Irodalmi elvei
Irodalmi elvei
De hogy az irodalom a nemzeti fejlődésnek szilárd eszköze lehessen, szükség, hogy íróink tanulmányozzák a míveltebb népek irodalmát, elmélkedjenek a magyar nyelv csinosításának módjairól s ne hagyják magukat elrettenteni a nagy közönség ítéletétől. Kazinczy bátran vallja Goethe arisztokratikus elvét, hogy »Werke des Geistes sind für den Pöbel nich da«, s megelégszik vele, ha eleinte Kis János, Révai és Virág, később pedig Szemere, Vitkovics, Horvát István, Berzsenyi s Dessewffy József javalják működését. A magyar nyelv mívelésének, a költői és prózai stíl fejlesztésének kizárólagos joga szerinte csak a tanúlt s az arra született írókat illeti, ilyenek pedig az ő legbensőbb barátai. Ellenségeinek véleménye éppen azért nem nyom előtte semmit a latban, mert hite szerint annak nincs tudományos alapja. Ő az irodalom minden kérdésében sürgeti a tanúlmányt, s nem győzi magyarázgatni leveleiben s hírlapi cikkeiben saját irányának helyességét, a melyet a legjobb írók magukénak vallanak. Nyiltan kijelenti, hogy nem bánja, ha »feszítsd meg«-et kiált is rá az ósdiak serege, a kik majdnem úgy idegenkedtek a nyelvújítástól, mint attól a törekvéstől, hogy a magyar költői és prózai stíl művészivé legyen, a mi Kazinczynak egyik főcélja volt. Ezért sürgette pályája kezdetétől fogva a kritikát, hogy a saját nézete s az ellenvélemények közt súrlódást idézzen elő, mi által »azok az ideák, melyek annak előtte csak kevés főben voltanak meg s talán csak ott is homályosan, elhatnak a publikumra s közönségesekké lesznek«. A kritika jogát és hasznát senki sem látta élesebb pillantással, mint ő. Azért kérte Kis Jánost és Kulcsár Istvánt, később pedig Szemerét, Kölcseyt és Döbrenteit, hogy kritikai folyóiratot alapítsanak.
Kazinczy széphalmi lakóháza.
Egyelőre csak leveleiben hirdette irodalmi elveit, majd később a Dayka és Báróczy életrajzában s műveik kiadásában, továbbá a Tövisek és Virágokban, episztoláiban, német és magyar nyelvű bírálataiban, polemikus cikkeiben. A költészetben a klasszikai eszményiség híve; ez az ideál lebeg ő előtte, s ezt állítja követendő például minden kezdő vagy régibb költőnek. Goethe és Schiller művei közül is azok nyerik meg leginkább tetszését, a melyekben a klasszikai költészetnek némi reminiszcenciáit láthatja. Ezzel az ideállal társítja a német szentimentális költőknek, Matthissonnak, Salisnak és Höltynek lágy érzelmességét s kecses hangját. Az egyéni szenvedély lüktetése helyett az általános emberi érzést, a merev alakú, hideg méltóságú, de mesterkélt s túlfinomított stílt kedveli, a mi összeköttetésbe hozza őt a nemzeti és egyéni érzelmeket zengő kritikusokkal, Csokonayval és Kisfaludy Sándorral, , sőt még Berzsenyivel is, annál inkább pedig Kisfaludy Károlylyal és körével, a kiknek költészetével a nemzeti elem hatalmas erővel kezd hódítani irodalmunkban. Kis János hideg bölcselkedéseit, Dayka lágy érzelmességét, Virág Benedek klasszikai reminiszcenciáit, Szemere és Kölcsey érzelgős hangját, finom kecsességét s egyszersmind formatökélyét tartja utánzandóknak. Berzsenyi költészetében is a Matthisson és Horatius utánzása ragadja dicséretre leginkább. Szóval az eredetiség és természetesség, akár mint egyéni szenvedély, akár mint nemzeti érzés nyilatkozzanak, távol állanak az ő költői felfogásától. De a nyugoti versformák mívelése, a mértéknek a rímmel való összekapcsolása, a ritmus könnyed gördülékenysége, a kifejezések választékossága, a stíl finomsága s a művészire való törekvés minden mű eszthetikai becsének legfőbb ismertetője az ő ítélete szerint.
