Ódák
Ódák
Vörösmarty költészete, ennyi gazdagság s minden műnemben és műfajban változatosság mellett, mégis az ódában, különösen a hazafias ódában, emekledik legmagasabbra. Írói pályájának első korszakában, eszmékben, hangban és formában még a Berzsenyi követője, a nélkül, hogy annak erejét s magas szárnyalását utolérhetné. 1832 előtti ódái közül csak a Kisfaludy Károly emlékezete emelkedik ki, melyhez a nagy író képe mellett, a legkedvesebb barát elvesztését kesergő hű barát fájdalmából, szíve legbelsejéből veszi a hangot. Általában, mig Berzsenyi önmagából önti lelkesedését tárgyára, Vörösmarty inkább tárgyától veszi azt. Mind a két költőben megvan (a mik az óda főkellékei: a tűz, erő és méltóság – mondja Gyulai Pál, abban a kitünő párhuzamban, melyet a két ódaköltő közt von – de Berzsenyi köre szűkebb, mint általában a klasszicizmusé; mig Vörösmarty romantikus szelleme gazdagabb, többet ölel föl. Berzsenyi a maga szűk körében összpontosítani bírja egész erejét, s a klasszikai óda egyszerű tiszta formájában emelkedik föl. Vörösmarty lelkesedése omlik mint a hegyi patak árja, szikláról sziklára s zúgása betölti a levegőt. A Liszt Ferenchez írt ódában Liszt viharos zongorajátéka hangzik; az Élőszoborban az elfojtott kín lázas kitörése az elnyomottságában szoborrá merevűlt Lengyelország feljajdulása. Az Uri hölgyhöz, a nemzetiségökből kivetkőzött magyar hölgyek elleni erős felindulás lesujtó és megbélyegző, majd kérlelő, buzdító, lelkesítő hangja váltakozik; ugyanez eszmék és érzelmek elégiává mélyítik az Elhagyott anya című költeményt. A Honszeretet elmélkedve kezdi s szónokolva végzi. A Fóti dal bordalnak s enyelegve indúl, de hazafias ódává emelkedik. A Gondolatok a könyvtárban, bölcselmi óda, mely a világ s emberiség bajain tépelődik, mint az Emberek című, tartalomra és formára egyaránt sajátos, de gondolatokban gazdag s hangulatos költemény is. Elmélkedő, bölcselmi ódának mondhatnók a Merengőhöz – Laurához – írt versei legszebbikét is, ha annyi meleg költészet s mély érzés, az erős, bár még tartózkodó szerelem oly nemes hangja nem szólna benne, a mi a Vörösmarty költeményei közt a legszebbek s legnépszerűbbek közé emeli. Még utolsó ódájában a Vén cigányban zendűl meg egyszer az elkeseredett fájdalomnak majdnem a gúnyba átcsapó erőteljes hangja, melynek viharos zúgásában elvesztve összhangját, a túlfeszített húr elpattan.
