A költő élete és többi művei
A költő élete és többi művei
Többi művei nem mérkőzhetnek ezzel jelentőségben. Ezekben is küzdeni látjuk mély költői érzését a művészi formával, drámáiban kevesebb szerencsével mint lírai költeményeiben, melyek közt az elmélkedők, borongók, a természet mély érzését kifejezők a legsikerűltebbek. Dalforrás és A halál költészete címűek a magyar filozófiai líra legszebb alkotásai közé valók. Magába mélyedő, borongós lélek volt, kiben a szenvedélyes érzés inkább gondolatban mint alakban vagy képben keres kifejezést. Élete folyásában is tükröződik természete, sorsa és költészete kölcsönösen magyarázzák egymást. Alsó-Sztregován, Nógrád-megyében született 1823 január 21-én, ősrégi családból, mely magányos kastélyban magányos életet élt, még magányossabbat, mikor a család feje 1834-ben meghalt s az özvegy egészen két leánya és három fia nevelésének élt. Bérczy és Riedl e magányos életből magyarázzák magábazárkozottságát, külsőleg hideg, tartózkodó magaviseletét, belső nagy érzékenységét, holott a külső életkörülmények az eredeti hajlandóságot csak fejlesztik, nem teremtik.
Édes anyja igen gondos nevelésben részesítette őt és testvéreit, otthon tanultak, de Imre minden évben a váci piarista gimnáziumban vizsgálatra állott és föltünést kelthetett kitünő készűltségével és kora érettségével. Még nem volt tíz éves, mikor már a harmadik gimnáziumi osztályt végezte. De már ez időtájt jelentkezik szívbaja, sokszor kénytelen abbahagyni tanulmányait, később is betegsége szakítja félbe közpályáját és aligha nem ebben a körűlményben rejlett magába zárkozottságának és a cselekvő élettől való tartózkodásának egyik oka. Hogy mily szellem él e házban, mutatja az, hogy a Madách-gyerekek heti lapot szerkesztenek (Literaturai Kavarcs), melybe Imre főleg tudományos cikkeket ír. A lap mottója: Ész az Isten, mely minket vezet. Melynek hatalmán minden meghajol. Komoly gondolkodásának, nagy tudásának Imre már ez időben vetette meg alapját.
1837-ben anyjok a fiúkat Pestre küldi, hogy ott nyilvános iskolába járjanak. Imre itt végzi a VII. és VIII. osztályt, azután az egyetemen az I. évfolyamot, Anyjához ez időben intézett levelei, melyeket Palágyi Menyhért Madách Imre Élete és Költészete (Budapest, Athenaeum, 1900.) című művében közöl, érdekes képét adják a költő ifjúságának, törekvéseinek, lelkének. Madách Imre igen komoly, igen érzékeny ifjú. Egyik levelében azt írja, »mutatja úgyis mellem és egészségem, hogy nem oly igen hosszú lesz a földi pálya«. Kiváló ifjaknak bensően barátkozó köréhez tartozik, melynek többi tagjai Lónyay Menyhért és Albert, Andrássy Gyula és Manó, Beniczky Ödön, Boronkay Rudolf, és Balassa Antal báró. Együtt tanulnak, mennek színházba és írnak lapot (Mixtura), melynek Madách a lírai költője. De drámát is ír e korban, melynek előadatásáról ábrándoznak az ifjak. Bérczy is említi, hogy Madách e korban elhozott neki verseket és elég jellemző, hogy már Bérczy fölismerte Madách költészetének legnagyobb gyöngéjét, verseinek fogyatékos nyelvét és hiányos technikáját, mire Madách tűzbe dobta őket. Ez lesz az ő állandó gyakorlata. Nem igen bízik költői erejében, irtózik tőle, hogy tökéletlen alkotásokkal a világ elé lépjen, verseit, drámáit fiókjába fogja zárni és úgy látszik, csak Arany János biztos ítélete mentette meg műveit az enyészettől. Több ízben próbát tett, hogy igazságos, elfogulatlan ítéletet kapjon műveiről, pályázott akadémiai díjakra, de kudarcai még félénkebbé és óvatosabbá tehették.
Madách arcképe. (Jankó János rajza Ernst L. gyűjteményéből.)
A második jogi évfolyamot otthon végezte, ügyvédi oklevelet 1842-ben szerzett, 19 éves korában. Már előbb kiadott egy kis versfüzetet: Lantvirágok, írta Madách, Pesten, 1840, emlékét annak a gyöngéd, ifjú szerelemnek, melyet Lónyai Adelina (Etelka) iránt érzett. A füzet, úgy látszik, nem kerűlt nyilvánosságra, csak a barátoknak szánta. Otthon azután a megyei élet iskoláját járta, részt vett Nógrádmegye politikai és társadalmi életében és benső barátságot kötött Szontágh Pállal, mely a sírig tartott. Ebben az időben egész sor drámát írt, melyek közül csak egy Csak tréfa maradt ránk teljesen. Palágyi elemzéséből (a mű nem jelent meg) és töredékekből, melyeket lírai verseinek gyűjteményébe fölvett (Egy őrült naplójából), csodálkozva látjuk, hogy a legkeserűbb kiábrándulás, világfájdalom, elkeseredés vett erőt a költő lelkén, legalább a mikor íróasztalánál űl. Ez volt talán az első kiábrándulás hatása, melylyel a való élet hervasztotta lelkesedését, ideáljait. A társas érintkezésben talán kevesen vették észre Madách lelkének forradalmát; Madách tevékenyen kezdett részt venni a politikai életben, sokat fordúlt meg társaságban, csakhogy torokbaj miatt már 1843-ban vissza kénytelen vonúlni. Ekkor írja meg Férj és nő című tragédiáját (akadémiai pályamű), mely az összes művekben is megjelent és merész gondolataival, nagy egyenetlenségével, de erős lendületével fölkelthette volna birálóinak figyelmét. Jellemző, hogy már ebben a műben is megnyilatkozik filozofáló, egyetemesítő hajlama. Herakles és Dejaneira történetét tárgyalja e műben, de Herakles nem a görög hős, hanem a férfi, az ember képviselője, kinek tragikuma a szerelem lesz. Az Ember Tragédiája szempontjából nézve e művet, határozottan fölismerjük benne a későbbi nagy alkotás csíráit.
Még két művet írt ez időben, Csák végnapjai és Mária királynő. Mindkettő megjelent az összes művekben, de főleg Csák napjai tetemesen átdolgozva. Mindkettő gyönge mű. Mária királynő nem egyéb dramatizált krónikánál, Csák egységesebb, lendületesebb, de ugyancsak a cselekvénynek erős drámai menete nélkül való. Madách sajátlagos ereje se a tásadalmi, se a történeti drámában nem érvényesűlhetett. Nem tudott se konkrét drámai alakot kifejteni, se konkrét drámai cselekvényt megkomponálni. E művekben csak gyönyörű részleteket találunk, egy-egy megkapó jelenetet, egy-egy élesen látott arcképet, mélységes reflexiókat, erősen bélyegzett beszédet, de nem igazi drámát. Madách költői érzése erős, filozófiai gondolata mély, mintegy predestinálva van a szimbolikus drámára.
Egyelőre a családi élet boldogsága egészen elvonja az irodalomtól. 1844-ben nőül veszi Fráter Erzsébetet, kivel zavartalan boldogságban él 1852-ig. E korból csak szép lírai versei vannak, melyben néha a rémeset szerető romantikus fantázia nyilvánúl, de többnyire a boldogság idillikus érzése, mely a természet szépségeinek leírásában találja kedvét. 1852-ben kezdődött élete tragédiája. A forradalom alatt betegsége tartotta vissza a politikai élettől, a forradalom után ez nem óvta meg a politikai üldözésektől. Egy politikai menekültet elrejtett magánál, ez kitudódott, s őt fogságba hurcolták. Nem volt soká fogva, de élete boldogsága akkor tört darabokra. 1852-ben vitték Pozsonyba, 1853-ban kerűlt haza, de közben nagy családi villongások dúlták házát. Neje, ki anyósával soha sem tudott megférni, ezen idő alatt férje iránt is elhidegedett, könnyelmű lelkének, szeszélyes szívének és ideges temperamentumának esett áldozatúl. Midőn férje hazatért, még nem következett be a katasztrófa. Sztregovára mentek lakni, de a nő oly módon élt és viselkedett, hogy 1854 telén kölcsönös megegyezéssel elváltak egymástól. Vége volt annak, a mi eddig életének főtartalma volt, családi boldogságának.
Külsőleg talán kevés változás mutatkozott Madáchon. Nem panaszkodott, nem jajgatott, férfiasan viselte a csapást, de ifjúkori hangulata újra föléledt, keserű megvetéssel nézte a világot és az emberek dolgait. Erősen dolgozott, sokat tanúlt, úgy látszik, a kor természettudománya, materialisztikus és szocialisztikus irodalma nagyon érdekelte, de még 1857-ben Szontághhoz intézett levele oly pesszimisztikus hangon szól, hogy szinte megrémülünk. De, úgy látszik, ez időben kezdődik lelkében a tisztulás folyamata. Valószinű, hogy Az Ember Tragédiájának eszméjét ekkor kezdte forgatni elméjében. Még az említett levélhez később e jegyzetet írja: »Újra elolvastam a Pálnak töltött mérget. Miért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is s az emberi természet sohasem tagadta meg magát és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon féreg marad, a még gyarlóbb Éva oldalán«. (Összes. művek. I. XXIX–XXXI. Bérczy emlékbeszédében). Íme az Ember Tragédiája eszméjének csírája, de még sötét érzésbe borúlva.
A mű kigondolása és kidolgozása közben derűlt föl a költő lelke. Egy esztendő alatt írta meg a művet (1859. febr. 17.–1860. márc. 26.), és ekkor gyógyúlt ki végkép a pesszimizmus betegségéből. Gondtalan optimista persze nem lett belőle, de erős férfiú, ki az emberi életben a sötét árnyék mellett meglátja a fényt, ki világnézletének magas csúcsáról az egész emberi életet, az emberiség fejlődésének nagy folyamatában áttekinti, mérlegeli, és megnyugvással, bizalommal szemléli. Így értjük meg élete folyásából, lelke fejlődéséből, miért látszik a mű első pillanatra pesszimisztikusnak, de megértjük egyszersmind, hogy a mű optimista befejezése mint egyeztethető meg a pesszimista előzményekkel. Saját élete bús történetét is bedolgozta a költő művébe, a Keppler-jelenetben, de valamint az emberiség fejlődésében, úgy saját életében is e magaslatról tekintve, ez is csak bús epizóddá változik, mely az egésznek a harmóniáját nem ronthatja.
Az Ember Tragédiája megírása után politikai szerepet vállalt a költő. Megválasztották Balassa-Gyarmaton, 1861-ben egyhangúlag, nagy lelkesedéssel, oszággyűlési képviselővé, és az országgyűlésen is csakhamar föltűnt egyik tartalmas szónoklatával. Következett az Ember Tragédiája hatalmas sikere, melyről már szólottunk. Úgy látszott, hogy az élet végre kárpótolni akarta a költőt hosszú tartózkodásának kínjaiért, nagy szenvedéseiért, eddig oly kevéssé kielégített becsvágyáért.
De a betegség, mely eddig is annyiszor megakasztotta útjában, hamarosan véget vet az oly későn és oly fényesen meginduló pályájának. Tele volt irodalmi tervekkel. Már előbb egy politikai szatirában próbálta meg erejét, az Aristophanes módjára megírt Civilisatorban, átdolgozta Csákját, megírt egy igen érdekes drámát, Mózes (1860. jún. 9.–1861. nov. 16.), mely inkább dramatizált éposz, mint tragédia, de így is igen érdekes és az Ember Tragédiája mellett mégis legjelentékenyebb műve; tervezett egy pendant-t az Ember Tragédiájához, Tündérálom, mely töredék maradt; közölt egy elbeszélést Arany lapjában A Kolozsiak, fölolvasott a Kisfaludy-társaságban és az Akadémiában, mely szintén tagjának választotta, egy-egy esztétikai értekezést: Az aesthetika és társadalmi viszonyok befolyása és A nőről, különösen aesthetikai szempontból. E nagy munkásságot félbeszakítja megújuló szívbaja és 1864-ben, október 5-én meghalt.
Azóta hírneve és hatása nőttön nő. 1880-ban jelentek meg összes művei Gyulai Pál kiadásában, 1895-ben másodszor, míg az Ember Tragédiája számtalan példányban terjedt el. Az irodalomtörténet is szeretettel és gonddal foglalkozik életével és műveivel.
Így biztosítva látjuk a nagy elme hatását a magyar szellemi életre, melyet nem kell féltenünk e hatástól. Mert ha az elmélet emberei néha félreismerik is Az Ember Tragédája szellemét; ha a költő az igazság keserűségétől nem kímélheti is meg olvasóit; a mű szelleme egészséges, edző hatással van az emberi lélekre s ámbár az elvont gondolat legfelsőbb régióiba kél, az egészséges magyar érzést nem tagadja meg, a nemzeti szellemet gazdagítja, tágítja és jó útra tereli. De világirodalmi szerepre is hivatva van. Már több fordítása forog közkézen Németországban, Dietzé, Sponeré, Dóczié, mely utóbbinak formája is művészi, Lechneré, a Reclam-féle népszerű vállalatban, mely széles körökbe terjeszti; a német színpadok közül is több befogadta a nagy művet, így Hamburg és Prága, a hol rendkivüli hatást tett a közönségre. Irodalmunkban az Ember Tragédiája magányosan áll, a mint magányosan állott a költő az életben és az irodalomban. De lehetetlen, hogy a mi a léleknek ily mélységéből fakad, és ennyire hatott a nemzetre, ne tegyen termékenyítő hatást a nemzeti szellemre. Az Ember Tragédiája nem avúlt el, frissen él és virúl, mintha tegnap jelent volna meg. Ez örök ifjúságot, örök életet biztosít számára.
