Vörösmarty lírája
Vörösmarty lírája
És mégis, Vörösmarty lírai költeményeiben a legnagyobb. Verselése gyakran kevésbbé szabatos; rímei nem az Aranyéi s asszonáncai, – mit ő használ először a magyar költészetben, – nem mindig felelnek meg a később megállapított szabályoknak és korlátoknak, de nyelve, kifejezései, még merészségeikben is (pl. sirhalmomi* biztos, festői és erővel teljes. Újító, de sohasem a határon túl; ódon, de mindig oly világos, mintha csak a ma közkeletű szót használná; s gondolata minden árnyalatának megtalálja az egyedül kellő szót, és plasztikus, mint előtte még senki.
Sirhalmomi gyásznak elég jel A sárga levél … A haldokló leány című költeményében.
Lírai költeményei közül az első, mely méltó feltünést okozott s becsét maig megtartotta (Czuczor ezt mondta el Vörösmarty kisebbik fia koporsójánál, az általa végzett gyászszertartás után; protestáns lelkészek halotti imákban használják ma is): a Kis gyermek halálára, 1824-ben a Perczel-család egy bimbójában elhúnyt kis fiú-sarjának halálára írt költeménye, mely mély bensőségével s keresetlen egyszerűségével és igazságával hat. Első időszakából – melyet 1832 végeig számítunk – több versét idéztük már, különösen az Etelkára vonatkozókat, de nem említettük még Szilágyi és Hajmásiját (1828.), melyet az akkoriban felfedezett Csoma-kódexben a Szendrői Névtelen műve alapján írt, balladái egyik – ha nem éppen legtökéletesebbikét, s nem még lírája népies irányát. Előtte, a múlt század végén s ennek elején Faludi, Horváth Ádám, Csokonai, Fazekas szép példákat adtak. Kisfaludy Károly – már Vörösmartyval együtt s egymással szinte versenyezve, pl. a Szép asszony, Kisfaludynál Bánkodó férj – az »iskolák« lírái ellenében öntudatosan kezdette mívelni a népiest, a dalban. Vörösmarty még kiszélesbítette a népies líra körét, dalok mellett képekkel, genre-okkal, románcokkal is. Csak egynehányat említünk, a dalok közül: A Gyászkendő, Párja nincs, Ilus panasza, Puszta csárda, Andor panasza, Pásztorleány dala, az Elhagyott leány, Tükör – bár ezek némelyike is románc-jellegű képekké válnak; a románcos genre-képek közül Becskerekit, Gábor diákot s különösen a Laboda kedvét – melyek később Czuczornak s még Petőfinek is, hasonlókhoz ösztönül s példányokul szolgálhattak s jóval későbbről a Tót deák dalát, mely valamennyit felülmúlja rokontársai között. Később is, legszebb lírai darabjai, a naiv dalok közül, pl. A szép hajadon s a mindennél szebb Kis leány baja majdnem a népdal hangján s annak közvetlenségével szólnak. De a valódi művészi dalban magasabb hangokra, a szenvedélyesig emelkedik, pl. az Idához címűben, melynek két első, gyönyörű strófáját az utolsóban, fájdalom, leejti – éppen mint Petőfi a Boldogtalan voltam – című dalában, mindkettőnél, a sybilla-könyvek példájára, a kettő értékesebb volna, mint a három. Annál szebbek második, boldog szerelme meleg, olykor szenvedélyes dalai, a Laurához irottak, 1842-ből, mikor Csajághy Laurát, később nejét, megismerte s iránta a férfikor mély s mégis lángoló szerelmére gyúladt: A szomjú, Laurához, Névnapra, Feledés, Haragszom rád, az Ifjú költő; 1843-ból Névnapi köszöntés, ismét Lauráhz s végre a szenvedélyes, majdnem rajongó, formájában is művészi Ábránd, – megannyi eleven, majd mosolygó, majd égő, szép virága az ősz küszöbén visszatérő tavasznak. E két időszak között első tavasza hamvadó szerelmének csak egy-egy fájó, de megható visszhangja kél, az Elhaló szerelem s Késő vágy című dalokban. Későbbi, de még korántsem hanyatló korának lírai termékeiben, a Rózsabimbóról szóló mesében, a Madárhangokban, a Virág és pillangóban, az Éj és csillagban, még egyszer megzendűl az ifjúság eleven s a dal édes bája s a vers zengzetességének ismét a Csongor és Tünde szépségeire emlékeztető virtuozitása.
Vörösmarty 1855-ben.
