A peleskei nótárius
A peleskei nótárius
A munka előszavában úgy tűnteti fel Gvadányi, mintha a nótárius maga írta volna le kalandját s ő csak kiadója volna annak. A költő azonban e fogással csak hőse valódiságát, tárgya hitelét akarta emelni, a mit el is ért, nem csupán e fogással hanem – mint már Arany megjegyezte – még inkább azzal az apró részletekre kiterjedő hűséggel, a hogy hőse házi körülményeit, minden dolgát, az útjába eső helyeket stb. leírja, a mit csak az ismerhet ennyire, a ki valóban járt ott. Az újabb kutatások aztán kiderítették, hogy a nótárius alakja nem is merőben »a képzelet világából van alkotva«, a mint még Arany hitte, hanem Gvadányi ebben is a valóságra támaszkodott. Nagy-Peleskén ugyan nem volt még akkor jegyzőség, de ez mellékes is; az ő személyében Nagy-Peleske földesurát, egykori barátját: Becsky Györgyöt akarta tréfásan megjátszani, kinek egyszer szintén volt egy – bizonyára »more patrio« tett – kalandos budai utazása, hogy a táblai assessorságot megszerezze, de szintoly eredménytelenül kereste ezt mint a nótárius a táblai janitorságot. Gvadányi legújabb életirója, Széchy Károly, e föltevést sok valószinűséggel bizonyítja, meglepő egyezést mutatván ki a családi hagyományokban és házi körülmények rajzában, sőt a személyek neveiben is. Gvadányi tehát mindenesetre a valóság szilárd alapján állva költött, azért oly biztos rajzának – bátran korrajznak is mondhatjuk – minden vonása. A nótárius jellemzése is csak addig sikerűlt, a mig az elhitetés ösztönszerűleg hűségre inti a költőt. Az a deákos míveltségére büszke, különben szörnyen tapasztalatlan nótárius, konzervatív életnézeteivel, tüzes magyarságával egy egész osztály, a Józsefkori középnemesség képviselője. Ez a nemesség nem tartotta ugyan magát olyan naivul korlátoltnak, mint a nótárius, de vele érzett, gondolkodott, s jól esett tudnia, hogy végre valóban akadt egy ember, ki a korcsosuló nemzet előkelőinek is szemébe merte mondani az igazat. Hogy az a nevetségesen félénk nótárius kiesik addigi szerepéből s hazafias tüzében sem bátorkodhatott ennyire; hogy beszédéből tulajdonkép a költő felháborodása hallatszik, azon ép oly kevéssé ütközött meg, (sőt észre sem vette), mint a mű szerkezeti hibáin, azon a kezdetleges módszeren, mely a különálló kalandokat csak a főszemély azonosságával köti össze.
Buda a múlt század végén.
Gvadányi a nótárius Budai utazását a címlap szerint »az elaludt vérű magyar szivek felserkentésére és mulatságára« írta; Péczelihez intézett levelében pedig egyenesen »satirá«-nak mondja, melyet »az abajdonc szívű magyar gavallérok és dámák ellen irt«. A serkentésben és gúnyban ugyan nem volt első, a mennyiben Ányos, Baróti Szabó és mások már évekkel előbb szintén hevesen kikeltek a nemzeti viselet és nyelv elhanyagolása ellen; de tagadhatatlan, hog Gvadányi munkája, éppen a fölpezsdülés legháborgóbb idején kerűlvén forgalomba, azt még fokozta s így a »felserkentésre« irányzott célzatát elérte.
