Kölcsey ifjúsága
Kölcsey ifjúsága
KÖLCSEY FERENC Sző-Demeteren, Közép-Szolnokmegyében, 1790. aug. 8-ikán született, ősrégi nemesi családból. Atyja, Péter, Álmosdon, Biharmegyében lakott; anyja, Bölöny Ágnes, az akkori közép-szolnokmegyei alispánnak volt leánya. A Kölcsey-nemzetség tagjai élénk részt vettek a megye igazgatásában, melynek alispáni tisztségét is többen viselték közűlök. E szerint származása úgyszólván predesztinálta Kölcseyt arra a pályára, melyet később a politikai téren megfutott. Atyját igen korán elvesztvén, anyja a hat éves fiút Debrecenbe adta iskolába. Néhány év múlva anyja is meghalt s az árva fiú idegenek gondviselése alatt növekedett fel. Csendes, mélázó, a magányt kereső gyermek volt, s még zárkózottabbá és félénkebbé tette, hogy a himlő balszemétől megfosztotta. A könyvekben találta minden örömét s oly kedvvel tanult, hogy sokszor el kellett tiltani az éjszakai foglalkozástól. Tizenkét éves korában lelkesedve olvasta Cornelius Nepost, is mig társai labdáztak, ő egy barátjával felépítette a debreceni homokból Athént, Akropolisával és Parthenonjával együtt, aztán innen-onnan összeszedett csontokból oszlopokat állított a görögök nagyjainak s emlékbeszédeket tartott felettük. Így, egyfelől ábrándozásban, másfelől folytonos tanulmányban folytak le a gyermek és ifjú tanulóévei a debreceni kollégiumban. Kazinczy buzdítására behatóan olvasgatta a görög írókat. Megtanúlt franciául és nemcsak XIV. Lajos korának klasszikus íróit olvasgatta, hanem megismerkedett a francia bölcsészeti és kritikai irodalommal is. Majd a német nyelvet sajátította el s Klopstock, Bürger, Gessner műveibe mélyedt.
Vonzalma az irodalom iránt korán ébredezett s olvasmányaival egyre erősbödött. Nem csoda, ha maga is, ki annyira költői kedély volt, hamar megpróbálta a verselést. Tizenhárom éves volt, mikor legelső versét írta; ennek »themája nem szerelem, de a haza és király iránti szeretet vala«. De ezeket a kísérleteit mindjárt el is égette. Ez időben Csokonai volt a debreceniek kedvenc költője. A Lilla-dalok énekese 1805-ben halt meg s temetésén Kölcsey is jelen volt. »Halála után egyre-másra jöttek ki versei; azok valának bálványaink« – írja önéletrajzában. Hogy ízlése mégis elfordúlt a népiestől s az ellenkező irányban fejlődött, annak okát Kazinczy befolyásában kell keresnünk. Csokonai temetésén látta először a nagy literátort s forró vágya volt, hogy megismerkedjék vele. Levelezésük 1808-ban kezdődött, mikor Kazinczynak a Kresznericscsel – Magyarország legelső térképe felett – folytatott vitában fontos adatokkal szolgált. Kazinczy csakhamar egészen magához fűzte a törekvő ifjút, ki korán felébredt bölcsészi és kritikai hajlamainál fogva úgy is idegenkedett a debreceni vallási meg irodalmi orthodoxiától s egész szívvel-lélekkel ama zászló alá esküdött, melyre a nyelv és ízlés megújítása volt jelszóul írva. Nagyban erősítette Kazinczy befolyását a Szemere Pálé, kivel 1810 elején szövődött egész életére kiható barátsága Pesten, hova az iskola-végzett Kölcsey törvénygyakorlatra ment. Családi hagyomány kötelezte e lépésre, de sem az ügyvédséghez, sem hivatalhoz nem érzett kedvet. Annál szivesebben kereste az írók társaságát és rendes látogatója volt Vitkovis házának, Kazinczy triásza gyülekező helyének. Az irodalom és a függetlenség szeretetétől vezetve, le is mondott az ügyvédi pályáról: nem fogadta el a tanári széket sem, melyre Debrecen meghívta. Mikor családja tagjai rá akarták bírni, hogy elhatározását megváltoztassa és arra is figyelmeztették, hogy vagyonából hivatal nélkül aligha tud majd nyugalmasan megélni, így válaszolt: »Hozzá teszem lelkem függetlenségét és így elég lesz.« Pestről előbb a biharmegyei Álmosdra, innét pedig, miután testvéreivel megosztozott, egy szatmármegyei tiszaháti faluba, Csekére költözött 1815-ben. Itt, a világtól jóformán elzárva, kis gazdaságának és tanúlmányainak élt, de baráti és irodalmi összeköttetéseit nem hanyagolta el: Kazinczyval, Szemerével és Döbrenteivel szorgalmasan levelezett a Szemerét Pécelen többször meg is látogatta.
