Költeményei
Költeményei
Kazinczy pályájának e legnagyobb fontosságához mérve költői működését, az tisztán eszthetikai tekintetben meglehetős csekély becsű, de irodalomtörténeti szempontból méltánylatot érdemel. Kazinczy fogékony költői lélek, de az alkotótehetség jóformán hiányzik benne. Múzsája a német szentimentális költők reminiszcenciáiból táplálkozik, s a görög és latin költők eszméin hevűl. Általános emberi érzéseket zeng az egyéniség jellemző ereje nélkűl, szelíden és kecsesen. A lélek felzaklatott indulatainak és szenvedélyeinek hangja éppen oly idegen lantjától mint a méla borongásé s megható ellágyulásé. A külhatást könnyen megérzi ugyan lelke, de azt addig érleli, mig utoljára a hatás ingere teljesen megszünik, s csupán emléke marad meg, a mely aztán nem képes egyénibb kifejezésre jutni (pl. A szabad Erdély). Éppen ezért lírája hidegen hagy bennünket. Sem bor-, sem szerelmi dalaiban (Bor mellett, Minnyihez, Új lánc, A tavaszhoz) nincs igazi hév, igazi természetesség. Egy-egy költői eszme meg-megragadja, de az alakításhoz nincs elég költői ereje. A benső műalkatnak nincsenek oly törvényei, a melyet tanulással, rátermettség nélkül is el lehetne sajátítani. Legfőbb gondja a nyelv csiszoltsága, a kifejezések választékossága, a hibátlan verselés, a verslábak könnyed gördülékenysége s folyamatossága.
Legszokottabb tárgyai a bor és szerelem, az isteni Gondviselésben való hit s ritkán a hazafiság. Eleinte a német anakreontikusok gondolatai viszhangzanak líráján, később a latin költők mithologikus képeiből szövi műveit, a melyekről azt hiszi, hogy a »régi ízlet« legjobban meglátszik rajtok. Szonettjei, ritornelljei és ódái hibátlan külalakúak, de, mint művészi termékek, alig jöhetnek szóba. Mindössze egy kötet verset írt, s annak is nagy része episztola és epigramma. Toldynak 1827-ben azt írja, hogy verseit, mig azok önmagának nem tetszettek, ki nem ereszté kezei közül, keveset eresztett ki, sokat elégetett, a melyeket aztán később emlékezetéből újra alkotott. Episztoláit korában sokra becsűlték, noha azok, mint költői művek, ámbár itt-ott megvillan bennük a Horatius gúnyja és emelkedett bölcselmi nézete, a Berzsenyiéi mellett is hátramaradnak.
Ő maga szonettjeiről és epigrammjairól tartott legtöbbet, s ez utóbbiak közt kétség kivül van néhány eléggé sikerűlt (Iphigenia halálára, Id. Wesselényi Miklósra, Férfi lélek, Vigasztalás, Vajda-Hunyad, stb.), a melyeknek költői eszméjök az alakításban sem vész el: de a legtöbb epigrammjában mégis inkább a hideg feszesség, csinált elmésség pótolja a költői leleményt. Szatirai ere a nyelv és stíl kérdéseiről írt epigrammjaiban (Tövisek és Virágok) csörgedez legbővebben, finnyás ízlését, síma csiszoltságát ezek mutatják leginkább.
Kazinczy kézirata. (Eredetije a M. T. Akadémiában.)
Kazinczy költészetének irodalomtörténeti értéke abban határozódik, hogy ő nyitotta meg bővebben s öntudatosabban a német költészet forrását a magyar költők előtt és kezdte meghonosítani azt a lágy érzelmességet, a melynek költészetünk addig jobbára híjával volt. Aztán a klasszikai költészet mintáira utalt, a melyből ő is, mások is termékenyítő eszméket merítettek. Továbbá példákat adott a külforma csinosságára, a verselés hibátlanságára. A nyugoti verselés meghonosítását elméletben és gyakorlatban sürgette; a népies versformákat művészietleneknek tartva, mintegy közvetett hatással volt az utána jövendő igazi költőkre, a kik megmutatták, hogy az eredeti magyar ritmus és művészivé tud válni, ha hozzá értő tehetség veszi lantjára.
