A nő
A nő
Az érzelemnek örök képviselője pedig a nő. Éva tanítja Fáraót a nép szenvedéseinek megértésére, Lucia imádságára száll megnyugvás a halálba menő Miltiades szívébe, Julia kelti Sergiolus szívében a nemesebb érzést, Isaura sorsa világosítja föl Tankrédet a lovagvilág ferdeségeiről; mint Müller Borbála sem aljasodik el végkép Éva, a Danton-jelenetben, kettős alakban lép elénk Éva, mint brutális pórnő, de mint nemes, a múlt hagyományait őrző marquise is, s Londonban, mikor valamennyi szereplő a fantazmagorikus végjelenetben a sírgödörbe ugrik, csak Éva lépi át s fölkiált:
Szerelem, költészet s ifjúság
Nemtője tár utat örök honomban;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Nemtője tár utat örök honomban;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
A falanszter világban is a szerelem édes őrülete ébred Ádám szívében, ki az elképedt falanszterbelieknek azt mondja:
Ne szánjatok. Miénk
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés.
Ez őrülés; mi józanságtokat
Nem írigyeljük. Hisz mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés.
Most feltárúl előttünk Lucifer küzdelmének, az ember sorsának, az egész költeménynek igaz értelme, a hogy Madách értette. A történeti jelenetek igazak, de más az értelmük, mint Lucifer gondolja. Lucifer csak az ember bukását látja bennük, nem látja, mert nem érti, csak sejti, azt az isteni erőt az emberi lélekben, mely mindig újra fölemeli. Eszmékért lelkesedni az ember isteni része. E lelkesedés abból a forrásból fakad, melyből minden, a mi szép és nemes és nagy ered, az érzelemből; ez az a szózat, melyről az Úr szól, melyet a nő tisztább lelkülete, ha a férfiú előtt az élet zajában elnémúl, meghall. A nő, a szép lelkesedés rokon kincsek, melyek az ember életét értékessé teszik. Az utolsó jelenet szimbolizmusa is megvilágosodik. Mikor Éva azt súgja Ádámnak, hogy anyának érzi magát, egyszerre föltárúl Ádám előtt az élet igaz értelme közvetetlen érzés formájában. Érzi, mi az élet: szeretet és küzdés. Ha a történeti élet harcaiban sebeket kap is, ott van mellette a vigasztaló erő: a nő, a család s benne s általa az élet becsesebb része: a szép, a lelkesedés, az isteni.
Madách nem pesszimista; nem tekinti az életet értéktelennek; nagy dolognak tartja az emberi kebel hevülését, a szépséget, a szerelmet. Sőt a történeti életet sem nézi nihilisztikus szempontból. Az eszme, melyért ember lelkesedik, nagy és szent.
Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet.
Vagy nagyravágy formájában hatott-e,
Előre vitte az embernemet.
A Danton-jelenetben tiszta, erős páthosz hatalmas hangja csendűl meg. A kereszténység eszméje előtt mély hódolattal hajlik meg. A falanszter-világból is van menekülés. Ez a Lucifer világa, melyet a hideg ész rendezett, de az emberi természet föllázad ellene és mesterkélt bilincseit széttöri. Csak egy jelenet mond – úgy látszik – e magyarázatnak ellen: az eszkimó-világ. De ezt nem érthette a költő pozitív módon, ez nem a mi világunk, hanem a távol jövőé, ha ugyan a tudomány nem csalódik. Ez a jelenet csak negativ erősbítése az előbbieknek. Annyit mond, hogy a mig az ember ember marad, nem veszhet el; csak ha testileg is elkorcsosodik, akkor vége mindennek, mert szellem és test válhatatlan kapcsolatban vannak egymással. Fog-e elkorcsosodni? A fizika állítja, de a fizika csalódhatik. A költőt mintegy tudományos lelkiismeretre készti, hogy ezt a végső eshetőséget is számításba vegye. Az eszkimó-jelenet kínzó kérdőjel, melyet a történeti jelenetek végéhez biggyeszt a költő, a kételkedésnek, nem a kétségbeesésnek följajdúlása. Legjobb bizonyság e mellett, hogy Ádám az Úr biztató szavára csak ezt az egy jelenetet említi. Abból, a mit látott, semmi sem csüggeszti;
Csak az a vég! csak azt tudnám feledni.
Az egész költemény így sajátos méla akkorddal végződik, melyben a megadás, kételkedés és lelkesedés hangjai megkapó módon egyesűlnek. Küzdeni s a küzdelemben elbukni az ember osztályrésze, tragédiája; az emberiségért kell küzdenie, mely a küzdelem gyümölcseit élvezi, de az érte küzdőt útjában eltiporja. Vigasztalásul marad a küzdőnek a mindig újra fellobogó isteni lelkesedés tüze, melyet a nő lelke ápol és éleszt, a nagy hivatás öntudata, a művészet, a szerelem. De ez a tűz is a testhez van kötve s a test satnyulásával elvész. Nem satnyúl-e majd el az emberiség? Ki tudja? De mindegy: A mig van erőnk, küzdjünk!
