Madách és Arany
Madách és Arany
EZERNYOLCSZÁZ HATVANEGYBEN MADÁCH IMRE, akkor a balassa-gyarmati választó-kerület országos képviselője, ki első beszédjével magára vonta a közfigyelmet, elvitt Arany Jánoshoz egy kéziratcsomót s fölkérte, olvasná el s mondana róla véleményt. Madáchot nem mint írót ismerték Pest irodalmi körei s a kézirat egy ideig hevert Arany János íróasztalán. E kézirat Az Ember Tragédiája volt, éppen nem első műve Madách Imrének. De Madách eddig vonakodott volt a nagy közönség elé lépni. Nem akart középszerűt adni a világ elé; »ha írtam valamit, mondja egy Aranyhoz írt levelében, rendesen esztendeig rá sem néztem. Akkor elővehetém és megbírálhatám, mint idegen művet, láttam hibáit s vetettem tűzre. Az EmberTragédiája volt első, mely a próbaévet kiállván, azon meggyőződésre hozott, hogy a nekem jutott fejlődést elértem: most másnak kell ítélni, – így hoztam azt hozzád.« Arany János ítéletétől tette függővé nemcsak e műnek, hanem talán egész irodalmi működésének sorsát. »Ha ez az ítélet nem lesz kedvező, mondta Szontagh Pálnak, kinek sürgetésére Arany Jánoshoz fordúlt, utolsó kisérletem volt e mű.« Aranynak pedig később azt írja: »Ha az öreg isten szabó-mesteres kitörése* művem tovább olvasásától végkép elriaszt, s te azt rosszaló itélettel visszaküldöd, – már azóta melegedtem volna mellette, s Ádám utolsó álmát a purgatórium lángjai közt álmodta volna végig.« Madách és irodalmunk szerencséjére a mű Arany Jánosnak jutott kezébe, ki mihelyt elolvasta, azonnal azt írta szerzőjének, hogy a mű irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet, és kiadását a Kisfaludy-társaság utján óhajtaná eszközölni. Jól esik, hogy irodalmunk legnagyobb alakjának ezért is hálával tartozunk. Arany János olvasta föl a tragédia négy első jelenetét a Kisfaludy-társaságban ugyanez év október utolsó napján. »Ha láttad volna, referál a szerzőnek, egy Eötvös, Csengery stb. hogyan kiáltott fel – csupán a lokális szépségeknél is – ez gyönyörű! igen szép! stb. Győztünk, barátom, eddig győztünk és fogunk ezután is.« Két hónappal később a Kisfaludy-társaság tagjának választotta Az Ember Tragédiája szerzőjét. Azóta e súlyos, mélységes gondolatokkal teli mű a nemzeti szellem közkincsévé lett; ámbár formája nehézkes, göröngyös és tartalma az emberi sors és rendeltetés sötét és fenséges kérdéseit bolygatja: alig van művünk, melynek gondolatai annyira elterjedtek volna, mint az Ember Tragédiájában foglaltak. Erről nemcsak dísz- és olcsó kiadásai tanúskodnak, hanem az is, hogy 1883 óta színre hozva, több mint száz előadást ért s a legjövedelmezőbb magyar darabnak bizonyúlt. Ezzel Az Ember Tragédiája nemcsak »irodalmunk legjelesb termékei közt« foglalt helyet, hanem nagy kultúrai jelentőségre is tett szert hazánkban. Érdemes e művet irodalomtörténeti és kritikai szempontból vizsgálni és szerzője egyéniségébe elmélyedni; de mindezeknél fontosabb a mű eszmei tartalmát megérteni és méltányolni.
Az Ember Tragédiája eredeti szövegében az első sorok így hangzottak: »Be van fejezve a nagy mű, igen, | S úgy összevág minden, hogy azt hiszem, | Évmilliókig szépen elforog, – Míg egy kerékfogát újítni kell.« Erre Arany megjegyezte: »E sorokban az, azt hiszem, kissé furcsa; de az egész négy sor mesteremberes önelégűltsége is komikus színben tűnik föl… Rám oly hatást tett először, hogy félretettem a művet s csak Jámbor Pál sürgetésére vettem elő.« Erre vonatkozik a kifejezés: szabómesteres kitörés. L. Morvay Magyarázó Tanulmány Az Ember Tragédiájában, 1897.
