Pest a forradalom után
Pest a forradalom után
De hát alkalmas-e erre Pest, ez a szomorú, gyászoló Pest, mely talán már nem is volt az ország központja, legfelebb a nemzet öntudatában, hanem a főparancsnok székhelye, s melyben a hódítók gőgje és a leigázottak szomorú arca különös ellentétet képezett. A nappal is néptelen utcák már estve egészen ki voltak halva, s az első farsang bál nélkül múlt el. A színház volt az egyetlen szórakozó hely, melyben felváltva tartattak magyar és német előadások, s ezenkivül társas összejövetelek. Két különböző Pest volt akkor összeforrasztva: egy német, mely a hatalmat kezében tartá és parancsolt, meg egy magyar, mely tűrt és remélt.
Ezen utóbbié volt a jövő; de a jelen sok lemondással és szenvedéssel járt. »Nincs oly hatalmas szemle – mondá Kemény épen e napokban – mely a magyar faj közt a titkos szövetségek organizmusát kifejteni és fentartani tudná«; s ez a jellemvonása népünknek teszi érthetővé azt a türelmes rezignációt, melylyel a megpróbáltatás napjait fogadta az ország és fővárosa. A hatalomnak semmi sem állt útjában – hanem aztán semmi sem támogatta. Legkevésbbé az irodalom.
Mikor a kormány Szegedre költözött: az irodalom is kivonúlt vele, s a világosi fegyverletétel után sokan vidéken vonták meg magukat. Petőfi ott feküdt a segesvári csatatéren, Vörösmarty, Erdélyi, Arany, Tompa, Jókai ki egy, ki más felé lappangtak, Jósika, Eötvös, Szalay, Kerényi, Pulszky, Csernátoni, Horváth menekűltek; csak az öregek és betegek maradtak Pesten: Nagy Ignác, Garay János s olyanok mint Csengery, Kemény, kik internálva voltak.
