Prózai elbeszélései
Prózai elbeszélései
Legnagyobb prózai műve a Hóhér kötele. E mű nem méltó a Petőfi névhez, mondta első hivatalos bírálója, az öreg Rezeta cenzor. E szigorú cenzurához nagyjából mi is hozzájárulhatunk egy félszázad mulva. Lázasan izgatott, az életet irodalmi minták után konstruáló képzelet műve. Az elbeszélés főmotívuma: végletes, határtalan, holton túli örjöngő boszúvágy, a minő akkortájt divatban volt a francia romantikusok regényeiben. E regény hőseinek fősajátsága, hogy egészen átengedik magukat indulataiknak. Petőfi személyeiben is az érzelmeknek azt a telisded teljét szerette, mely őt igazi lírikussá tette: az érzelmek intenzitása tetszett neki ebben a francia romantikus irányban is.
A koltói kastély.
A Hóhér kötelének személyei – a boszuvágy paroxizmusán kivül is – tiszta romantikus fajtából valók. Ezek a személyek sokat izegnek-mozognak: ha lovagolnak, lóhalálába vágtatnak; ha isznak, halálra iszszák magukat; ha a kártya mellett szerencsések, mindjárt százezreket nyernek, melyekkel aztán oly büszkén dobálódznak, mint a mily büszkén viselték a koldusbotot; a temetőben szerelemből vagy boszuból kiássák a holtakat; csak egyet nem tesznek: dolgozni nem dolgoznak. A ki pedig nem dolgozik, szegénynek marad, – az életnek ezen törvényét követik a Petőfi regényalakjai is. Csakhogy a szegénység náluk valóságos kultusz. A szenvedély kultuszához csatolta Petőfi e regényben a szegénység kultuszát is. Mind a kettő romantikus sajátság, de azért mindkettőnek van mély gyökere Petőfi egyéniségében. Az elsőre: a szenvedély dicsőítésére saját természete vitte, az a végletes, lángoló lélek, mely mindenből, a mit szeretett, kultusz-tárgyat volt hajlandó alkotni; a másodikra: a szegénység dicsőítésére, demokratikus hajlama bírta. A Hóhér kötele hőse koldusként csavarog, madárijesztőről akaszt le magának ruhát, korcsmáról korcsmára elkoldul. Munkátlanság és szegénység – ez a jelszava. Midőn (véletlenül) meggazdagodik: romantikus regényhős módjára szórja pénzét: ebben is irodalmi kortársa, Dumas Monte Christójának példáját követi, ki egy alkalommal olvasói nagy bámulatára hidegvérrel egy milliót vesz ki mellénye zsebéből.
A miben azonban Petőfi e regényében a nagy francia mulattatókat messze fölülmulja, az érzelmeinek ereje, melyet személyeibe önt. E végletes regénynek irodalomtörténeti főérdeme: hatásos, fordulatos, meglepő, mindig rövid és élénk dialogusa, melynek csattanósága ellentétben van akkori elbeszélő irodalmunk vontatott modorával.
Nevezetes fordulópont Petőfi művei közt A fakó leány s a pej legény című falusi elbeszélése. Két falu-rútja fordúl benne elő, kik a közös megvetés közt, melyben a világ őket részesíti, egymáshoz közelednek és egymást megszeretik. Ebben az elbeszélésben már minden erő és élet, semmi szépítés és áldicsőítés. Az előbbeni regény-, a Hóhér kötelének hőse úgy beszél önönmagáról mint a legnemesebb martirról, ki az emberiségért hal meg. Valósággal pedig éveken át feléje sem néz fiának: a kiért – igaz – aztán (miután mint gyilkost kivégzik) ó-testamentomi, harmadízigleni boszút áll. Itt, a falusi elbeszélésben két valódi martir van előttünk, de a vértanúság minden színpadi attitude-je, minden sentimentalitás nélkül. Az elbeszélés gyorsan, merész realisztikus jelentekben perdűl le. Új e novellában a parasztvilág hű, helylyel-közzel szitne naturalisztikus rajza. E hűség Petőfi főjellemvonásának: az őszinteségnek, a leplezetlenségnek szükségképeni fejleménye. A mi a lírában Petőfinél mint őszinteség és közvetlenség nyilatkozott, az az elbeszélő költészetben realizmussá vált; a milyen őszinte volt Petőfi önmagával szemben mint lirikus, oly leplezetlen, oly őszinte lett a külvilággal szemben, midőn lerajzolta. E paraszt novella nem is az egyéni páthosz szüleménye, mint Petőfi eddigi elbeszélő művei: a parasztvilág hű megfigyelése révén megjelenik nála először művészi formában az objektivitás.
