A mondai hitel
A mondai hitel
Krónikáink előadásainak mesés színe megvesztegette TOLDY FERENCet és utána másokat. Ők Kézai és Márk mesterek elbeszélésében a hún, Anonymuséban a magyar ősmondát olvasták, s e kettőt egybekötötték, hívén a krónikásnak, ki a hún és magyar nemzetet testvérnépnek, mondáit egy törzs hajtásainak vélte. Koruknak ez volt történeti fölfogása a krónikák hitelére: mondai hitelüket Toldy kifogástalannak tartotta s ez lett irodalomtörténeti tudássá a mondákról. WENCZEL GUSZTÁV vizsgálván a magyar és külföldi húnmondákat, még jobban megbizonyitotta e véleményt, melyet Toldy fogalmazott és iktatott be irodalmunk történetébe. Tanulmányából, mely az 1850-diki Reguly-albumban jelent meg, megismerték, hogy a mi Etelénk a külföldétől különböző, s úgy látszott, mintha a germán hagyomány a magyartól vett volna hatást. IPOLYI ezek tekintélyére támaszkodott 1854-ben kiadott Magyar Mythologiájában, s a francia THIERRY AMADÉ nem vizsgálta a mi krónikáink hitelességét, elfogadta előadásukat a magyar mondának írott emlékeül. Mindannyian meg voltak vesztegetve a krónikák előadásának varázsa által, s nem abban tévedtek, hogy benne költői emlékeket láttak, hanem abban, hogy mindent népi és eredeti költészetnek tekintettek, krónikáinkat naiv költészetünk átírt emlékeinek. Toldy fölfogása és tekintélye uralkodóvá lett. E szerint alig gondoltak arra, hogy a kérdést más szempontból is vizsgálják, hanem elfogadták a hún mondák anyagát úgy, a mint Toldy azt csoportosította.
Velök szemben az új történeti-kritikai fölfogás a másik tévedésbe esett. E felfogás hirdetője és tekintélye HUNFALVY PÁL volt, ki 1876-ban megjelent Magyar Ethnographiájában megtagadván a hún-székely leszármazást, megtagadta a hún-magyar rokonságot s ezzel együtt a hún monda magyar voltát. Szerinte a hún mondát őseink német papoktól vették át, s a Nibelungen hatása alatt; nem ismertek eredeti hún hagyományt, mely a magyar földön élt volna. RIEDL FRIGYES megtagadta a monda népies eredetét, könyvmondának tekintette, mely az írott forrásokból ment át a nemzet tudatába. A kérdés föl volt vetve, megoldást követelt. E megoldásra egyetlen módul a részletes és pontos összehasonlítás kinálkozott. HEINRICH GUSZTÁV példájára, PETZ GEDEON a monda minden egyes elemének pontos összevetése és rendszeres kritikája után (különösen a dunamenti harcok és Csaba mondáinak alapján) kimutatta, hogy őseinknél élt a hún hagyomány, s hogy az nem a Nibelung hatása alatt fejlődött. Egy kisérlet történt arra is, hogy az eredetinek látszó hagyomány alapján rekonstruálva az eredeti hún monda mily alakot ölthetett. Történeti fölfogásunk tisztulásával így tisztúlt e kérdésnek irodalmi fölfogása s így pattant ki a titok zárja, mely által krónikáink egyképen megnyíltak a történet s az irodalom előtt.
E kérdés történetének még nincs vége. A Kisfaludy-társaság az ezredév ünnepéhez a honalapítás költői emlékéneik tárgyalásával kivánt hozzájárúlni. E kérdést pályadíjul tűzvén ki, dr. SEBESTYÉN GYULÁnak nagy elismeréssel fogadott s megjutalmazott munkájában annak új tárgyalását s új eredményeit várjuk.
A kritikai történetírás csupán a történeti anyagra fordított figyelmet, megrostálta krónikáink hitelét, s ezzel mintha megdöntötte volna a pogánykori költészetről birt tudásunkat; de csak látszólag, mert valóban megerősítette. Tőle tanúltuk meg, hogy krónikáink előadásában egymás mellé került a való és a költött, a történeti és a mesei anyag; tőle tanultuk meg, milyen összefüggésben állanak Kézai és Márk krónikái, meg Béla király Névtelene. S midőn kijelentette, hogy krónikáink a mese világában élnek, már eleve ismerte, hogy bennök bírjuk költészetünk kezdetét; s midőn külön válogatta a történeti tényeket és a mesés elemeket, már rámutatott a mesei, a költészeti kincsre. E mondai kincs csak szorgos vizsgálódás útján fejthető ki, de a munka jutalmazó, bár nem találunk kész költészetet, hanem annak csak romjait, nem költői anyagot, csak törmelékeit, nem költői emléket, csak emlékeztetőt. E szórványos nyomokban mégis megtaláljuk kétségtelen bizonyítékát annak, hogy pogány eleink között a monda-alkotó képesség a szájon forgó hagyományból költészetet tudott teremteni, mely az ősi haza, a hún történet s a pogány magyarság világát be tudta népesíteni hősökkel, cselszövő és pártoskodó nagyokkal, szerencsétlen királyfiakkal, bölcs és vitéz vezérekkel. E világban ott szerepelnek a mithoszok csodái, az emberit meghaladó erények, a nagy jelentőségű események, melyeket a naiv lélek szorongása megnagyít, humora megenyhít.
