Báróczy Sándor
Báróczy Sándor
Társai közt az első, ki a nyilvánosság előtt nyomába lépett, BÁRÓCZY SÁNDOR. Nem eredeti író, csak átdolgozó, de csodás nyelvérzékével, szép magyarságával, elbeszélésének nemes és választékos hangjával nagy nevet, sőt a széppróza fejlesztésében nagy érdemet is szerzett magának. Ispánlakán Alsó-Fehérmegyében, 1735-ben született, s az enyedi Bethlen-főiskolában tanúlt, majd a kormányszék mellett Nagy-Szebenben gyakorolta magát. Feltörő lelke már ez idő szerint meg-megrebbentette szárnyait s a hivatalos irományok porából már nem egyszer a római és francia írók kisebb körébe menekűlt; a mikor pedig Mária Terézia 1760-ban a testőrséget felállította, Bécsbe vágyakozott és megyéjéhez fordúlt ajánlatért. Alsó-Fehérmegye rendei féltek, hogy pirúlni lesznek kénytelenek miatta, mert termete alacsony, arca visszatoló volt: de Mikes István gróf pártjára állt és jósolva hirdette, hogy »benne egykor az egész nemzet meg fog dicsőíttetni«; s nagy befolyása győzött. Báróczy Bécsbe kerűlt, 1760-ban felesküdt testőrnek, s csakugyan azok egyike lőn, a kikben a nemzeti géniusz a magyarság dicsőségére megnyilatkozott. A világváros neki nem volt sem Capua, sem Sybaris; ha ép erkölcse meg nem óvja az ernyesztő élvek sorától, megóvja vala mostoha külseje. Képe, tekintete, hangja rideg és szomorúan különböztette meg társaitól, kikre a daliásság, szépség, fiatalság, az élet minden örömével mosolygott. Sokszor kötődtek vele e miatt és csak beszédének báját ismerték el. Magába vonúlt, könyvei közé, a hol bájoló beszéde szabadon folyhatott: a Caprenčde Kassandrájával mulatott, melynek fordításába még otthon belefogott. Tetszett hazafias szívének a regény hőse, Orondátes, ki mint scythiai királyfi, a közfelfogás szerint régi eleink véréből származott, s nemes erkölcsének a regény hősnője, Kassandra, kinek szerelme tisztaságával és hűségével minden akadályon diadalmaskodott. Fordítása 1774-ben megjelent, és egyszerre megnyerte a leghivatottabbak magasztaló dicséretét. Egyfelől jóízlése, másfelől csodás nyelvérzéke megőrizte attól, hogy a magyarosságot a póriassággal összetéveszsze, s az üdvösséget az idegenszerűségben keresse. Szerencséjére Erdély szülötte volt, hol a fejedelmi udvar előkelő hagyománya a nemzeti nyelven még a XVIII. században is megérzett, hol a nemesi nagy házak az irodalom szeretetében és mívelésében szellemi fényűzést és hazafi-érdemet kerestek: s ő ezt az örökséget tehetségeinek erejével tovább fejlesztette és gyarapította. 1775-ben még közrebocsátja Marmontel Erkölcsi Meséit és Dusch Erkölcsi leveleit, aztán hosszú időre elhallgat. Magába vonulása miatt lassan-lassan zárkózott, különcködő lesz, ki előtt a halált még említeni sem szabad; s az irodalom szenvedélye helyett egy titkos szenvedély: az aranycsinálás foglalja el minden idejét. Kazinczynak diadallal mutatott is egy almányi nagyságú rezet, melyről azt állította, hogy ólom volt. 1790-ben újra megszólal s kiadja a Védelmeztetett magyar nyelvet, hogy mint az öreg Tholdi, még egyszer megvillogtassa fegyvereit faja becsületéért és jóhiréért. Az ő meggyőződése szerint valamely nemzetet halhatatlanságra csak a tudományokban való virágzása és nyelvének fölemelése vihet; de kivánatos történetének megírása, kereskedelmének fejlesztése, országának szerencsés fekvése, s az idegen nemzetekkel való maga-megkedveltetése is. Utolsó két regény-fordítása: A mostani Adeptus vagy a szabadkőmivesség valóságos titka és az Amália története sem egyéb, mint tévedés.
Báróczy Sándor.
Mint katona gondos és pontos. 1790-ben őrnagy, 1802-ben alezredes, s a mikor nyugalomba lép, megkapja az ezredesi rangot. Hosszú, rideg testőri pályájának ez a vége és büszkesége. De Báróczy csak külsőleg volt hideg. Szíve melegen vert, s a kiket szeretett, mélyen szerette. Mint Kazinczy maga vallja, soha Pászthory Sándort, Vay Miklóst, Orczy Józefet és Barcsay Ábrahámot nem említhette előtte, hogy erdélyiesen zengő szava hangosabbá ne vált volna. 1809. karácsony szombatján halt el, s 1814-ben Kazinczy, koszorújának örököse, művei teljes kiadásával s élete színgazdag rajzával állított nevének ragyogó emléket.
A magyar nemesi testőrség palotája Bécsben.
