Az énekek előadása
Az énekek előadása
A XVI. századi elbeszélő költészet termékei tehát legnagyobbrészt ilyen tudós lantosoktól erednek, s nevök krónika, história vagy szép-história. Az énekes rendesen azzal fog tárgyához, hogy módfelett eldicséri hősét vagy ennek tetteit, melyek mind »nagy, jeles, csuda dolgok«, – »kinek mássát« soha sem hallották a hallgatók. A mennyiben ismerősebb a történet, valami új vonás kiemelésével kelti föl iránta az érdeklődést; nagyobb hitelesség kedveért nyomban megnevezi a forrást is, melyből »igazán szedte« s »versekbe rendölte« a históriát. Hanem a hosszú éneket néha mégis csak unalmas volt hallgatni, az énekes kénytelen oda szólni a zajongóknak vagy pihenőt tartani. Mindezt szakasztott így találjuk német kar- és kortársaiknál is, kiktől bizonyára vettek hatást. Abban is hasonlítanak hozzájuk, hogy a bort mindnyájan szeretik, bár különben erősen ostorozzák a részegeskedést. De mesterségük kivánta, hogy »elüssék az rozsdát az torkukról«; s másrészt, mivel leginkább társas összejövetelek: családi vagy más vigalmak alkalmával énekeltek, minden tartózkodás nélkül figyelmeztetik a hallgatókat, hogy »jó volna megkinálniok most lantost, hegedőst az bornak javával«. (Ilosvai.) Sokszor jutalmuk sem volt egyéb, mint pár napi jóltartás vagy egy kis bor.
Lantosok és hegedősök, kiknek bor lelkök,
Csak borért is elzörgetnek néha szegényök –
Csak borért is elzörgetnek néha szegényök –
mondja Tinódi. Valóban, nagyobb részük hányt-vetett életű szegény ember, ki a mulatók szeszélyeit tűrve, magából is csúfot űzve, ha néha vígabb napokat él, a nélkülözést is jól ismeri. A végső versszakokban rendesen megmondjuk, nemcsak a helyet s az évet, a hol s a mikor az éneket készítették, hanem azt is, minő kedélyállapotban, minő körülmények közt voltak. Ritkán történik, hogy »egy jó kedvében« vagy »nagy víg voltában« írhat az énekes, többször, hogy »nagy búvában« vagy »szoméhságában«, »búdosásban« vagy valami »füstös házban«. Annál tiszteletreméltóbb az a lelkes bátorság, melylyel pártfogóiknak is szemökbe mondják hibáikat s istenes életre, összetartásra, hazaszeretetre intik őket. Ez a lelkesedés tartotta meg énekeseinket – minden nyomoraik közepett is – pályájokon. Munkáiknak kevés a költői becsök, de van történeti s korfestő értékök; s a mennyiben a nép- és műköltészet még nem váltak külön, mindnyájan az ősi versformákban, a népnek sok régiséget megőrzött nyelvén írnak: olvasásuk ma is tanúlságos.
