Az énekmondók
Az énekmondók
A meglevő adatok alapján nem lehet tagadni, hogy az énekmondók rendje gyökeres változást szenvedett. Az olasz humanizmusokat eltörölt a királyi udvartartásnak régi jellegéből. A királyi udvari regösök rendje megszűnt, s birtokukat, Regtelököt, már a korszak elején (1347) idegen kezekben találjuk. Egyes dalosok azonban sokáig akadtak.
Thuróczi idejében nagy volt a számuk; Galeotti szerint Mátyás asztalánál is énekeltek; Tinódi Sebestyén a XVI. században még mindig számosat ismert. Idejök haladtával azonban becsületök is fogyton fogyott. Már-már bohócokká aljasúltak, kik egy kis borért is »elzörgettek«, s a jókedvű, durva hallgatóság a bottól sem kímétle hátokat. Énekeik közül többnek tárgyát világosan megjelölik egyes adatok, mint Zách Klára, Kis Károly, Kont és társai veszedelmét, Zsigmond tetteit és a kenyérmezei diadalt; de az élet nagyot változott körülöttük, deákok, literátus emberek ragadták mellettök a lantot kezükbe, háttérbe szorították és megvetették »hazug csácsogásaikat«, mint a hogy naiv énekeiket nevezték, lantosoknak mondották magokat és fitymálással tekintettek le a szegény hegedősre. E tanúltabb emberek a krónikák szellemét becsűlték: az igaz valóságot akarták elbeszélni, s ekkép a hegedősöknek költészete a krónikások előtt mindinkább félre és a nép közé szorúlt. A jeles Gábor, ki Arnoldus de Bavaria szerint Mátyás tetteinek megéneklésén fáradott, már humanista és deákul tudó ember volt s aligha tartozott többé a naiv énekmondók köréhez.
Zách Felicián merénylete (A Képes Krónikából.)
