A forradalom hatása
A forradalom hatása
A nemzet e »lelkétől lelkezett« költőjére mélyen határzónak kellett lennie a nagy nemzeti válságnak. Külső és belső világában, életében és költészetében fordulót képez a forradalom, mely egész pályáját két, majdnem különböző jellemű félre osztja. Eladdig a tavasz derűje ragyogja be költészetét; ez csillog lovagjainak páncélán s szerelemben és dicsvágyban dobogó szivén, a kortesvilág lármás csoportjain, a falu idilljein. Maga nyugodtan ül jegyzői asztalánál s boldogan merűl el az édes regékbe, az enyelgő tréfákba, az enyhe megindulásokba. Múzsáját nem hiába kéri, hogy »örökzöld tavaszról derítsen reá szép álmokat«. De egyszerre minden megváltozik körülötte és benne is. A nemzet forrongva lüktető szíve fölveri és földúlja nyugalmát. Ismeretlen felindulások támadják meg, bizonytalanság és aggodalom gyötrik, mámornak és gyásznak kábító váltakozásai forgatják ki magából ily izgalmakhoz nem szokott lelki szervezetét. A kétségbeesés karmait érzi: nem jobb vona-e vésznél újra börtönünkben? S a legtisztábban látó szemek »egy világító sugárért« epednek, mikor lángözön lobog körülöttök. Költészetében megjelennek a legelső árnyak A rodostói temetőből. Lelkének fenekéig felzajdulásáról, emésztő lázban vergődéséről inkább kétségének megrázó jajongásai és víziói tanúskodnak, mint úgynevezett »forradalmi költeményei és cikkei a kormány által kiadott Népbarátjában, melynek Vas Gereben mellett szerkesztő-társa volt. A tömegekre ható szónoki, riadó, szenvedélyes húr nem volt meg lantján, s ha meglett volna is, Petőfi forradalmi énekei mellett ki másé nem hangzanék el! De Arany nemcsak dalolt; a szalontai nemzetőrséggel 1848 novemberében ott volt Arad alatt, a várostrom körüli szolgálatában, hol »tenni kevés, de halni volt esély«. Haza kerűlvén, arra, a maga által szerencsétlennek mondott elhatározásra jutott, hogy a fővárosba telepszik. Lemondott jegyzőségéről s 1849 májusában fogalmazónak nevezték ki a belügyminisztériumhoz, melyet Debrecenből Pestre követett, hogy nehány hónap múlva végkép hajótörötten vonúljon vissza szülőföldére. Mindennek vége volt; »önnön lelkétől kergetve futott, láthatárán nem volt remény; s a kétségbeesés ösvényéből kezét az égre emelni sem merte«. A vigasztalan házban a magyar költészet bujdosói: Vörösmarty, Bajza, Vachott Sándor nehány napi menedéket talált az oroszok elől. Arany a szolgabírónál irnokoskodva keresi kenyerét, majd a szomszédos Gesztre költözik, hogy a Tisza-család legkisebb fiát, Domokost, a költészetben oktassa; szép tehetségű, költői hivatású tanítványát nagyon szerette s kora halála után, 1856-ban, előszót is írt hátrahagyott verseihez. 1851 második felében két alföldi református iskolához kapott tanári állásra meghivást: Nagykőrösre és Kecskemétre. Az előbbit fogadta s foglalta el még ez év őszén, ezúttal végkép megválván szülőföldétől. A kőrösi kollégiumban, hol latint s különösen magyar irodalmat tanított, egész írói kört talált, milyen sem azelőtt, sem azóta egyetlen iskolánk tanári karában nem kerűlt össze.
Arany János arcképe és névaláírása.
(Barabás rajza, 1856.)
Ott voltak Mentovics Ferenc, az Unió-dalok költője, Jánosi Ferenc, a nagy képzettségű politikai író, Szász Károly, műfordításunk mestere, Ács Zsigmond, a Shakspere-fordító, utóbb Szabó Károly és Szilágyi Sándor, a történetírók, s a magyar költészet lelkes barátja és támogatója: Tomori Anasztáz. Az ő baráti körükben s a lélekkel végzett kötelesség örömei között Aranyra kedves napok is köszöntöttek, humora sokszor ragadta magával barátai körét; de levelei sohasem vidámak többé, munkaerejét betegség bénította, ki-kitörő kedve melancholiába és tépelődésbe borúlt s egészben szárnyaszegettnek érezte magát.
Aranyné Ercsey Juliánna.
Lelki világát a forradalom utáni időkben, maga jellemzi legjobban elegyes költői darabjaihoz írt előszavában. Lelkének ifjúsága örökre oda volt: a régi idilli képek nem érdekelték többé. Hazáját és halhatatlan barátját gyászolva, a szomorú napok visszásságai között, képzelete és érzése felzaklatva hánykódott, a csüggedés közt elvesztette irányát. Dologba szeretne merűlni, de hangot csak lírai költeményekre talál; sóhajokban tördeli szét fájó lelkét. Az idill mosolygó, tréfálkodó múzsája elhagyta: szenvedélyben égni, szenvedésben pusztúlni lát mindent maga körűl. Szilágyi egykor, hangköre gazdagításának okából, Byronra figyelmeztette s most ennek hatása alatt próbál új, szubjektívebb epikai hangot. Egy éneket ír még 1850-ben a Bolond Istók verses regényéből, hogy húsz év múlva még egygyel megtoldva, végre is töredékben hagyja; amott keserű gúnynyal és játszi kedvvel dobja ki hősét az életbe, emitt az emlékező öregség enyhe és humoros bölcsességével meséli ballépéseit; itt és ott erős közvetlenségű hangján egy nyugtalan szívnek, mely nem találja fel magát a világban. Ugyanebben az évben megírja Katalint, a Szunyog-leány szerencsétlen szerelmének történetét, az izzó és sötét szenvedélyeknek oly váratlanul hatalmas rajzával, hogy bennök a természet képei is mintegy reszketni látszanak. De aztán mennyi minden marad töredékben ez évekből! Költői beszélyek, mint a Csanád, Édua, Öldöklő angyal s az Utolsó magyar, az urali maradékok végpusztulásának regéje, melyet a költő, mint tán humorosan írja Tompának, »közös vigasztalásunkra szánt«. Képzelete hevesebbé lett, de e tüzesebb képzelet alakjai és jelenetei is színöket vesztették s szétfoszlottak a közelmúltnak elriaszthatatlan, vérben, tűzben és gászban feltünő emlékei előtt.
