Rontó Pál
Rontó Pál
Nem kevésbbé emlékezetes és népszerű másik fő művének alakja: irodalmunk első szökött katonája, kinek kalandjait: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gr. Benyovszky Móricznak életek, földön, tengereken álmélkodásra méltó történetjeiknek s véghez vitt dolgaiknak leirása címen (Pozsony, 1793.) adta ki. »Hazánk dámáinak kedvekért« írta, a kik, midőn az 1792-iki országgyűlés alatt Budán tartózkodott, addig kérték-únszolták, hogy a nótáriushoz hasonló »játékos munkát« írjon, mig végre megigérte nekik. A könyv első fele tisztán Rontóval foglalkozik, ki – miként a nótárius – szintén maga beszéli el viselt dolgait, születésétől kezdve egész a katonaságtól való megszökéseig. Rontó e szerint a borsodmegyei Sajó-Keresztúron született,a minek örömére apja, mint jómódú parasztgazda, tizenhat komás keresztelőt tartott. A kardalakú anyajegyből már ekkor megjósolják, hogy vitéz katona lesz belőle. A szülői szeretet azonban úgy elkényezteti, hogy már gyerekkorában alig bírnak vele. Betör a szomszéd zsidó szobájába, megszökik a faluvégi koldússal, s mikor Miskolcon, Egerben jár iskolába, ott is folytatja csínyjeit. A büntetés elől megszökvén, beáll csikósbojtárnak s számadójával együtt jár lovat lopni, mig rajt nem veszt. Most aztán beáll a nádorhuszárok közé, s mivel csinos és értelmes legény, hamar megszeretik. De rossz hajlamai itt is kiütnek rajta, s megbüntetik; ekkor meg átszökik az ellenséghez, de elfogják s csak a bitófa alatt kap kegyelmet. Ezentúl két évig becsülettel szolgál, mignem Mármarosban egyszer néhány sótiszt úgy felbosszantja, hogy fegyverrel rohan rájuk s a vérengzés után úgy a hogy van, átszökik Lengyelországba. Beáll a szövetséges hadakhoz s itt találkozik Benyovszkyval, ki magához fogadja s osztozik vele szibériai, kamcsatkai és madagaskari kalandjaiban, és csak a grófnak halála után kerűl haza s Egerben éli le öregsége napjait.
Gvadányi kézirata. (Péczeli Józsefhez írt leveléből.)
A munka előszavában őt is úgy tűnteti föl Gvadányi, mint valóságos élő személyt, ki ő alatta szolgált, ő kisérte ki a bitó alá is, s a kivel hazatérte után is beszélt. A sótisztekkel viaskodó közhuszárról csakugyan vannak hiteles adataink; a Benyovszky életéhez pedig ennek naplóit használja forrásul, hibás adatait a gróf és Rontó elbeszélései után »megigazítván«; de maga Rontó Pál egészében ép oly költött alak mint a nótárius. Alakja megfestéséhez bő anyagot talált Gvadányi a katonaságnál: legényei elbeszéléseiben, meg a környéken esett falusi eseményekben. Ez magyarázza meg, hogy Rontó gyermekkora, iskoláztatása (melyhez a saját tanulókora emlékeit is felhasználta), kalandjai mind oly eleven szemléletességgel vannak előadva, a főhős könnyüvérű állhatatlansága, kalandszerető természete pedig oly következetesen van bemutatva, hogy e tekintetben a nótáriust is felülmúlja. A második részben Rontó háttérbe szorúl s csak a versbe szedett napló beszél. Különben ennek szerkezete ép oly laza mint a Nótáriusé, itt is csak a főszemély tartja össze a kalandok részleteit. Ez mutatja leginkább, hogy Gvadányi csak dilettáns költő, kiben a régi verselő kedvet a mások mulattatása tartja ébren s utóbb a hazafias tűz, meg a kivívott tetszés éleszti. Maga is szerénykedve hárítja el magáról a dicséreteket, mint a ki »selejtes munkáit csak időtöltés végett irogatja, mert nem akar terhére lenni, de azért az author nevet meg nem érdemli«.
Gvadányi szakolcai lakóháza. (1801.)
Dilettantizmusára mutat az is, hogy műveiben hiába keresünk olynemű fejlődést, mint a nagy költőkéiben; haladást vagy inkább fejlődést legfeljebb külsőségekben látunk. Rajta ép oly kevés nyoma van a franciás mint a klaszikai vagy németes iskolának. Neki Gyöngyösi az egyedüli mestere, a kinél szerinte – »nagyobb poétát magyar anya még nem szült e világra«. Az ő leirásainak fényét, költői dikciójának, verseinek behizelgő báját ugyan meg sem közelíti; de nem lehet tagadni, hogy Gvadányinak is élénk megfigyelő tehetsége van: jól elismeri a népnek szokásait, életmódját, nyelvét, s amazok leirásában, ennek fordulatos használatában ha öntudatos erőt, művészetet nem, bizonyára sok ügyességet tanúsít. E mellett aztán a jól választott tárgyak, rajtok elöntött derűlt humora s mindenek fölött a régi magyar hagyományokért buzgó hazafias tüze nem tévesztették el hatásukat. Kazinczyt rendkivül boszantotta ez a hatás, s erősen készűlt a »hivatlan poéta megrostálására«; de Gvadányi »csak nevette a gáncsoskodókat«. Egyben mégis engednie kell meggyőződéséből, ezt is csak« a dámák kevekért« teszi, hogy t. i. a Gyöngyösinél bámúlt s »régi igaz magyar poézisnak módján« írt, négyes rímű alexandrínjeit a Rontó Pálban és a Nótárius elmélkedéseiben már a divatosabb kettős rímekben írja, – de azért ép oly áradozó bőbeszédűségekkel. Kettős rímekben írja Csízi Istvánnal és Molnár Borbálával folytatott verses leveleit is, melyeket a feleletekkel együtt az Időtöltés második darabjául adott ki. Külön jelent meg: a »nemes Fábián Juliannával, ns. Béldi János élete párjával« folytatott Verses levelezése (Pozsony, 1798.), melyben a »Komáromban történt siralmas földindulás« is le van írva.
Élete végén nagy kedvvel foglalkozott történelmi tanúlmányokkal. Ezeknek eredménye: a XII. Károly Svétzia ország királyának élete (1792.) és A világnak közönséges históriája hat kötetben (Pozsony, 1796–1803.), melyet »néhány jeles és hiteles authorokból szedegetett ki« s utóbb Kis János fejezett be.
Ilyen munkásság közepett élte a vidám kedélyű »magyar lovas generális« öregsége napjait s vallásos megnyugvással várta halálát, mely 1801. december 21-én alig pár napi betegség után lepte meg. Hamvait a ferenciek szakolcai templomában helyezték el, honnét utóbb a Horeczky-család Rohóra vitette. Szakolcai lakóházát a kegyelet 1887-ben emléktáblával jelölte meg.
