Petőfi költői egyénisége
Petőfi költői egyénisége
Petőfi szerepe a magyar költészet történetében könnyen és kétségtelenül megjelölhető: ő a legnagyobb magyar lírai költő. A dal: tehetségének és vérmérsékletének természetes kifejezése. Valódi lírai természet. Folyton érzések rezegnek benne, és kifejezést keresnek a dalban; lelke tele van elektromos feszűltséggel, mely a költészet szikráiban pattan ki. Soha ember a világon nem volt tisztább és jellemzőbb típusa a lírikusnak mint ő. Impresszionista a szó legmagasabb értelmében. Telisted teli van mély érzésekkel és lelkesedéssel. Minden érzés, minden hajlam: a hazaszeretet, a barátság, a szerelem, a harag, a politikai rokonszenv, a költészet, csakhamar a szenvedély színét ölti nála. Szívem – mondja Petőfi egy helyütt – olyan mint a rengeteg visszhangja: egy kiáltásra száz kiáltással felel. Nem mérsékli érzelmeit, nem nyom el semmit; az első impulzus embere. Korlát nélkül átengedi magát a percnek. Momentán természet, melynek szíve mindig csordúltig tele van érzelmekkel. Az életnek, az örömnek és a búnak oly teljességét élvezte és szenvedte, mint tán senki más.
Érzelmeinek ezen intenzitását jellemzi Petőfi, midőn ezt írja:
Kedvemnek ha magja volna,
Elvetném a hó felett,
S ha kikelne: rózsaerdő
Koszorúzná a telet.
Elvetném a hó felett,
S ha kikelne: rózsaerdő
Koszorúzná a telet.
Érzelmének nagy erejével függ össze aztán végletessége, érzékenysége, ingerlékenysége. A higany az ő hőmérőjén mindjárt felszökik a forrpontra. Csupa vérmesség és elragadó tűz, mely őt könnyen csábítja elhamarkodott és könnyelmű tettre, de sohasem bírja olyas valamire, a mivel a becsület ellen vétene. Semmi megalkuvást nem ismer, semmiféle kényszert nem tud tűrni; a szabadságot is teljes telidedségében akarja élvezni. A közéletben van benne valami elidegenítő nyugtalanság, néha elbizakodott felületesség is; szabadságeszményének szolgálatában azonban alapos és állhatatos. E részben is elment érzelmének legvégső határáig: a szabadságért való hősi halálig.
