Új stílt teremt
Új stílt teremt
Jókai tehetségének és hatásának teljes kifejlődése későbbi időkre esik ugyan; de helyét és jelentőségét irodalmunk történetében az a belső kapcsolat jelöli ki, mely őt vele körülbelül egy időben feltűnt három költőtársához fűzi. Petőfivel való barátkozásának, annak a körülménynek, hogy első költői kísérleteik úgy szólván egy időben, egymás biztatásával kerűltek ki a pápai közös fészekből: egyik alapja hajlamuknak, ízlésöknek rokonsága. A mit Tompa, Petőfi és Arany a kötött beszédre nézve tettek, ugyanazt tette Jókai a prózában; az eredeti tehetségek naiv elfogulatlanságával és bátorságával új stílt teremtett, mely az érzés és képzelet játékait a népszellem frissességével és természetességével fejezi ki. Pályájának kezdetén s még jó ideig a francia romantikának is mutatkozik hatása rajta, mintegy párhuzamosan a magyar élet közvetlen benyomásaival; első beszélyei a Nepean sziget és Sonkolyi Gergely. De az idegen tárgy, a szertelen képzelgések is egyszerűbb, kifejezőbb, magyarabb nyelven vannak elbeszélve, mint korábbi regényeink közönséges nyelve. Miképen említett nagy kortársai a költészetbe, úgy ő az elbeszélő prózába vitte be oly mértékben a népiest, mint előtte senki. Magyaros, találó, jellemzetes kifejezéseket, közmondásokat, a nép szemenszedett szólásformáit, tájszavakat az ország különböző vidékeiről egész tömeggel használ, mindig könnyedén, a maga helyén, erőszakolás nélkül. Arany e tekintetben nagyobb művész s a régiséget is mélyebben, tudatosabban használja föl; de se nem fogékonyabb, se nem gazdagabb, mint Jókai, kinél nagyobb nyelvkincse aligha van egyetlen írónknak is. Nyelvének e gyökeres, szeplőtlen magyarsága tekintetében csak hamarosabban írt munkáiban lesz figyelmetlenebbé. Már e nyelv, melyet mindenki egyformán érthet és élvezhet, előadását valószerűvé és játszivá, természetessé és festőivé teszi s egészen eltérővé a rendes irodalmi halaványabb és mesterkéltebb stíltől. Ehhez járúl kitünő elbeszélő módja, mely keveset, majdnem semmit sem okoskodik, hanem oly világosan és könnyen beszél, mint a népmesék. Mondatai nem fonódnak a meander vagy csigavonal klasszikus kombinációiba, hanem mint a magyar leány kláris-gyöngye könnyedén, kereken sorakoznak egymáshoz. Sajátságos, olykor nyugtalan frissességgel halad; a mesélésben kedvét találva, nem lankad soha; megjegyzéseivel, ellentéteivel, tréfás ötleteivel, vagy érzelmes kitöréseivel színez, jellemez s észrevétlen varázszsal vonja be olvasóját gazdag képzeletvilágába. Tulajdonképen nyugvó pontokat képező természeti képei és jelenetei is oly elevenek s színeikben oly káprázatosak, hogy alig érezzük őket pihenőknek meséi haladásában. Egyik jellemző vonása, még pedig ritka vonása, hogy meleg fogékonysága a természet iránt és festő ereje, színeinek intenzitása és újsága, semmit sem fogy haladó, sőt hajló korával. A Hortobágy rajza a Sárga rózsában, a Bükké a Tengerszemü hölgyben a természetérzés frissességére, rajzuk erejére és színeik gazdagságára versenyeznek régi híres balatoni és erdélyi tájképeivel.
Jókai svábhegyi nyaralója.
