A Béka-egér- harc és Dorottya
A Béka-egér- harc és Dorottya
Csokonai epikai költészete ismét derűltebb hangnemhez, a Csikóbőrös kulacs tónusához vezet vissza, sőt még erősebbhez. Egy új Csokonaival ismerkedünk itt meg, ki sajátságos világot vet akkori társadalmi életünk míveltségi viszonyaira. Béka-egérharcát, melynek thémáját Homértól kölcsönzi, de az azon időben nálunk is igen kedvelt Blumauer burleszk modorában alakítja át, mig a kollégiumban írja, a hazai viszonyok merész gúnyolásával és vastag, néhol obszcén tréfákkal fűszerezve meg. Ez elég élénken s helyenkint nem éppen szellemtelenül elbeszélt léhaság a kollégium falain kivül is, érettebb olvasóknak is tetszett, mert ilyen volt akkor a társadalom ízlése. Ugyanily ízlésnek szülötte Dorottya is, Csokonai férfikori főműve, mely egyébiránt már magasabb rangú alkotás, noha nincs annyi komoly magja se még, mint a Béka-egérharcnak; mert a külföldieskedés futólagos csipkedését ép oly kevéssé vehetjük politikai irányzatosság számba, mint a mily kevéssé vehetjük a nők esetleges csipkedését társadalmi szatirának, habár Csokonai utólag előszavában határozottan igényt formál rá. Itt-ott meg-megenged magának a pártfogókereső poéta egy-egy bókolást, megemlékezik a somogyi főispán fényes installációjáról, elragadtatott honfi tűzzel énekli meg a magyar táncot, de e hors d’oeuvre-ektől eltekintve, pusztán tréfás anekdota az, mit elbeszél. »Dorottya a maga leánytársaival a rövid farsang és a kevés menyekző miatt Karnevál és az ifjak ellen hadat indít, és mikor már őket szinte meggyőzte, Venus a dámáknak minden kivánságukat megigérvén, emezek iránt megbékélteti.« A tárgy ép oly semmis, látjuk, mint a XVII. s XVIII. század divatos komikai époszköltőinek Tassoninak, Boileaunak, Popenak tárgyai; de Csokonai aztán egész komikai erét, tehetségének egész költőiségét kifejtve versenyez mestereivel. Mindenekelőtt vén lánynyá teszi Dorottyát s ez olcsó, de bő thémát annyira kiaknázza, a mennyire csak korának ízlése és saját temperamentuma képesítik. Rendkivül eleven, mulatságos karikaturát rajzol, s bár olykor már nem annyira naivságukban nevetségesek, mintsem visszataszítók a düh fiziológiai vonásai ez élvsovár aggszűznél, általában véve kitűnő plasztikaisággal domborítja ki jellemét s az egyes lelki állapotok rajzaiban van bizonyos finom megfigyelés. E főalak ugyan aztán minden tért saját magának foglal le, a költőnek azonban elég helyes érzéke van nemcsak aggszűzeket, de kellemes ellentétül bájos ifjú, itt-ott kissé frivol modorban rajzolt nőket csoportosítni körülötte s rájuk pazarolni palettájának változatos színeit. (V. ö. például Amália leirását az 1. énekben.) Vegyük ehhez a találékonyságot komikus helyzetek kigondolásában, az élethűséget, drámai mozgalmasságot a leirásokban, az események folyásának érdekfeszítő előadását, az egész elbeszélés ötletességét, kifogyhatatlan verveét, bolondos dévajságait, melyek különben gyakran nyersek, durvák.
A leirásokban, kivált a hasonlatokban, a fantáziának ugyanazon üdesége nyilvánúl itt több helyt, miként Csokonai lírájában. Továbbá akárhányszor nemcsak genreképekkel remekel, de oly komoly akkordokat üt meg Csokonai, hogy némely sorai mintegy a komoly hősköltészet előhangjának illenek be. Idővel csakugyan mind erősebben dolgozott benne a vágy, hogy tehetségét hozzá méltóbban is foglalkoztassa, s egész odaadással fogott egy Árpádról szóló nagy éposz megírásához. Ritka erudicióval tett hozzá előkészületeket, minél több kor és irodalom feljegyzéseit összegyűjtve a magyarok őskoráról. A mennyire a fentmaradt vázlattervből megitélhetjük, tulajdonkép történeti époszt akart alkotni, ép úgy a korabeli hősköltészet mintájának, Voltaire Henriadejának nyomdokain haladva, mint a Hunniás szerzője, – s ép úgy érzelgős szerelmeseknek rajzolta volna hőseit, mint az Etelka írója, kinek más naivságait is át volt veendő. Ezt nem tekintve csak sajnálhatjuk, hogy tervnek maradt az első honfoglalási éposz, mely szintén hexaméterekben lett volna írva, s mely mindenesetre nem egy részletébe rávallott volna költőjének genialitására, a magyar költő stílt pedig hatalmas lépéssel vitte volna előbbre.
