Toldi munkái
Toldi munkái
1821-ben a Szépliteraturai Ajándékban egy fordítással nyilvánosan is a közönség elé lépett, két év múlva pedig kiadta a Haramiák fordítását, a neologismus ez egyik legmerészebb hajtását; megismerkedett Virág Benedekkel, Horvát Istvánnal, Vitkovics Mihálylyal és Kisfaludy Károlylyal, Kazinczyval pedig nemsokára levelezni kezdett. Így belevonatván az irodalomba, több eredeti verset írt, fordított, könyvismertetéseket, bírálatokat közölt, 1827-ben pedig önálló kötetben adta ki Aesthetikai leveleit Vörösmarty epikus munkáiról, a melyek már az előbbi években jelentek meg a Tudományos Gyűjteményben. 1828-ban Zádor Györgygyel együtt kiadta a Handbuch der ungrischen Poesie című nagyobb önálló munkáját két kötetben s a Blumenlese ans ungrischen Dichtern című gyűjteményét, a melyekkel a külföld előtt először ismertette meg tisztább világításban a magyar költészet történetét s a jelesebb magyar költőket. A következő évben orvosdoktorrá lett s nagyobb külföldi útra indúlt. Különösen hosszasabban tartózkodott Németországon, Berlinben, hol nemcsak a jeles orvostanárokat hallgatta, hanem Hegelt is; az Englisches Hausban pedig előadásokat is tartott a magyar nyelv alkotásáról. Majd Londonba ment s innen Párizsba, hol szaktanúlmányai mellett leginkább az akadémiai üléseket látogatta s itt szerzett tapasztalatait igen jól értékesítette később a mi Akadémiánk ügyrendjének módosításainál. Svájc és Olaszország meglátogatása után visszatért hazánkba, hol szívvel-lélekkel az ifjabb írókhoz csatlakozott, kikkel már előbb ismeretségben volt s a kik közül kivált Vörösmartynak költői dicsőségét külföldön is hirdette számos könyvismertetésével és bírálatával.
Toldy Ferenc ifjúkori arcképe.
(Ernst L. gyűjteményében levő egykorú kézrajz után.)
A megalakúlt Akadémia rendes tagjává, majd jegyzőjévé s levéltárnokává, 1835-ben pedig titkárává választotta. 1836-ban megalapította tizenketted magával a Kisfaludy-társaságot s mind ennek, mind az Akadémiának valódi éltető szelleme volt egész haláláig. Emitt ő hozta divatba az értekezések tartását, felolvasását s a tudományos eszmecserét; neki lehet köszönni, hogy a tudományok önálló mívelésének eszméje győzött a tudományok egyszerű terjesztésének eszméjén; hogy az osztályok ülései rendeztettek, s a szakkérdésekben az illető osztály mondhatott irányadó véleményt. Tevékenysége mintegy összeforrt az Akadémia reformjaival s nem ért véget akkor sem, midőn 1861-ben megvált titkári állásától. A nemzeti elnyomatás napjaiban a maga lakásán gyűjtötte össze az írókat és tudósokat s egy »üldözött vallás apostolaként« arra fordította legfőbb gondját, hogy a szellemi életerőket fentartsa, működésre bírja, s hogy az Akadémia munkásságát megszakítás nélkül folytathassa. Már 1833-ban elvállalta Vörösmartyval együtt a magyar-német és német-magyar szótár szerkesztését, átvette Döbrenteitől a Nyelvemléktár vezetését, megindította később az Akadémiai Értesítőt, majd Erdélyivel együtt szerkesztette a Szépirodalmi Szemlét, az Akadémia Évkönyveit, a Magyar Történelmi Tárt, Archaeologiai Közleményeket, Tudománytárt, Figyelmezőt, Új Magyar Muzeumot, s résztvett minden tudományos mozgalomban, mint az Athenaeum, az Archaeologiai, Természettudományi, Orvosi s végül a Történelmi Társulat megalkotásában.
A külföldről haza térvén, egy ideig mint gyakorló orvos működött s kivált az 1831-iki nagy kolera idején önfeláldozólag fáradt a szenvedők enyhítésén. 1833-tól 1844-ig mint rendkivüli tanár a dietetikából tartott előadásokat a pesti egyetemen s ugyanez idő alatt rendezte az Akadémia könyvtárát, melyet 1844-ben ünnepélyesen megnyitván, átadott a közhasználatnak. Ekkor neveztetett ki az egyetemi könyvtár igazgatójává is. Ennyi hivatalos elfoglaltsága mellett nemcsak számos magyar író munkáját kiadta Kisfaludy Károlytól kezdve, hanem folyvást búvárolta az irodalom régi és újabb emlékeit, a melyeket hol egyenkint, hol csoportosan mutatott be a nemzetnek; folyvást gyűjtötte az adatokat főműve, a magyar irodalomtörténet megírásához, a melynek első része két kötetben A magyar nemzeti irodalom története címmel 1851-ben jelent meg. 1854-ben kiadta A magyar költészet történetét szintén két részben: a legrégibb időktől kezdve Zrinyiig és innen Kisfaludy Sándorig. Majd belátván, hogy oly terjedelemben, mint kezdte, alig lehet képes a magyar irodalomtörténet egész épületét befejezni, 1864-ben közrebocsátotta legismertebb s legfontosabb művét, ily címmel: A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelen korig rövid előadásban, mely eddig négy kiadást ért. E mellett számos értekezést írt, több emlékbeszédet tartott az Akadémiában és Kisfaludy-társaságban (Bajza József, Czuczor Gergely, Kis János stb. fölött), chrestomathiákat és anthologiákat szerkesztett, köztük a Magyar költészet kézikönyvét először két, majd öt kötetben. Összegyűjtötte s kiadta a Corpus grammaticorumot s a Corpus podarumnak is majdnem egészen készen hagyta első kötetét kéziratban. Szándéka volt egy történeti nyelvtant írni, s e művének is sok részlete teljesen ki volt dolgozva.
Az ötvenes évek elején a széptudomány és egyetemes irodalomtörténet köréből tartott előadásokat az egyetemen mint magántanár, majd 1861-ben a magyar nyelv és irodalomtörténet rendes tanárává lőn s egész írói nemzedéket nevelt, a kiknek irányt mutatott, eszméket adott s műveik megjelenését elősegítette. 1871-ben az Akadémia és Kisfaludy-társaság, melynek elnöke volt, a nemzet közrészvételével megülték ötvenéves írói működésének jubileumát, s az országgyűlés a következő évben négyezer forint évi díjat szavazott meg neki, hogy életét teljesen a magyar irodalomnak szentelhesse.
