Kölcsey költeményei
Kölcsey költeményei
Az eszthetika terén kifejtett tevékenysége mellett buzgón áldozott Kölcsey a költészet múzsájának is. Költeményeiben, különöen pályája első felében, szintén Kazinczy németes és görögös klasszicizmusának híve, de jobbadán csak a külsőségekben: versforma, kifejezésmód, mithologiai sallangok tekintetében; tartalomban egészen modern. Egyéniségének és költészetének alapvonása a szentimentalizmus, az a fájó érzelmesség, mely az élettel nem tud s nem akar kibékűlni. Kölcseynél e szentimentalizmus nem mondható idegen költőktől eltanúlt affektációnak, hanem – mint leveleiben maga is számtalanszor elmondja – jórészt véralkatának, nevelkedésének és sorsának kifolyása. De az is bizonyos, hogy a német érzelgős költők hatása nagyon megérzik rajta s az érzéseknek, melyeket lantja zeng, sokszor kevés közük a valóság világához. Sóhajtozása az elérhetetlen vágyak után, siránkozása az elsűlyedt boldogságért többnyire csak képzelt fájdalmak s hidegen hagyják az olvasót. Annyival inkább, mert e panaszok sokszor nagyon is elburkoltan s igen nehézkes formában, idegenszerűségektől nem mindig mentes nyelven nyernek kifejezést. Döbrentei nem tévedt, mikor Kölcsey verseit homályosnak nevezte. Van azonban néhány dalszerű költeménye, melyekben szentimentalizmusa elég kedves és tiszta kifejezést nyer, ilyenek a Bú kél velem, esti dal, Alkonyi dal, Vágy, Hervadsz, hervadsz címűek. Ezekkel Kölcsey jelentékeny lépést tett a specifikus magyar dal megteremtése felé; s érdekes, hogy épen a népdal alapján. Mint önéletrajzában elbeszéli, felvett valami rímről-rímre s tárgyról-tárgyra ugráló parasztdalt s annak formájára csinált a legmindennapibb, keresetlen, pór kitételekkel dalt, s azután úgy nemesíté meg egyik sorát a másik után. Valószínűleg Goethe népies dalai vezették Kölcseyt ez eljárásra (később Bajzának is ajánlja, hogy Goethe dalait és románcait tegye főstudiumává, miáltal lírai tónusa sokat fogna nyerni), mégis nevezetes haladás ez a magyar népdal költői jogainak elismerése felé.
Egy pár költeménye azt mutatja, hogy a fájdalmas borongásból a bölcselmi reflexió segélyével fel tudott emelkedni a humor magaslatáig (Vanitatum vanitas, Bordal), a mi egészen új elem líránkban. A humorral eszthetikai értekezéseiben is több helyen foglalkozott s helyesen mutatott rá annak modern voltára s a szentimentalizmussal való összefüggésére. A maga humorát is jellemzi, mikor azt mondja, hogy az rendszerint oly kebelből fakad, mely »sokat vesztett s veszteségit az emberi élet nevetséges parányiságához és mulandóságához mérve, nyugalmas megvetéssel tekintheti«. De költészetének értékesebb részét hazafias költeményei teszik, melyek benmegkapóan nyilatkozik a költő hazafiúi fájdalma, olykor a kétségbeesésig fokozódva. Romladozni látja hazáját, melyet »lassan őrlő féreg emészt belől«. A sűlyedés és elkorcsosodás jelenségei mélyen leverik s nem tud hinni nemzete jövőjében. Honfi reménye, mely még 1823-ban a nemzeti imává lett Hymnust sugalta neki, később, mikor maga is a politikai küzdelemben homokjára lépett, mindinkább tünedezett s komor pesszimizmusnak engedett helyet. Kétségbeesése megrázó erővel szólal meg Zrinyi dala (1830) és Zrinyi második éneke (1838) című hazafias ódáiban.
Kölcsey síremléke Csekén.
