hangja eltemet
Egy bánatot és szül egy örömet,
Mert mindenik hang egy szent szerelem –
Ez a csalogány szíved, kedvesem!»
Elrejtve él a lombok alkonyán,
Nem látja más ottan s mást ő se lát,
Kis fészke néki az egész világ,
Ebben dalolgat s ha dalolni kezd,
Elfojt az alkony mindennémű neszt,
Hogy meg ne háborítsa énekét,
Hogy gyönyörködjék a föld és az ég,
Gyönyörködjék e dalban, a minő
Hozzánk csak legszebb álmáinkban jő,
A melynek minden hangja eltemet
Egy bánatot és szül egy örömet,
Mert mindenik hang egy szent szerelem –
Ez a csalogány szíved, kedvesem!»
Emberemlékezet óta a lángzó indulatok, forró szerelem énekese, költője a fülemile s hogy csak az, arra minden nép egyhangú felfogása tanuság. Nemcsak PETŐFI, többi költőink is magasztalással telve irnak róla, az «édes ajkú» madárról, a melynek elbájoló dalában annyi tűz, epedés és vágy, harag és béke, féltés és bátorság, édes kedveskedés és nyugtalan türelmetlenség, szilaj öröm és bús panasz, szerénység és büszkeség, remény és a lemondás keserűsége mesteri változatokban cseng felénk. Ő az első énekes a madarak nagy karában; a többi mind csak vele, mellette énekel, de egyik sem tud rajta túltenni, mert csattogása uralkodik az egész környéken, minden más hang fölött.
Jól mondja TOMPA:
«Lombok árnya rejti a kis fülmilét;
Annyi bú dalában, mégis mennyi éd’!
Izli, félti, vallja a szerelmet ő,
Mindez énekéből olyan érthető.»
Annyi bú dalában, mégis mennyi éd’!
Izli, félti, vallja a szerelmet ő,
Mindez énekéből olyan érthető.»
A pacsirta, rigó s a többiek megszólalása csak sejteti, a fülemile pedig ünnepli a tavaszt és a már megindult, felkavart érzelmeket, a megnyilatkozott életet tolmácsolja. A természet zenéjének bevezetését amazok adják elő, neki a főrész marad. A tavaszt csak azért énekli meg, mert szerelme ebbe az időszakba esik.
Ezért irja VÖRÖSMARTY:
«Midőn a napnak engedend a föld,
És áthevül és lészen ifju zöld;
Midőn előjön a kis csalogány
S édes dalától fölzeng a magány.»
És áthevül és lészen ifju zöld;
Midőn előjön a kis csalogány
S édes dalától fölzeng a magány.»
TOMPA reámutat legkedvesebb tartózkodási helyére:
«Hadd csattogjon a ligetnek
Édes ajkú fülmiléje.»
Édes ajkú fülmiléje.»
s nem hagyhatja el jelzőjét, mert hiszen az annyira oda tartozik, a mint a huszárhoz a «lóra termettség», sőt beolvad a fogalomba s maga a fülemile az édes, büvölő ének kifejezőjévé válik. Mindnyájan értjük, mikor a «nemzet csalogányáról» van szó s nem kell megmagyarázni, mit tesz az «fülemile ajkú», «igazi fülemile» stb.
Hogy mennyire hatalmaskodik e madáron a hang, a költészet, akkor értjük leginkább, mikor csendes éjjel, a szelid holdvilágnál is halljuk fáradhatatlan szavát. Szúnyokál a mindenség, a többi madár pihen, csak a homály és sötétség állatai repkednek, járnak zsákmány után: a fülemile azonban virraszt, mert hevesen lüktet kis szive. A szerelem annyira elfogja; hogy egész valója dalban olvad fel s nem elég nagy, izzó szenvedélyének elmondására a nappal . . . énekel, énekel éjszakán, éjfélkor, a míg csak vigaszt nem talál. A kisebb szivűek – mert a fülemilék sem mind egyformák – azonban az álom idején hallgatnak.
Költőink is tudnak éjszakai énekléséről s tudják, hogy hajnalban és estefelé legcsattogóbb, leginkább dalos kedvű. Pl. VÖRÖSMARTY:
«De feljő az ormokon a szelid hold
Csillag seregével az égbe mosolyg
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szép álmokat énekel a csalogány.»
Csillag seregével az égbe mosolyg
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szép álmokat énekel a csalogány.»
Vagy a 17. század elején verselgető BENICZKY PÉTER:
«Fülemile ágon
Függ, csak kicsiny szálon,
Álom reá ne érjen;
Addig szól s énekel,
Míg a tajték vérrel
Kicsi száján eredjen.»
Függ, csak kicsiny szálon,
Álom reá ne érjen;
Addig szól s énekel,
Míg a tajték vérrel
Kicsi száján eredjen.»
Példázás ez nagy szenvedélyeire is.
Vagy a nép száján is élő dal:
«Szépen szól a fülemile kis madár
Éjjel-nappal hallom dadogását;
Csak előben vígasztalom magamat,
De hátulról látom csalatásomat.»
Éjjel-nappal hallom dadogását;
Csak előben vígasztalom magamat,
De hátulról látom csalatásomat.»
Vagy TÓTH KÁLMÁN:
«Piros kis szád beszélése
A hajnalban, a hajnalban
Fülemile éneklése»
A hajnalban, a hajnalban
Fülemile éneklése»
Hogy az ő szerelméhez mocsok nem férhet, az is kicsillan népünk felfogásából, mert madarunk a tiszta szerelem szymboluma. PETŐFI ezért mondhatja:
«S hejh! a kakas hamis madár,
Untalan más fészekre jár;
Pedig én kakas nem vagyok,
Hanem fülemile vagyok:
Egy a fészkem, egy a párom,
Egyért élek a világon.»
Untalan más fészekre jár;
Pedig én kakas nem vagyok,
Hanem fülemile vagyok:
Egy a fészkem, egy a párom,
Egyért élek a világon.»
S a népdalban is a fülemilével példázva fejezi ki a legény tiszta szerelmét;
«Oh! hogy fülemile
Madár nem lehetek,
Kis kertedben rózsám
Fészket nem verhetek.»
Madár nem lehetek,
Kis kertedben rózsám
Fészket nem verhetek.»
Szerelmi bánatában is a fülemile érzelmét vonatkoztatja a magáéra:
«Fülemile nem hiába kesereg,
Fáj a szivnek, ha megcsalja, kit szeret.»
Fáj a szivnek, ha megcsalja, kit szeret.»
VÖRÖSMARTY hangutánzóan adja énekének bekezdőjét is:
«Száj, száj, száj,
Be szép rózsaszáj
Ez a leányszáj,
Fülemile danol benne . . .»
Be szép rózsaszáj
Ez a leányszáj,
Fülemile danol benne . . .»
Ugyancsak hangját festette SZIRMAY uram, már közel 100 év előtt, ebben a pentameterben:
«Gyűj, gyüji, gyűjí csak, fütyre tanitalak itt».
Dalával ki versenyezhetne, mikor még PETŐFI is kérdi:
«A természet pompás szinpadán
A primadonna a kis fülmile:
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész versenyre kelni ő vele?»
A primadonna a kis fülmile:
Ki volna, énekesnők! köztetek
Merész versenyre kelni ő vele?»
Csak a magyar legény felelhet erre így:
«Beh szépen énekle
Az a fülemile;
De az én Örzsikém
Szebben énekelne!»
Az a fülemile;
De az én Örzsikém
Szebben énekelne!»
Néha a fülemile mint a kesergő szerelem postása is szerepel népünk felfogásában, pl. ebben a népdalban:
«Odajött egy fülemile dalolni,
Hozott nekem körme között levelet
Á van benne, hogy a rózsám nem szeret.»
Hozott nekem körme között levelet
Á van benne, hogy a rózsám nem szeret.»
Valamint az emberiség is Európában fejlődött legmagasabb fokra – nem szükség az okokra utalni: miért? – úgy az énekesek énekese is szorosan vett értelemben földrészünk typikus madara. Igaz, hogy az Ujvilág emberisége is hatalmasan, sőt rohamosabban, szintén felkapott a czivilizáczió kiváló magaslatára – de hát az is Európából eredt – s nekik is megvan a maguk «bülbülje» (Mimus polyglottus), egy rigófaj, melynek szava, művészete azonban mégis csak olyan typusú, mint maguk az amerikaiak s nem homályosítja el a mi fülemiléinket. Habár, mint mondottam, madarunk Európa különössége, mégis nem mindenütt fordul elő, mert kivált a mérsékelt és déli részeken gyakori, sőt itt is inkább a nyugatiakon, mint a keletieken. Portugalban, Spanyol-, Franczia-, Olasz-, Németországban, Ausztriában közönséges, felterjed Anglia déli felébe, Dániába. Itt azonban, úgy Németország északkeleti részeiben (Pomerania) már sok helyt a testvérfajjal, a nagy fülemilével keveredve él, sőt az utóbbi egészen uralkodik. Keletfelé általában a Visztula szabja meg előfordulásának határvonalát. Oroszországban azonban a déli területeken, szintúgy Palesztinában is előkerül. Afrika északi tartományaiban szintén költ. Nálunk minden alkalmas helyen gyakori, csak a Királyhágón túl ritkaság, mert ott a következő faj, a nagy fülemile a közönséges. Nem a szálas, vén, világos aljú erdőkben telepszik meg, nem is száraz helyeken, hanem ligetes, berkes, sűrű bokrozatokban bővelkedő, friss vizek közelébe eső területeken. Völgyek lankás oldalait, melyek folyóvíz partját határolják, angol kerteket, ligeteket legszivesebben választja otthonául; a hegységbe nem szokott nagyobb magasságra hatolni, inkább a középhegységben, sikságon él.
Megérkezésének országos középnapja: április 18. A hímek pár nappal a tojók előtt jönnek vissza s egyenként vagy pár tagból álló szakadozott társaságban, éjjel utaznak. A régi otthonhoz, a régi bokorhoz hűségesen megtérnek s bizonyos, hogy pl. kertünkben mindig azok a példányok vagy azok ivadékai fészkelnek, melyek ott látták meg a napvilágot. Ezt világosan bizonyítja énekök jellege, mely úgyszólván terület szerint változik; némely helyen pl. csak kitünő énekeseket hallunk, máshol meg rosszabb éneklők vannak; igen, mert nemzedék nemzedéktől tanul. Legtüzesebben, fáradhatatlanul a párosodás szakában hangzik dalolásuk. A vetélytársak valóságos hangversenyeken mérik össze képességöket, melyben a győzőt a családi boldogság jutalmazza. A levert fél elvonul s a közelben keres magának párt, esetleg újra versenyre kél más vetélykedőkkel s most tán szerencsésebb; de ha még ekkor sem nyert meghallgatást s udvarlásaival megint csak felsült, meddő marad. Ez is a természeti kiválás törvénye szerint történik.
Éneklés közben rendszerint valamelyik bokor oldalágán, vagy középmagas fácskán ül, de nem igen mutogatja magát, inkább elrejtve marad. Szárnyait, farkát könnyedén lecsüggeszti, csak fejét emeli kissé föl s kidagasztott torokkal művészkedik. Egész teste megremeg, de nem fárad el az aránytalanul nagy, minden izében mesteri erőmegfeszítésben; azért, mert igazi művész. Hogy dalát a német irodalom szavakba foglalta s egész versengés támadt az ornithologusok közt: ki tudná jobban kifejezni? csak érintem. Én nem kisértem meg utánozni; emberi nyelven és hangszeren nem lehet azt visszaadni. Különben is ki ne ismerné csattogását?! Ha gyanupörrel él, s nem tartja környezetét egész biztosnak, hirtelen elhallgat, lerepül a sűrűbe s fíd-korr, fí-korrr szólást hallat. A földön ügyesen futkos, ugrál s idejének legnagyobb részét a levelek közt keresgélve s általán a bokrok alacsony szintjén tölti el. A hol tudja, hogy szivesen látják: nem igen félénk, noha nem is valami bizalmas; a hol azonban nem éppen jóindulat fogadja: ott vigyázó és óvatosan kerüli a nyiltabb helyeket. Gyorsan, surranva repül, de nem nagy távolságokra s fészke táját, melyhez egész odaadással ragaszkodik, alig hagyja el, legföljebb egyik bokorrészlettől a másikig száll. Idegen fülemilét sem tűr otthona körül, hanem mindenkor elűzi onnét; hiszen a ki úgy szeret, mint ő, annál a féltékenység majdnem természetes.
A párok viszonya tiszta, mintája lehet a hűséges együttélésnek. Fészköket a földön vagy közel a földszinéhez, sűrű aljazatban, sötét helyen, bokrok, élő sövény, kerítés, fiatal ághajtások tövébe, különösen oly helyeken rakják, hol a talajon száraz csalit, régi levelek feküsznek. A fészek burkát is a régi, fonyadt levelek, ellenben mély, sima csészéjét száraz fűszálak, növényszárak, gyökerecskék, esetleg szőrök is jellemzik. Májusban 4–5, ritkán 6 tojást tojik, melyek alapszine olajbarna vagy olajzöld. Előbbi változat rendesen egyszinű, az utóbbi pedig olajbarnásan és szürkésbarnásan felhőzött, úgy azonban, hogy a foltozás az alapszínbe mintegy beolvad s a tojások egyszínűnek látszanak. (XL. tábla).
Tojásmérték: H. 20,8–22; Sz. 15,7–16,8 mm.
A kotlás 14 napig tart s ugyanannyi idő alatt a fiókák megerősödnek, majd kirepülnek s úgy, mint a fiatal rigók, egy ideig a földön futkosva, a bozótok rejtekében bujkálva várják ételthordó szülőiket. Szinezetök sok mindenféle lappangó ellenség ellen megvédi őket mert szem legyen ám, mely a korhadó levelek vagy növényszárak közt meglapuló fülemilét meglátja. Különösen ha felülről vagy hátulról nézzük, alig vagyunk képesek őt a talajon észrevenni; oldalvást azonban könnyebben feltünik s fényes, feketés szeme lesz árulójává. A legtöbb pár évenként csak egyszer költ, de ha fészkelésében zavartatás érte, tojásai elpusztultak, akkor újból neki fog a családalapításnak.
Juliusban már nem hallunk fülemileszót; csendes, hangtalan lesz a táj, a hol nem régen még mindenfelől hangzott csattogásuk. Vedlenek, visszavonultan cserélnek a kopott köntös helyébe újat, hogy friss tollazatban indulhassanak a nagy útra.
Élelme apró rovarokból, hangyákból, pókokból s különösen álczákból, bábokból, kukaczokból férgekből áll, vagyis azokból az alsóbbrendű állatokból, miket föleg a földön szedegethet össze. Később azután a bogyókat is kóstolgatja s a bodzabogyót csemege gyanánt falatozza.
De mikor a bogyókra kap, akkor már mozgolódik, útra készül. Ősz felé jár az idő; régen hallottuk utolsó énekét, szinte elfelejtjük, hogy még nálunk időzik. Szeptember első felében végleg elbúcsúznak tőlünk, miután már augusztus végén kezdették az útrakelést. Ha gazdaságunknak csupán csak kárt tenne és érezhetőleg megrövidítene, még akkor is oltalmazni kellene őt; hiszen csak bér volna az gyönyörű énekéért. Így azonban, mikor ingyen jutunk hozzá, sőt bizonyos tekintetben a rovarok korlátozásával még hasznot is szerez, nemcsak azt érdemli, hogy ne bántsuk, hanem egyenesen hogy áldozzunk reá s igyekezzünk őt megtartani, a hol előfordul, alkalmas helyek nyujtásával pedig minél szélesebben elterjeszteni.
Mi volna a liget fülemile nélkül, mik volnának kies völgyeink az ő szava nélkül? Őszszel, mikor «nem csattog a cserje vad bogán», érezzük a némaságot s akkor önkénytelen minden jobban érző emberszív ugyanúgy vágyódik utána, mint VÖRÖSMARTY:
«Elhervad a virág, fák koszorúi lehulltak,
Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.
A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézné
Lengő bokrait és mennyei hangulatát?!»
Sárga levélkéken nyargal az őszi vihar.
A csalogány hallgat. Hol erő, mely visszaidézné
Lengő bokrait és mennyei hangulatát?!»
