Dugonics Etelkája
Dugonics Etelkája
Dugonics nevét országos hírűvé különben nem eddig elősorolt munkái tették, hanem az 1788-ban megjelent két kötetes regénye. Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony Világos váratt, Árpád és Zoltán Fejedelmink ideikben. Ez a regény valóságos irodalmi esemény volt abban az időben. Megelőzőleg az elbeszélő próza terén alig találni egyebet, mint néhány szentimentális német román átdolgozását; Dugonics művét úgy üdvözölték, mint az első magyar regényt. Sikere jóval több volt mint a mennyit megérdemelt. Nagy közönség kapkodta és olvasta s rövid idő alatt egymásután három kiadást ért. E nagyhírű s akkor minden másnál kedvesebb könyvet Dugonics II. József 1784. május 11-iki rendeletének hatása alatt írta s tulajdonképen irányregényt akart belőle csinálni. Át meg átszőtte politikai célzatokkal s a maga idejében főkép ez az irányzatosság adta meg a munka érdekét. Mindazáltal Etelka éppen nem irányregény. Ha valaki ma veszi kezébe: nem fog abban semmi célzatosságot találni, annyira gyengék, színtelenek, homályosak, ártatlanok a vonatkozások. Dugonics Feljegyzéseinek (megjelent az »Olcsó könyvtár« füzetei közt; kommentálása nélkül jóformán titokzat maradna előttünk mindörökre.
Dugonics Etelkájának címképe. (I. k.)
Dugonics Etelkájának címlapja.
Bár ez a politikai irányzatosság volt sava-borsa a regénynek: nem kevésbbé hatott maga az érzékeny történet, mely egy sok viszontagságon keresztülment szerelmes pár boldog összekelésével végződik. Íme a mű meséje: A világosvári nagy ünnepélyen, melyen Árpád fejedelem is jelen van, Gyula kapitány leányába, Etelkába egyszerre lesz szerelmes a bolgár fejedelem fia, Zalánfi s egy messze karjeli vidékről érkezett magyar lovag, Etele. A magyar kisasszony azonban az első szerelem egész hevével az utóbbihoz, az ismeretlen, titokzatos, daliás lovaghoz vonzódik s Kádár pap jóakaratából gyakran találkozik is vele. Csakhogy ezt a hódító leventét ekközben Huba vezér leánya, Világos is megszereti s Árpád fejedelemmel kinevezteti hadnagynak. Midőn Etele Budára megy a fejedelmi kegyet megköszönni, Világos kisasszony már az udvarban várja, hogy hálójába keríthesse. A szíve választottja iránt hűséges Etelével azonban semmiféleképen nem boldogúl. Bosszút esküszik hát és ármányhoz folyamodik. Ennek keresztülvitelével Árpád titkosát, a tót származású Rókát bízza meg. Mig ezek történnek, Árpád meghal és helyét Zoltán fejedelem foglalja el. Róka ennél is behizelgi magát; nagy oka van rá, hogy közelébe férkőzhessék. Marót leányának, a szép Hanzárnak kezét ő szerette volna elnyerni, de Zoltán kapta meg. A cselszövő viszályt akart előidézni a fejedelmi pár között, hogy a fiatal asszonyt annál könnyebben hatalmába keríthesse. Ráveszi Zoltánt, hogy Hubát foszsza meg a vezérségtől s helyébe Gyula kapitányt nevezze ki. Ez esetben Gyula leánya, Etelka az udvarba kerűlne s szépségével esetleg megzavarná Zoltán fejét. A többi aztán megjönne magától. Róka fondorkodása azonban kudarcot vall, mert Etelkát nem lehet az udvarba csalni. Újra kell kezdeni hát az akna-munkát s Róka meg is teszi ezt. A fejedelmi párral elhiteti, hogy Etelka rossz erkölcsű leány, az erdélyi fejedelem nevében pedig levelet ír Zoltánnak, azt hiresztelvén, hogy Etele a bolgár fejedelem veje, a ki a magyarok ellen tör s hogy Kádár, a tisztes főpap is szövetségese a veszélyes embernek. Zoltán mindezt elhiszi s rögtön parancsot ad Rókának, hogy Etelét és Kádárt fogassa el, a mi meg is történik. De Hanzár kételkedik a vádak alaposságában s rábirja férjét, hogy álruhába öltözve menjen el Világosvárra s győződjék meg személyesen a tiszta valóságról. A fejedelem elutazik, meggyőződik Etelka teljes ártatanságáról s hazamenet Szegeden elfogatja a vén gonosztevőt, Rókát, Kádárt pedig szabadon bocsáttatja. Most már Etelka is feljön Budára s az udvar körében boldog napokat él; Eteléje visszanyeri szabadságát, Rókát felnyársalják, a karjeli fejedelemnő egy leveléből kiderűl, hogy Etele fejedelmi származás s Árpád neje megigérte Etele anyjának, hogy fiát magyar fejedelmi lánynyal fogja összeházasítani. Zoltán nagyon sajnálja, hogy Árpádnak nincs leánygyermeke, – de most előáll Rima (Etelka dajkája) és felfedezi Zoltán előtt a nagy titkot, hogy t. i. Etelka az ő ikertestvére, Árpád leánya! Etele tehát fejedelmi lányt kapna feleségül, – de még nincs vége minden bonyodalomnak.
Dugonics Etelkájának címképe. (II. k.)
Gyula vezér felbosszankodván azon, hogy Etele megjelenése óta végkép fel van zavarva háza nyugalma, elhatározza, hogy vélt leányát, Etelkát, csakugyan Zalánfinak adja nőül. A titokról nem tudván semmit, hozzá kényszeríti őt. A végső jelenet egy véres csetepaté, Zalánfi, Etele és Etelka közt. Etele a nászest óráiban belopódzik Etelka sátorába s Zalánfi meglepvén őket: kardot ránt. A viadal Etele győzelmével végződik, Zalánfi elesik, de midőn Etelka részvevőleg lehajol hozzá: a megsebzett vitéz fölemeli kardját s a »világcsodálta« szép nő oldalába döfi. Erre aztán Etele végkép agyonvagdalja Zalánfit. Szerencsére Etelka sebe nem halálos, hamarosan felgyógyúl belőle s a hosszú történet sok küzdelem, ármány, keserűség után új nászlakomával végződik.
Dugonics öregkori arcképe.
Ebből a vázlatos meséből is látható, hogy ez a regény, mint regény, nagyon kezdetleges alkotás. Egy összevissza-történet, melynek minden alakját dróton rángatja a szerző. Sem a fő-, sem a mellékcselekmények nem gyökereznek a jellemekben, mert egyéni jellemek tulajdonképen nincsenek is a regényben. Mozgó báb itt minden alak, sem az Árpád és Zoltán »ideikbe« nem illik bele, sem II. József korába. Egy ködfátyolképes történet, minden eszthetikai tartalom nélkül. Az ártatlanság diadala az ármányok és cselszövények felett. Alakjai egy-egy elvont értelem megszemélyesítői s mint a görög tragédiákban a karok és főszereplők: úgy oszolnak jók- és rosszakra. Az erkölcs és az ármány küzdenek egymással s a küzdők hasonlítanak a kezdő festők azon tanúlmányfőihez, melyeknek arca csak egy indulatot, egy szenvedélyt fejez ki. De az akkori közönség ízlése is kezdetleges; megelégszik azzal, a mit kap, nem boncol, nem okoskodik, elfogad mindent, csak az ártatlanság bukását nem. Soha sem volt a magyar regénynek igénytelenebb és hálásabb közönsége.
Dugonics szobra Szegeden, Izsótól.
És ezt a közönséget Dugonics nemcsak jól ismerte, de jól is szolgálta. Későbbi regényei, az Arany pereczek (1790), Jolánka (1803–1804), Cserei (1808.) mind Etelka mintájára vannak készítve. Ez alapeszme nem változik sehol, sem az alakok nem lesznek tökéletesebbek, csak a helyzetek módosúlnak, hogy új érdeke legyen a cselekménynek.
